Szent Miklós Estéjén édesanyám megszólalt:
– Édes gyermekeim. Ma este vajon eljő-e hezzánk a Mikulás? Én elmenyek, s megkeresem, s útbaigazítom, hogy münköt se hagyjon ki. Tük szedjétek rendbe magatokot, s viselkedjetek rendesen, mert a Mikulás a jó gyermekeket erőst szereti.
Avval nagy serényen kiserült az ajtón. Mü gyermekek kéváncsiságból utána akartunk menni, hogy ugyanbiza merre jár az a Mikulás. Édesapám reánk szólt:
– Húzzátok le magatokot, még csak az hiányzik, hogy a Mikulást elejesszétek.
Ahogy telt múlt az üdő, mi egyre türelmetlenebbek lettünk a várakozásba. Egy jó fertályóra múlva, nagy kutyaugatás és csengőszó hallatszott. Mi gyermekek izgatottan futottunk a hang irányába. Hirtelen megtorpantunk. A havas estében, az utcai lámpa beszűrődő fényénél, a kapuban ott állt az öreg, öreg kenderszakállas Mikulás, kifordított báránybundában, meleg kucsmában s vállára vetett cuhál zsákkal. Édesapám mosolyogva biztatott minket:
– Eridjetek csak, s segéljetek a Mikulásnak, mert szegény erőst elfáradott a hosszú úton.
Mü a testvéreimvel körbefogtuk a szegény fáradt Mikulást, s ki jobbról, ki balról, ki hátulról támogatva erégéltünk bé a jó meleg konyhába.
Akkor a mikulás rekedtes hangon köszönt:
– Adjon Isten jó estét!
– Adjon Isten Kendnek es Mikulásbácsi.
Leültettük a jó meleg kályha mellé, majd megszólalt:
– Én azétt jöttem, mert édesanyátokval esszetalálkoztam az úton, s ő mondta hogy jöjjek hezzátok es, mert szófogadó, rendes gyermekek vadtok. Aztán tudtok-e imádkozni?
– Tudunk – feleltük büszkén.
– Na hallám csak, hányféle imádságot tudtok?
Mi elkezdtük sorra venni édesanyánktól s nannyókánktól tanúlt összes imádságot. A téli estében, a jó meleg konyhában a lelkünk összeölelkezve imádkozott. Imádkozott ott mindenki. Nannyókánk, édesapánk, mü gyermekek és a Mikulás is. Amint ránéztem a Mikulásra, azt vettem észre, hogy az okuláréja mögül a szeméből, nagy kövér könnyek peregtek a kender szakállára.
A zsák aljáról elékerültek a gazdag ajándékok. A díszes papírszalvétába csomagolva volt ott minden. Piros alma, dió, nápolyiszelet, kockacsokoládé… Mi szépen megköszöntük, majd mentegetőzve megszólalt:
– Tudjátok-e, én egy szegény Mikulás vagyok, s még sok jó gyermekhez kell menjek, s így az ajándékot bé kell osszam, hogy másnak es jusson. Na Isten áldjon meg édes gyermekeim, s továbbra es maradjatok elyen jó szófogadó gyermekek.
Mi kitámogattok a Mikulást egészen a kapuig. Csak azt sajnáltuk, hogy édesanyánk nem volt idehaza.
Mikulás tájékán sokszor feltolul bennem ez a gyermekkori emlék, és arra gondolok, hogy édesanyám volt a legjobban szerető és a leghitelesebb Mikulás az életemben.
Sebestyén István Istánka
Köszönöm szépen kedves Varga Gabriella, hogy megosztotta egy gyermekkori emlékemet!