Több évtizedes pedagógiai tapasztalat a világ nemegy országában, megannyi szakmai munka, köztük gyermekeknek szóló mesekönyvek szegélyezik Balogh Petres Judith életútját. Az Egyesült Államok- és Németország-szerte is komoly eredményeket elért, ma Veszprémben élő nyugalmazott pedagógust, szerkesztőt és aktív írót a „bajban lévő gyermekeinkért” vívott fáradhatatlan küzdelem jellemzi napjainkban is. „Ez volt a foglalkozásom, hivatásom, elkötelezettségem. Három egyetemi diploma után sok-sok évig foglalkoztam gyermekekkel, az IQ-görbe mindkét végén lévőkkel, különleges problémáikkal, nevelésükkel” – mondja önmagáról. Szakmai meglátásait csakis ajánlani lehet meghallásra és meghallgatásra.
Balogh Petres Judith: A gyermeknevelés kudarca minden egyes embert érint
Senki előtt sem titok, hogy a gyermekeink bajban vannak. Nemzetközi felmérések szerint globálisan, helyesebben a nyugati kultúrához tartozó országokban a gyermekek átlagteljesítménye óriásit zuhant az elmúlt alig két évtized alatt – és ami még aggasztóbb: a görbék süllyedése folyamatosan tart.
Vannak iskolák, és vannak családok, ahol időben felfogták a veszélyt és tettek ellene. A szerencsés gyermekek ilyen környezetben fejlődhetnek és az általános hanyatlás ellenére is kiválóan teljesítenek. Mégis, a mondanivalóm mindenkit érint, mert itt rejlik az igazi veszély. Sajnos a probléma nemcsak az alulteljesítő gyermekeket érinti, hanem mindenkit. A jól produkáló gyermekeket azért érinti, mert az iskolákban a többiek miatt visszafogottabb tempóban lehet csak tanítani. Ennek vészes következményei lesznek, sőt amint a felmérések mutatják, már vannak is. De minden egyes embert is érint, hiszen a most felcseperedő ifjúság kezében van a jövő. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen felkészültséggel kormányozzák majd a világot, illetve hogy a világ népei a jövőben hogyan élnek, gondolkodnak és teljesítenek.
Hogy mi a probléma?
A felmérések szerint a gyermekek szókincse siralmas, szövegértelmezésük aggasztó, nehezükre esik valamiről folyamatosan és értelmesen beszélni, beszédjük, hanghordozásuk kellemetlen, nem énekelnek, kevesebbet játszanak pajtásaikkal, nehezen tudnak kapcsolatokat teremteni, nem olvasnak, talán azért, mert nem tudnak olvasni, vagy mert korán megszokták a passzív szórakoztatást.
Minden ember – gyermek és felnőtt egyaránt – mindig a legkényelmesebb utat választja. Ez az energiamegtakarító viselkedés valamikor ösztönös volt, fontos volt az életben maradáshoz. De ma, amikor nem kell már az ősi veszedelmektől félni, és már nem szükséges az energiánkat óvatosan őrizgetve a legkényelmesebb megoldásokat igénybe venni, ebben a megváltozott világban ez az ősi ösztön már szükségtelen, sőt ellenünk dolgozik.
A problémát a tanárok és a szülők egyaránt észlelik, de nem tudnak vele mit kezdeni.
A jelenség új. Kevesen ismerik a tényeket, de az utalásokat és a felmérések eredményeit sem.
A gyermekeknél észlelt problémát a szülők a tanárokra, a tanárok a szülőkre hárítják, és nem veszik észre, hogy itt egy harmadik, jobbára ismeretlen és romboló hatalommal állnak szemben, amit csakis akkor tudnak legyőzni, ha egymás vádolása helyett összefognak és közösen harcolnak ellene.
Szerencsére szakemberek, úgymint pszichiáterek, neuropszichológusok, agykutatók komolyan foglalkoznak azzal, hogy mi történik, amikor a gyermekek életéből a rajzfilmek és a kütyük kiszorítják a meséket, az olvasást. És meghúzták a vészharangot. Természetesen – és talán szerencsére – mindegyik más szemszögből vizsgálja a problémát, és így több magyarázattal is szolgálnak. Ezek közül egyiket sem szabad elhanyagolni, figyelmen kívül hagyni.
