A napokban a HÁLÓ[1] szervezésében egy „nemzetközi konferencián” vettem részt, ahol a Kárpát-medencéből öt ország képviseltette magát. Voltaképpen ezen országok egyházi, úgynevezett bázisközösségeinek képviselői jöttek el, így hát meg volt a közös érdek. Sőt még nyelvi problémáink sem voltak, hisz’ Magyarország, Kárpátalja, Erdély, Partium, Délvidék és Felvidék képviseltette magát. Mondhatni baráti találkozónak is, ami nem először történt 1989 óta, nálunk, Felvidéken legutóbb 1997-ben találkoztunk, minderről a helyi média azonnal be is számolt.[2]
Bár eddig igaz volt, hogy a postás csenget kétszer, a pap meg csak egyszer prédikál – az utóbbi időkre valahogy más lett jellemző. Többek között itt hangzott el, hogy manapság négyszer-ötször kell ugyanazt elmondani, jelen lenni legalább öt különféle online térben, ha sikert akarunk elérni. Értsd ez alatt: ha el akarjuk érni a fiatalokat evangelizáció céljából. Nekem, és nem csak nekem, minderről két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy valóban a tehetséges paptól elvárják, hogy a szentbeszéde felkerüljön a YouTube-csatornára is (s a fiatalabbak saját csatornával rendelkezzenek); ott legyen mindez a Facebook-on is; a fiatalok végett a TikTok-on; jelenjen meg Instagram formában is, ha valamilyen rendezvényre invitáljuk a hívőket, és még sorolhatnám, de…
Szenvedélybetegekkel való foglalkozás keretén belül a 40 év körüli lányokkal is foglalkozom; mert, ha nem tudják megőrizni szenvedélyüket, bele is halhatnak. Elmondhatom: a velük való lelkipásztori munka a legnehezebb. Amikor lépten-nyomon mást sem hallanak, csak azt: mikor mész már férjhez? Van már udvarlód? Nem tudsz találni, keressünk? Ne válogass már annyit. Az ilyen sokszor elismételt szülői, „baráti jószándék” nagyon terhes tud lenni, az őrületbe tud kergeti. Rosszabbik esetben egy szerencsétlen kényszerházasságba, s mivel ez utóbbi egyházjogilag érvényteleníthető, fontosnak tartom megjegyezni: a papi újraismételgető prédikációk is egyre eredménytelenebbekké[3] válhatnak. Ennek ellenére ezen a HÁLÓ-találkozón többször elhangzott a szervezők részéről, hogy bizony manapság nem elég egyszer megüzenni valamit, azt mindenféle más fórumon, végül SMS és személyes-telefonos formában is meg kell ismételni, hogy az illető vegye a fáradságot és meghallja az üzenetet (eljöjjön a rendezvényre).
Többször mondták már, hogy szedjek inkább fogalmazásgátlót, mégsem tudok hallgatni. A dömpingszerű információs áradat nem igazán üdvös, ezzel nem tudok azonosulni, ez szerintem nem egészen evangéliumi magatartás. Az, ami a férjezetlen lányok számára leginkább kínos, az egyre kínosabbá válhat a lelkipásztori munkában is. Ha nem elég egyszer elmondani, akkor nem mondom kétszer – akár a bölcs szülő. Közismert, és csak megmosolyogjuk, hogy ha a tehetetlen szülő nem akarja, hogy gyermeke gyakran legyen a Facebookon, hát elég, ha beregisztrál – le sem kell tiltani, a gyermek magától távozik.
Ezen a találkozón az előadásomban Lukács 1,29-et elemeztem, azt a pillanatot, amikor Mária az angyali szó (ige) hallatára „zavarba jött”. Itt az idézőjeleket azért hangsúlyozom ki, mert eredetileg más szót használhatott Lukács. A legelső nyomtatott magyar fordításban, úgy Károlyinál (1590), mint Káldinál (1626) a „megháborodott” kifejezés volt szerintük a legmegfelelőbb. Az idők folyamán vált a latin kifejezés „megdöbbent”, majd a „zavarba jött” című jelenséggé.
A másik dolog, ami talán még kényesebb téma, az a közömbösségnek az a bizonyos modern válfaja, amiről szintén beszélgettünk ezekben a napokban. Ezen találkozót megelőzően ugyanis két másik konferencián vettem részt – így friss tapasztalatokkal gazdagíthattam előadásomat. Az egyik konferencia címe: Keresztényüldözés Afganisztánban, a másik pedig a felvidéki hitvalló egyház mártírjairól szólt. Szemlátomást az érdeklődés aránytalanul megoszlott. A kedves olvasó megítélésére bízom, vajon melyik fotó hol készült. Vajon miért van az, hogy jobban érdekli az embereket az, ami nem annyira személyesen őket érinti?
