„…az Egyház nem vámhivatal, hanem atyai ház, amelyben mindenkinek helye van a maga fáradságos életével… Hívom a hívőket, akik összetett helyzetekben élnek, hogy bizalommal közeledjenek a lelkipásztoraikkal vagy az Úr iránti odaadásban élő világiakkal való beszélgetéshez. Nem fognak mindig megerősítést kapni saját elgondolásaikhoz és vágyaikhoz, de bizonyos, hogy olyan világosságot kapnak majd, amely lehetővé teszi számukra az események jobb megértését és képesek lesznek felfedezni a személyes érlelődés útját. És hívom a lelkipásztorokat, hogy szeretettel és derűs lélekkel, az emberi drámák szívébe való belépés és nézőpontjaik megértésének őszinte vágyával hallgassák meg a hozzájuk fordulókat, hogy a jobb életre és az Egyházon belüli helyük felismerésére segíthessék őket” (Amoris Laetitia, 310–312).
Most zajlik az Amoris Laetitia családév. Hogy ezt hogyan éljük meg Felvidéken? Jobb példát nem is találhattam volna ehhez, mint Húsvét 4. hetének szombatját. Elmúlt a Jó pásztor vasárnap, elmélkedtünk is eleget arról, milyen egy jó pásztor. A héten több telefonhívásos felkérést is kaptam, mind erre a bizonyos szombatra vonatkozott. Franciaországban meghalt a férjem Covidban, most valamikor hozzák haza. Lenne szíves eltemetni? Tudja a mi papunk nem tud jól magyarul, de a férjem „nagy magyar” volt, megérdemli. Szombaton lenne a temetés.
Szól újra a telefon: Atya, eljönnél megkeresztelni a gyerekünket? Tudod, a helyi pap annyi gondot és akadályt okoz… Havonta csak egyszer keresztel, elsőszombaton és csak délelőtt… stb. stb. Igen „lányom”, szíves-örömest, de tudod, minden elsőszombatokon a jezsuita közösségem tartja a havi lelkinapot s onnét nem hiányozhatok. Maximum ebéd után oda tudok utazni (kb. 120 km), a temetés után. Az nem jöhet számításba, a plébános nem engedi, hogy délután legyen a keresztelő… jött a kétségbeesett válasz. Rendtársaim megértőbbek voltak, de biztos nem csak azért, mert ők nem egyházmegyés papok, vagyis lazábbak – rendben, áttesszük a következő szombatra a lelkinapozást – nyugtatott meg az elöljáróm.
Kevés szóból is megértettek, mert ismerték az előzményeket. A boldog kismama édesanyját (fiatalon) én temettem, ez volt a kérése halála előtt – mondta az egyetlen lánya, aki az onkológiai kezelés alatt fogant, bár az orvosok ellenezték. S most ő szült babát, amit az anyukája már nem ért meg – hát ne keresztelném meg? Akkor, amikor az édesanyja haldokolt, még novíciusként az onkológián dolgoztam (főállásban). A szóban forgó haldokló az egyik Magas-Tátra-i szálloda igazgatójának az egyetlen lánya volt. Ha életben marad, a tiéd az egész Tátra – mondta a kétségbeesett apuka (párttag, 1986-ot írtunk akkor). És így is lett, a lánya volt az utolsó, aki meghalt azok közül, akiket az alatt a négy év alatt ápoltam, amíg ott dolgoztam. Ott is voltam az ágya mellett éjjel-nappal, tartottam benne az életet, tanítottam titokban imádkozni. Majd évente pár napra ellátogattam hozzájuk a Magas-Tátrába. Pár évvel később, amikor újra haldoklott, akkor épp Dublinban voltam tanfolyamon. Hívott a 12 éves kislánya, azonnal jöjjek, anyu haldoklik és kérte, hogy majd én temessem… Mentem, repültem, de 20 percet késtem – már csak a fekete zsákban találtam, de a kedvemért kizipszelték, hogy még egyszer láthassam… eltemettük. Majd utána pár évvel a nagyapát is, a párttagot, a nagymamát is, a pravoszláv Tamara nénit is eltemettük. S most az árván maradt unoka gyermekét ne keresztelném meg? Nem volt még templomi esküvő? Tehet erről a pici? Hiszen a boldog kismama nagyapja pártag volt, nagymama pravoszláv, az édesanyja pedig fiatalon halt meg. Őt állítólag Erdélyben keresztelték, azt sem tudni milyen rítusú templomban. 18 évesen megbetegedett, majd élettársi viszonyba került, de a lánya édesapját nem is ismeri, mert… És senki ne gondolja, hogy ez egy újabb „Tövismadarak”-sztori, mert nem az. Mit szólna ehhez Ferenc pápa? Inkább ne vállaljam? Nem az én dolgom rendet csinálni? És itt még nincs vége a szombati napnak.
Hívott egy barátom, hogy nem mondanák-e egy előesti vasárnapi misét, mert a helyi pap csak 15 személyt enged a templomba. Kiszámolta, hogy ennyit engednek az előírások – bár pár centit biztos tévedett. Plusz három személyről lenne szó, egy fiatal család három pici lánnyal… Persze, valahogy megoldjuk – volt az elhamarkodott, de szokásos válaszom.
Csöng a telefon: Szombat este 17.00-kor lesz a feleségem szülinapja, atya ott kell, hogy legyél… Mindez szlovákul hangzott el a telefonban. Ott kell, hogy legyek, mert eljön a gyerekek keresztapja is, a főorvos úr. Ő az, aki állítólag megmentette édesanyád életét. Igen, így van, meg van erről győződve az idén 95. életévét ünneplő mamám. Már halálán volt, amikor a főorvos úr végre eltalálta, mi az, amire szüksége lenne, milyen gyógyszerre. Hála Istennek, köszönd meg a főorvosnak – köti a lelkemre édesanyám, valahányszor megállok látogatóba. Ott kell tehát, hogy legyek ezen a szombat esti szülinapi ünnepségen is. De miért pont rám gondoltatok, a legtávolabbi barátra? – mert tudod, a helyi plébános nem jönne el. Rendben, ott leszek, ami újabb 100 km, megoldjuk valahogy a Jó pásztor segítségével…
Puss Sándor SJ