Állítólag, a modern művészet szakértői szerint: „Egy művészi alkotásnak nem az a feladata, hogy szépnek lássuk, mint egy karácsonyfát.”
Tény, hogy a legtöbb karácsonyfa giccses – bár szépnek ítélik a gyerekek.
Merem állítani, hogy ami nem szép, az nem művészi alkotás, az giccs. Még a halált is meg lehet szépen írni, le lehet festeni…
Igen, nem kell, hogy meglássa mindenki a szépet – de annak ott kell lennie, ez a művészet küldetése: megsejtetni a Teremtő szépségét.
***
Patsch Ferenc SJ: A képek védelmében. Alkotóművészet és spiritualitás történelmi viszonya – épp ezen remek írást olvasgattam, amikor jött a hír egy újabb botrányról, most Bécsből (Künstlerhaus).
„A templom építőművészeti fensége, a rózsaablakok fényjátéka, a terek éteri lebegése, a főoltár szemérmes érzékkel elhelyezett képei valamiképpen élményszerűvé, személyesen átélhetővé tették számomra a katolicizmus egészének nagyszerűségét. Elvarázsolt, egyszeriben bűvkörébe fogott, hogy egy olyan valláshoz tartozom, amely ilyen hatásfokon képes bevonni összes érzékszervünket Isten imádásába” – írja Ferenc atya, jezsuita rendtársam a Vigília 2021/9. számában.
Elmondása szerint ezen élménye óta közel harminc év telt el. Időközben maga is behatóbban foglalkozott a teológiai gondolkodás némely kulcsszereplőjével s a művészi kifejezésformák némelyike is érthetőbbé vált általuk számára. Meg van győződve, hogy teológia és lelkiség (a gondolati-képi tartalom és a hétköznapi élet) vallásgyakorlatunk során teljességgel elválaszthatatlan egymástól.
Most, hogy ezen (botrányos) kiállítás képeit megláttam[1], több nyomasztó kérdéssel állok szemben:
1. Vajon milyen vallási ihlet vezette a művészeket? Gúny vagy pátoszi szenvedély? XXI. századi valláskritika vagy csupán a népies vallásosság modern ábrázolása?
2. Aki kikiáltatja magát művésznek, annak mindent szabad? Annak kellő teret kell adni? Lehet, megrendelésre készültek ezek az „alkotások”?
A fent említett P. Ferenc atya írásában a művészettörténet göröngyös útján igyekszik felvillantani néhány mozzanatot, azzal a céllal, hogy bátorításul szolgáljon a keresztények számára a képek (és általában a művészetek) létjogosultságának elismerésére, sőt talán azok létrehozására (művelésére) is. A következő kérdésem tehát az: ki bátorítja ezeket a művészeket, akik bizonyosan nem éppen gyakorló keresztények? Kinek lenne a kötelessége megfelelőbb révbe terelni őket, hogy alkotásaik örök esztétikai értékké váljanak? Sík Sándort idézve: „Nem az egyes mű a fontos, hanem aki megalkotta; s nem is a művész külsőleges, lírai vagy romantikus énje, hanem az a meztelen, mintegy metafizikai én, amely nem hús, nem érzékenység, nem ideg és nem »személyiség«, hanem ismeret, egyszerűség, tudat és mély állandóság – magának a létnek hangja, amely hogyha figyelünk rá, átüt minden zűrzavaron és szenvedélyen” (In. Sík Sándor, Esztétika, 143. Ez a vaskos és egyedi tanulmány még 1942-ben jelent meg, a nehéz háborús időkben – tán most kezd újra aktuálissá válni?).
Ezeknek a „valakiknek” mindent szabad?