Köztudott, hogy szívesen hallgatunk olyan előadásokat, amelyek nem rólunk szólnak, esetleg csak arról, hogyan élni, csinálni ezt-azt még jobban. Arról viszont nem szívesen hallunk, ha valamit eddig rosszul csináltunk. Az ilyen előadások sosem attraktívak, mégis el kell mondani, tudatni kellene a rólunk szóló igazat. Viszont épp itt nagyon találó, ahogy mondták régen: ha megmondod az igazat, betörik a fejedet. Manapság már nem törik be a fejedet, egyszerűen nem hívnak meg soha többé előadni. Egyik teológuskollégám mondta, ha ignorálnak egy teológust, csak mert az igazat ki merte mondani, az rosszabb, mint a fejbeverés. Az a seb idővel beheged…
Téma volt az is: mivel csak a kimondott szónak van ereje, úgy erejét veszti a sokszor ismételgettet felhívás, még ha mindenféle virtuális online terekben jelenik is meg. El sem tudom képzelni manapság, ahogy Gábriel angyal, mielőtt szólna Máriának, felteszi saját weboldalára, de Fb-bejegyzésként is, majd az előző nap még küld SMS-t, és telefonál is, hogy „Üdvöz légy Mária…”. Gábriel személyesen ment el, egyszer szólt, de úgy, hogy annak Mária nem tudott ellenállni – annyira (lat.) izgalomba jött (Lk 1,29), sőt ez az Ige testet is öltött. A mi dolgunk is az lenne, hogy valamennyi üzenet nálunk testet-tettet öltsön. Mit jelent ez? Annyit, hogy ha valamennyi üzenetre az első szó hallatán reagálnánk, akkor nem alakulna ki ez a mai közömbös magatartásunk. Szinte már kínos, ahogy az okostelefonon a híreket görgetve lapozgatunk, fontolgatjuk, hova menjünk a sok meghívás – rendezvény láttán. Nem merünk izgalomba jönni, annyi van. Talán ránk férne kis egyházüldözés, hogy a GPS-t újra tudjuk tervezni, dolgainkat megszűrni. 1989 előtt minden egyházi rendezvényről a bázisközösségeinkben csak egyszer hallottunk, azt is titokban, mégis mindenki ott akart lenni – manapság szinte mindenütt hallatszik, mégis alig jönnek a hívők. Nem ártana kis titoktartás (titokzatosság), ahogy Jézus többször is mondta: ezt ne mondjátok el senkinek. Szerintem ahhoz, hogy minél több emberhez eljusson a Jó hír, minél több reális hithirdetőre van szükség – nem pedig minél gyorsabb internetre a virtuális térben.
Utóirat: ezen HÁLÓ-s találkozó után fel kellett mennem a Magas Tátrába, hogy kiszellőztessem az élményeimet, a hallottakat. Itt, a hegyek között fogalmazódnak meg leggyorsabban a gondolataim. Itt történt az is, hogy sok magyarországival (is) találkoztam. Szinte már törvényszerű volt: ha egy fiatal pár jött velem szembe kiskutyával, akkor magyarul köszöntem, ha babakocsit toltak, akkor szlovákul vagy lengyelül. És ez 4/3 arányban be is jön. Erről is lehetne sokat prédikálni, de egyszer már elmondtam – leírtam itt az Életünkben.
Köszönettel a meghallgatásért: Sándor atya
[1] https://www.halo.hu/
[2] https://ma7.sk/tajaink/karpat-medencei-halo-talalkozo-kovacspatakon
[3] Ez alatt pedig azt kell érteni, hogy a mi sokszoros unszolgatásunk kialakít egyfajta jóra való restséget, ami már bűnnek számít. Végső soron mi is okozzuk a jó elmulasztását, amikor mindenfajta megítélés nélkül „Mindenkit szeretettel várunk” az x-edik rendezvényre – a megszólított viszont rest elmenni, mert épp jobb kínálat is akad… A sok kínálatból épp nem azt választja, ami neki a legtesthezállóbb, hanem ami a legkevésbé terhes, igényes. Itt kezdődik a keresztény hedonizmus, amit meg lehetne előzni, ha megfontolnánk, kit hova hívni, és hova inkább ne, mert nemet mondhatna, illetve nem is reagálna a MEGHÍVÓ-ra. Hisz’ manapság az ignorancia a leggyakoribb hozzáállás a hírek-események halmaza közepette. A meghívónak kell eldöntenie, hogy a meghívott érett-e erre, különben azt fogja hallani – nem érek rá (nem vagyok érett rá), s már meg is van az alibi –, hogyan elmulasztani.