Menü Bezárás

Sr. Beatrix Van den Borre FSO: Nyugati szemmel a közép-európai szakralitás

Tizenhárom éves voltam, amikor karácsony és újév között szinte éjjel nappal olvastam és írtam. Le szerettem volna másolni is azt a kötetet, amelynek a címe magyarul: Ha Flandria visszahív. Nagyon mélyen megragadott. Már akkor elhatároztam ezt, amikor korábban nővérem felhívta a könyvre a figyelmemet és csak néhány napra kölcsön kaptam. Most itt volt az alkalom, és én nagy lelkesedéssel dolgoztam a hideg padláson. Senki és semmi ne zavarhasson, hiszen nagycsaládban nőttem, tizenketten voltunk testvérek.

Megragadott a szegény sorsú Stefaan kemény elhatározása, aki gyalog indult el Budapestről, hogy pap lehessen. Richard Vervacke kanonok atya segítségével, anyagi támogatásával végezte el tanulmányait. Felszenteléséig, 1943. március 28-ig tíz év telt el. Erről az útról szólt a könyv, és a papi életútja kezdetéről. A hazatéréséről. Az oly sok háborús szenvedés közepette és a harcok befejezése után is, látva a sok árva, elhagyatott gyermeket, hogyan karolta fel az elesetteket, hogyan épített otthont nekik. A gyermekekkel, kezdődött el az élet a „békében” és mindeközben talált rá a személyesen neki szóló, „Jöjj, köves engem!” útjára a fiatal atya.

Bár akkor még nem sejtettem, hogy kik és milyen emberek a magyarok, azt meg legkevésbé sem tudtam, hogy felszentelése napja a nándorfehérvári hős, Kapisztrán Szent János ünnepe, de tisztelni kezdtem a magyarokat. Példakép lett számomra Regőczi István atya. Rajta keresztül már akkor csodáltam ezt a nemzetet. Azután, amikor már középiskolás voltam, jött 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc. Izgalomban voltunk osztálytársaimmal, hallgattuk a rádiót, a Vatikáni Rádiót is. Figyeltünk XII. Piusz pápára, és imádkoztunk, ahogyan imádságra kérte a magyarokért a világegyházat. Hittük, hogy imáinkkal tudunk segíteni.

Nem gondoltam, hogy az én utam is egyszer itt folytatódik. A kelet-európai rabnemzetek közül az ezeréves két szakrális nemzetállam, a lengyel és magyar közül a magyart fogom segíteni.

A Gondviselés útjai, mondják, kifürkészhetetlenek. Ez így is van. Azonban csak visszafelé nézve életünkre tudunk különlegesen is rácsodálkozni arra, hogy az isteni tervben milyen pontosan előre elkészített minden.

A „Krisztus ügye” lelki család (Familia Spiritualis Opus, FSO) alapítója Júlia Verhaeghe anya. Isten remekbe szabott sorozatos véletlenjeinek egyike az, hogy az anya és Stefaan már a Brügge-i papi szemináriumi évei alatt találkoztak. Egy szünidőben, Júlia anya szülővárosában, Geluweban, ahol szeminaristatársánál töltötte a nyarat, akinek az édesapja karnagy és orgonista volt, egy szentmise után eljátszotta a magyar himnuszt. A nemzeti himnusz dallamára, abból fakadóan jött össze a bemutatkozás. Júlia anya megígérte, imádkozni fog azért, hogy jó pappá legyen.

Sok év telt el. 1969 októberében jött Júlia anya egy nővértársammal és velem Bécsből Budapestre. Azt a feladatot szánta nekem, hogy segítsem a hite és szeretete miatt már hosszú börtönéveket viselt és újra perbe fogott atyát. „Nem hallgathatunk!” – és nemcsak hogy nem hallgatott, de ezt kapta címül a Belgiumban megjelenő újabb könyve.

Élete és a szabadsága veszélyben, de rácsodálkozik a 200 éve történt csodára. 1753-ban egy kisgyermek lóról leesve belezuhant a kútba. Amikor végre rátaláltak és kihúzták, teljesen száraz volt, és mosolyogva mesélte, hogy egy szép hölgy tartotta a víz fölött. A szülők már abban az évben hálaemléket állítottak ott Szűz Mária tiszteletére. A helyre előbb csak páran mentek, de a XIX. században már elég sokan zarándokoltak oda. Amikor a hét templomot építő István atya rátalált, már csak egy romos kis kápolna volt, nagy gaz közepén. De azt hiszem, lelki szemeivel azonnal meglátta benne azt: „Bár minden időt és az egész világot Isten ’templomának’ tekinthetjük, vannak azonban idők és helyek, melyeket Isten kiválaszt, hogy ott és akkor az emberek különös módon is megtapasztalják jelenlétét és kegyelmét. A hit érzékével vezérelt emberek pedig felkeresik ezeket a helyeket, mert biztosak abban, hogy valóban Isten elé állnak, aki ott jelen van” – ahogyan ezt Szent II. János Pál fogalmazta homíliájában, Łagiewnikiben, amikor felszentelte 2002. augusztus 17-én az Isteni Irgalmasság tiszteletére az új templomot.

Ha a mai zarándok térdre borul itt a valahai kiskápolna fölé épült „Magyarok Engesztelő Kápolnájában”, látva, hogy mi lett a kicsiny magból, érzi, hogy különleges helyen imádkozik, amelyet az Isten kiválasztott magának, hogy a Szentséges Szűz, a Magyarok Nagyasszonya által kiárassza itt a kegyelmét.

