Isteni áldás vagy átok, ami épp’ történt? Tőlünk is függ, Isten munkatársakat keres. A nem várt „csapások” mindig Istentől jönnek vagy csak szeretnénk ráfogni azokat? S egyáltalán, biztos, hogy „átok”, nem inkább áldás az ilyesmi? Na hát most, a nyár kellős közepén ilyen gondolatokat szeretnék megosztani az Életünk olvasóival. Immár egy hete annak, hogy itt a falunkban, Köbölkúton emberemlékezet óta ekkora nagy vihart még senki nem tapasztalt (látott). Dőltek a fák, nyíltak meg háztetők, omlottak össze gyengébb szerkezetű tetők… S mindez két-három perc alatt.
Most helyi lelkészként nekem kell számot adnom híveimnek, mi is volt ez, Isten csapása vagy netán különleges áldása. Mondták azt is, látja, atya, mert nem jól imádkozott… Ha kicsit jobban belegondolunk, szerintem igenis nagyon jól imádkoztam. A vihar péntek este 21 óra előtt jött (ment át). Az után egy nappal, hogy mi, önkéntes tűzoltók megkaptuk az egyenruhát – s már alig vártuk, hogy bemutatkozhassunk benne. S joggal, hiszen évekig itt nem volt önkéntes tűzoltóság. Ahogy Ferenc pápa is mondja, nem a templomba kell becsalogatni a férfiakat, hanem ki kell menni a perifériára is utánuk.
Szombaton, beöltözésünk másnapján lett volna a Falunap, az a nap, amikor nincs más, csak jókat eszem-iszom-bulizom, ahogy errefelé mondják. Nagy tömeg készült a környező falvakból is erre a nyári eseményre. Lett is volna itt csetepaté a javából, ha pont’ akkor jön a vihar (az tényleg Isten csapásának tűnhetett volna). Így viszont az előző este senki sem sérült meg, bár az anyagi kár jelentős. Elég, ha csak a templom tornyára gondolok, ahonnét a vihar letépte a négyméteres keresztet, megrongálva ezzel a tetőszerkezetet is. De én ebben is csak áldást vélek felfedezni. Hiszen végre valamennyi önkéntes tűzoltó „benézett” a templomba. Meg is jegyezték: de rég nem jártam itt… Önerőből feltermeltük a harminc méteres toronyba a több száz cserepet, amit a helyi hegymászónk azóta vissza is rakott a helyére. A vihar okozta károk eltávolítása a falu lakosaiból kihozta a maximumot. Eddig rég nem látott összefogás „a régi szép időkre” emlékeztetett vissza. Arra, amikor például még az aratás az egész falu nagy eseménye, összefogása volt – nem mint manapság. Mostanság nincs igazán miért összefogni, akik meg bekapcsolódnak az időleges illegális faluszéli szemétlerakatok eltávolításába, azokat csak megmosolyogják (kiábrándítani próbálják) a többiek. Most aztán erénynek számított újra az összetartás, az önzetlen segíteni akarás…
Jól emlékszem, amikor idekerültem, nagy dilemma volt számomra, mi is az a falunap. Az eddigi falusi: majálisoknak, aratóünnepségeknek, szüreti-, majd Anna-báloknak – mindegyiknek van valami eszmei háttere, logisztikai pontos időpontja. A falunapnak viszont mi az eszmei alapja? Miért is ünneplünk és miért pont’ akkor? Csak úgy eszünk-iszunk, mulatunk? Nem igazán értettem, éreztem, hogy ott lenne a helyem. Na mostantól-ezentúl lesz mit ünnepelni, visszaidézni: emlékeztek, amikor a nyár kellős közepén, a falunap előtt mekkora vihart éltünk át? Micsoda összefogást tapasztaltunk? Mennyire bátorították, szerették egymást a lakosok, segítették a bajbajutott szomszédokat… Azóta kicsit jobbak lettünk, no, ha nem is mindenki, mert voltak csak bámészkodók is – mint általában minden káresetnél. Sőt amíg az önkéntesek (a szomszédos falvakból is) éjt nappallá téve szorgoskodtak, pár helyi „lakos” folyamatosan telefonon zaklatta a katasztrófaelhárítást: miért nem megy a kábeltévé…? Hát ez az, amiért soha nem fogok imádkozni, pont’ ezért: hogy ne menjen. Sok tininek elromlott a szünidői játszadozása valamilyen képernyő előtti kütyüvel. Az sem isteni csapás, még ha annak is fogták fel. Hiszen látni lehetett sok tizenévest, akik gallyakat szedegetve próbálták segíteni az önkéntesek munkáját – s tegyük hozzá, apjuk munkáját. S ebből a lányaik is kivették részüket – joggal mondhatjuk, ők a falunk jövője, ezek a szülők pedig gyermekeik példaképei.
S tegyük fel azt a hipotetikus feltételezést is: ha mondjuk a Falunap másnapján jön ez a vihar – amikor sokan másnaposak s egyebek. Na akkor eleve sokkal kisebb lendülettel tudtak volna katasztrófaelhárítást végezni szinte napi 24 órában. Így viszont a szolgálattól lettünk kellemesen másnaposak, harmadnaposak – arról nem is beszélve, hogy az eredeti falunapra készített ital, üdítők, sültkolbászok is rendre elfogytak. És valóban jól is estek – egy szó, mint száz, számomra ez lett az eddigi legszebb falunap. S mi ebből a tanulság? Az élet adta nehézségek/kihívások tesznek emberségesebbé. Az élvezetek habzsolása viszont eltávolítja az embereket egymástól, idővel elhidegülnek.
Ps.: Tévedés ne essék, lelkésznek is megmaradhattam az önkéntesség mellett. Ha csak e sorok írásának napját nézem: reggel 8.00 és 9.00 között cserepezés a tetőn, majd favágás a temetőben. 11.00-kor keresztelő, s utána egy gyermektelen házaspár lelkesítése: bízzanak, imádkozzanak, épp egy csodára várunk – augusztus 31-én avatnak boldoggá egy fiatalembert, kellene legalább még két csoda… Majd délután meglátogattam egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő barátomat. Újabb lelkesítés: bízzatok, imádkozzatok, épp egy csodára várunk – augusztus 31-én avatnak boldoggá egy fiatalembert, kellene legalább még két csoda… Innen rohanás Dunaszerdahelyre, a helyszínen forgat a Kossuth Rádió, már várnak rám s megkérdezik: Atya, honnét ez a sok lelkesedés… (Rádió lejátszó Kossuth | MédiaKlikk (mediaklikk.hu, az élő adás interjúja 15:09:38-nál kezdődik). 15.20 – vissza Esztergom-közeli kis felvidéki faluba (ahol mindössze 15 hívő várakozik), 17.00-kor előesti szentmise. Időben odaértem… másnap vasárnap, az évközi XVI., a napi Evangélium – megint pont’ rólunk szól…
Puss Sándor SJ