Magyarországon dr. Donauer Nándor azt kutatja, hogy miért olyan limitált a gyermekeknek a tárgyakkal kapcsolatos megnevező képességük és ebből kifolyólag miért olyan siralmas a szókincsük, az előadásuk valamilyen tárgyról. Ő például arra a megállapításra jutott, hogy a rajzfilmek vágási sebessége – ez az az idő, amikor semmi sem mozog a képen a mozgókhoz viszonyítva – általában három másodperc. A néző gyermek ilyen rövid idő alatt egyetlen képen sem tud megpihenni, feldolgozni azt, illetve értelmet adni a látottnak, megnevezni azt – ezért nem is tud erről beszélni. Csak ül és nézi, de az állandó mozgás miatt semmit sem tud rögzíteni, magáévá tenni – ami a lökött témák miatt talán nem is olyan nagy baj. Ez a képi sebesség egyszerűen ördögi, mondja Donauer, és helyrehozhatatlan károkat okoz a gyermek fejlődésében szellemileg, érzelmileg, de fizikailag is, mert az agytekervények nem tudnak fejlődni.
Az Egyesült Államokban és Németországban is intenzív kutatások folynak. Egyes szakemberek a „kütyüzést” és a rajzfilmek nézését „digitális heroin”-nak nevezik, amelyek függőséget okoznak, és határozottan állítják, hogy a gyerek hatéves koráig egyáltalán ne legyen ilyennek kitéve. Nem vagyok tehát egyedül, aki emiatt szót emel.
Carl Jung, majd Rhoda Kellog és munkatársai felfedezték, hogy a begyűjtött több mint egymillió gyermekrajzban a kisgyermekek a Föld különböző pontjain pontosan ugyanazokat az alakzatokat hozták létre firkáikban. Ezek az alapformák mindenhol és mindig egyformán jelennek meg, méghozzá először mint körök. Minden kicsigyermek köröket rajzol, a papíron ceruzával, a táblán krétával vagy a homokban bottal.
A fejlődés következő lépése az, amikor a köröket felváltják a Jung által megnevezett sémák. Az egész világon minden ember tudatában egy olyan adatbázis rejlik, amely nagyjából egyforma és egyformán érthető. Csodálatos, hogy az egész világon a néhány primitív vonallal megjelölt figura jelentését, amely valójában nem is hasonlít az eredeti tárgyra, mindenki azonnal megérti. A felismerés közös, univerzális.
Ez a létezésünk egyik lélegzetelállító csodája!
És ami még érdekesebb: a régmúltban, az őseink világában ugyanezek a képzetformák jelennek meg az emberiség őskorból ránk hagyott legalapvetőbb szimbólumaiban, amelyeket a felfedezett barlangokban láthatunk az őskori festményeken. Az ember- és az állatalakok, valamint a nap, a hegyek vagy a fák jelölésére mindenütt egyforma sémát használtak. Ilyen, többnyire egyformára sikerült rajzokat találunk az egész világ minden olyan barlangjában, ahol emberek laktak – Franciaországban a Lascaute-barlangban, Spanyolországban Altamirában, Patagóniában Cueva de las Manos-ban, Ausztráliában a Kakadu Nemzeti Parkban és Afrikában a Gilf Kebir-barlangban, amelyet mellesleg Almássy László fedezett fel.
Az egyén fejlődése következtében a jeleket és a rajzokat a mondott és később az írott szó váltotta fel, és ezzel el is jutottunk a gyermek bontakozó értelméhez.
A mesének a meghallgatása vagy olvasása hihetetlen mértékben fejleszti az intelligenciát, a felfogóképességet. Amikor valaki egy történetet hallgat, akkor nem szavakat hall, hanem a fülén keresztül a rezgések eljutnak az agyba, ahol az agy a rezgéseket szavakká, a szavakat képekké változtatja. Olvasás közben is hasonló esemény megy végbe az agyban: az írott szavak folytán az olvasó agyában képek jelennek meg és úgymond látja, amit a papírra vetett jelekből olvas. Ez nem megy egyszerre és nem megy könnyen, éppen ezért tesznek annyi képet a gyermekek mesekönyveibe, hogy ezt a képességet elősegítsék, fejlesszék. De ez egy hihetetlen teljesítmény a gyerek részéről, amihez kifejlett fantázia és megannyi előkészítő lépés szükséges. És ami a legfontosabb: ez a folyamat, tehát a hallott vagy írott szó képekké változtatása új neuronális hálózatokat hoz létre, az agy fejlődik, tehát a dolognak fizikai jelentősége is van.