Karácsony előtt – faluhelyen még hagyományosan – többet gyóntattunk. Mindig furcsán hangzik felnőttek szájából, hogy „csúfolkodtam”, gúnyolódtam… Ha rákérdezek, gyakran kiderül, hogy ezekre a gyermekkori bűneire emlékszik, és hát más pont’ nem jutott az eszébe. Ilyet felnőtt ember nem tesz vagy már nem tartja bűnnek. Bár ezek gyerekes dolgok, gyakran felnőttek is előszeretettel űznek gúnyt másokból. Poénkodnak – mondják, hisz’ ezt csinálják a politikusok is, ezt látjuk, halljuk a médiában, most Szilveszterkor a kabarékban stb. Nem titok, mindig voltak komikusok, akiknek szabad volt gúnyt űzni bárkiből, akár még államférfiakból is. Az viszont teljesen újkeletű, hogy ilyen gúnyrajzokból („művészi alkotásokból”) előkelő kiállításokat szervezzenek. Az pedig még szomorúbb, hogy ennek van is keletje… Tény, hogy ha, tegyük fel egy arab prófétáról készülne ilyen gúnyos kiállítás, annak rossz vége lehetne. Minket, keresztényeket nem zavar, hogy gúnyt űznek voltaképpen belőlünk? Én személy szerint nem is annyira a művészen csodálkozom, hiszen csak önmagáról vall, saját magáról tanúskodik. Sokkal inkább az zavar, hogy ez másokat nem zavar – csupán megmosolyogják. S ha nem is művészetnek, de legalább érdekesnek tartják és megnézik. Ami érdekes, ahhoz érdek fűződik. Itt vajon mi az érdek? Jót szórakozunk? Igen, jót poénkodunk… s az élet megy tovább. Igen, megy tovább, de milyen irányban megy „tovább”, vagy megy „vissza” a primitív barlangrajzok felé?
Hívő ember ilyenre nem lenne képes
Hit és hitetlenség kapcsán írja Gabriel Marcel filozófus, hogy a hitetlenség alapja: szenvedély (in. Vigília, 1935/3, 85. o.). A kijelentés meglepő, annál is inkább, mert Varga László püspök atya legutóbb épp arról nyilatkozott, hogy a szenvedélyt vissza kellene hozni a vallásos életbe: újra össze kell kapcsolni a vallást az érosszal.[2] Gabriel Marcel arra akar rámutatni, hogy a hitetlen, látszólag teljesen tárgyilagos, teljesen észszerű állításaiban, követelményeiben van valami titkolt szenvedélyesség; és hozzáteszem, ha az ember jobban a dolgok mélyére néz, ez nem is lehet másképp… Könnyebb kigúnyolni a hívőket, mint hitük szerint élni. Valami ilyen szenvedély ösztönözhette ezen művészeket is? Azt gúnyolják ki, ami őket felelőségre vonná. Mi pedig azért nem merjük őket felelőségre vonni, mert miket is kigúnyolnának?
A mélyebb megértés érdekében térjünk vissza Patsch Ferenc SJ írásához: „Antropológiai tény, hogy képekben gondolkozunk, képekkel fejezzük ki magunkat és a képek által tesszük érthetővé mások számára is saját belső világunkat. Nem meglepő tehát, hogy hitünk titkait is leghatékonyabban képek képesek közvetíteni. A művészet és a keresztény egyház a történelem legkorábbi időszakától kezdve elválaszthatatlanul összefonódnak” – s ez ma is így van. Ezért aztán sokkal könnyebb megvetni, kigúnyolni az egyházat, mint ráfigyelni, követni tanítását. Nem kétséges, vannak hibák, gyengeségek, botrányok – de ezeken csak azok csámcsognak, akik nem szeretik az egyházat. Pont’ azért, mert akkor is kimondja az igazat, és azoknak is, akik ezért ki is gúnyolhatják.
Az egyház nagyon szép!
(Beszélgetés Varga Lászlóval, kaposvári püspökkel.) Tele van sebekkel, tele van bűnökkel, de nagyon szép, mert Krisztus teste. Ha valakire szeretettel nézek, az szép lesz a szememben. „Egy idős hölgy minden hónapban bejött a gyóntatószékbe, nem gyónni akart, csak minden alkalommal megkérdezte, hogy plébános úr, ugye milyen szép a fiam? Annyira szeretem! A fia sérült volt, az arcára rá volt írva, igazán nem volt szép, annak, aki nem szeretettel nézett rá. Azt gondolom, hogy a mennyei Atya is így néz ránk, és ha mi is így nézünk az egyházra, akkor látjuk a szépségét. Ezt ti is tudjátok, nektek gyerekeitek vannak, mindegyiknek van árnyéka… De mivel szeretitek őket, látjátok a szépségüket, és minden elfogultság nélkül látjátok, mert tényleg azok!” (in. Vigília, 2019/11, 855. o.).
ThDr. Puss Sándor SJ PhD
[1] Egy dolog meglátni, más dolog meg is nézni – ezt még Bús Jakab SJ atyától tanultam – az erkölcsi felelősség s annak enyhítő körülményei kapcsán írta a múlt század elején és adta ki számtalanszor Lelkitükrét.
[2] Az egyházi élet új kultúrája, szerk. Görföl Tibor, kiadja a Szemlékek Alapítvány, 2025., 18. oldal.
A nyitóképkollázs a Künstlerhaus kiállításának elemeiből készült, amelyek forrása: Künstlerhaus.