Azzal kezdtem, hogyan lett 13 éves koromban példaképem a magyar pap. De azt akkor igazán nem álmodtam, hogy mi leszünk 1969-ben Júlia anyával a Kútvölgyi Kápolna „első zarándokai”. Azt meg főként nem, hogy a segítsége, munkatársa leszek az atyának abban, hogy felépüljön itt a szentségimádás, az ima, az engesztelés helye. Az ő áldozatos munkáját 1988-ban már szerte a nyugati világban, főként Belgiumban ismerték, anyagiakkal támogatták, bizony hazájában állandó mellőzésnek, üldözésnek volt még akkor is kitéve. Nagy, szinte kivihetetlen vállalkozásnak tűnt, de hát melyik vállalkozása nem az volt, amikor belekezdett életrajzi könyvének megírásába.

Példáján át hadd legyen felismerhető a Gondviselés, amely sohasem késik, legfeljebb egy negyedórát, hogy próbára tegye hitünket, türelmünket. Remélte, hogy mert olyan kiadó akkoriban nem volt, aki ezt vállalta volna, legalább magánkiadásban megjelenhet. Dobos Marianne szerkesztette és rendezte sajtó alá, és sikerült neki a Kiadói Főigazgatóság engedélyét is megszereznie. 1988 karácsonyára még Szent II. János Pál pápának is ki tudta vinni a kötetet, aki egy latin nyelvű köszönőlevélben adta áldását az „Isten vándora” áldozatos papi életére.

Az évek során, a rendszerváltozás után, már a Szent István Társulat Könyvkiadó is több kiadásban jelentette meg, körülbelül nyolcvanezer példánya vált sok fiatal lelkiolvasmányává, és az olvasók közül többen választották a papi szerzetesi hivatást.

Katakomba kereszténység, mint az ősegyházban, a földalatti egyház sorsa.

Akkor már közel negyedszázada ismertem Dobos Marianne-t, amikor mint kurátora meghívott egy konferenciára Miskolcra, amelyet Isten Szolgája Kelemen Didák minorita atya (1683–1744) tiszteletére szerveztek. A török kiűzése után (1686), a Szatmári béke (1711) után mit tudott tenni a hazájáért, a rábízottakért egy „kovászember”, egy „szentember”. Júlia anya egy gondolatával – a szenteket nem szabad a sírjukban hagyni, de lábat kell nekik adnunk, és akkor majd teszik a dolgukat a mi korunkban is” – bíztattam én is a munka továbbfolytatására. Az azóta eltelt utóbbi évtizedben keletkezett írásaiban a két nép, a lengyel és a magyar szakrális összetartozásának szolgálatát vállalta, tette kutatásának tárgyává.

A magyarok és a lengyelek nagy szenteket adtak a világnak és vannak közös szentjeik is. Népek Krisztusa Magyarország! Népek Krisztusa Lengyelország!

És amikor a két nép közül az egyiket a történelme során az életveszély fenyegette, a másik önzetlenül segítségére sietett.

Hitler hatalomra jutott, tart a második világháború, és hogy milyen keservesen nehéz a feladata XII. Piusznak, arról az alább tőle idézett mondat tanúskodik: „Amikor a pápa hangosan kiáltani szeretne, néha sajnos a kiváró hallgatás ajánlatosabb számára; amikor szeretne segíteni, türelmesen várakoznia kell.”

A történészek folyamatos vitában vannak egyházpolitikáját illetően. Szentté avatása el-elakad. Ezért is örültem, amikor láttam, hogy a szerző, ha érintőlegesen is, hiszen nem erről szól a kötet, de felhívja a figyelmet arra, hogy a Történelem Urának titka, hogy az embereken, adott esetben Szent Péter apostol utódán keresztül csendben cselekszik.

Módom volt ismerni, sőt sokszor vittem autóval is Madre Pascalinát. Gyakran, amikor Rómában éltem, közösségünkbe vittem a vesperásra. Vagy a Vatikánba jártunk, ahonnan sok ráhagyott tárgyi emlékét hozta el XII. Piusznak és ajándékozta azután nekünk, a Krisztus Ügye lelki családnak. Kis múzeum is lett ezekből.

Most, ahogy soraimnak ehhez a részéhez értem, nyugati szemmel nézve körül, látom, milyen nagy kegyelmet kaptam, amikor nagy idők nagy tanúit, közöttük Pascalina (Pasqualina) Lehnert megismerhettem. Elő akarom venni személyes emlékeim mellé a német nyelvű életrajzi kötetét, nyúlok a helyre, és nincs ott, mert kölcsönadtam.

Ekkor döbbent belém, vissza kell kérnem és közreműködnöm abban, hogy a magyar és a lengyel fiatalok ne a Helytartó, Rolf Hochhuth drámája alapján ismerjék meg.

Nagyon fontos mindez. Itt és most. A XX. század két világháború és keresztényüldözések korszaka volt. A magyar nemzet számára különösen is nehéz egy mesterségesen kialakított (Trianon 1920. június 4.) Európában.

Napjainkban pedig még nagyobb és sajnos egyre közelebbi a veszély, amikor a kereszténységellenes erők hadat üzentek a civilizációnak és különösen is Európának. Most, amikor, mint az elmúlt évezredben, Kelet-Európának ismét az a feladata, hogy védőbástya legyen.