Amikor a mesék helyett a kütyük és a rajzfilmek foglalják le a gyermekeket, akkor ez a fejlődés kiesik az életükből és szinte be nem hozható „agykárosodást”, illetve agyi fejletlenséget okoz. Dr. Gerald Hüther német agykutató professzor szerint hatéves korukig a gyermekek semmiképpen ne nézzenek televíziót, a kütyük használata pedig legyen tilos minden gyerek számára – ami természetesen az ilyen holmik előállítóinak egyáltalán nem tetszene. Azonkívül ez csak akkor lenne kivitelezhető, ha minden szülő és minden nevelő egyezségre jutna abban, hogy ezek a modern kütyük és rajzfilmek éppen olyan károsak a gyereknek, mint az alkohol vagy a kábítószer, és közösen lépnének fel ellene, úgy, mint a többi kárt okozó termék és jelenség esetében. Dr. Donauer elérte, hogy számos magyar katolikus iskolában a gyermekektől reggel elveszik a kütyüket és csak hazamenetelkor adják nekik vissza. Ez úgy volt lehetséges, hogy szülők és tanárok közösen elfogadták a tényt, hogy ezek károsak a gyerek számára, és hogy csakis közös megállapodással tudnak eredményt elérni. De azt is tudjuk, hogy a Covid alatt szükségessé vált a távoktatás, amely tanárt és tanulót egyformán kényszerített a számítógép, az okoskészülékek használatára. Éppen ez a probléma fonákja: az a gyermek, aki nem volt otthonos a modern technológiában, elveszett. A helyzeten az sem segít, hogy szülők, de még inkább nagyszülők, látványosan büszkék és boldogok, amikor a gyerek kütyüzik, mert íme, a gyerek olyat tud, amit ők nem, vagy csak hiányosan.
Nos a gyermek idővel elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor az ősképeket, sémákat, az első bájos kis állat- vagy tündérmeséket elhagyja és kezdené a valóságot megismerni. A gyermekirodalomnak kellene ebben segítenie, és segít is, de nem minden könyv alkalmas a feladatra, a rajzfilmek csaknem valamennyi változata pedig egyáltalán nem alkalmas erre, sőt éppen az ellenkezőjét éri el.
A rajzfilmekben az állatok egyre jobban elveszítik az állathoz illő egyéniségüket, és magukra veszik az emberek kevésbé dicséretes viselkedését és törekvését. Karikatúrái lettek önmaguknak és az ősképeknek is. A filmalkotók egyre nagyobb hangsúlyra emelték a mozgást, méghozzá az egyre durvább mozgást. Ezekben a filmekben a szó teljesen elveszett. Hörgések, nyögések, brummogások, morgások, makogások és sipítozások helyettesítik a szavakat. Vannak ugyan filmek, ahol szavak is elhangzanak, de itt meg idegesítő, nehezen érthető sipítozásba fajulnak, a nevetésük pedig szintén felháborítóan idétlen és valódi jókedv nélküli. Ezt hallják a kicsik és óhatatlanul ezt teszik magukévá. Ha ez így megy tovább, lassan visszamászhatunk a fára.
A szókincset és a szavak értelmét fejleszteni kell. Ha a gyerek nem ért meg valamit, azzal többet nem foglalkozik. Ha számára a szavak a papíron csak értelmetlen jelek, elmenekül előlük és nem akar olvasni. Ha felolvassák neki, de nem érti a szavakat, hamar elunja.
A szülők nem várhatják el a tanároktól, hogy ennek a fejlesztését egyedül vállalják magukra. De a tanárok sem várhatják el, hogy ez CSAK a szülők dolga legyen, ugyanis az igazság az, hogy ez közös feladat.
Az iskolába lépő átlaggyermek szókincse kb. kétezer szóból áll. Ez nyilván szinte semmire sem elegendő, ezt kell a szülőknek és tanároknak egyaránt fejleszteniük, hiszen egy képzett értelmiségi ember szókincse kb. 50 000 szóból áll, aminek természetesen egy része passzív, olyan szavak, amelyeket helyesen ért, de ritkán vagy sohasem használ. Arany János 23 000 szót használ költeményeiben, Petőfi több mint 26 000 szóval fejezi ki gondolatait, érzelmeit. Az első elemista gyermeknek szüksége van még 21 000 szóra, hogy el tudja olvasni Arany balladáit, amelyekkel már az általános iskolában találkozik.
De a filmek más téren is rombolnak, most csak négyet említek:
1. A rengeteg verekedés, esés, zuhanás, püfölés következtében már óvodáskoruk előtt leszoknak a természetes iszonyodástól és megszokják a szörnyűségek passzív elfogadását.
2. A gyermekek nem képesek a történetekben aktívan és kreatívan részt venni. A legtöbb rajzfilm a felnőttek problémáit tükrözi és legtöbbször nem a gyerek világából való.
3. Nem látnak társadalmi mintákat, utánozható emberi viselkedést, sem igazságot, sem a problémák morális és elfogadható megoldását. Ezekben a rajzfilmekben a megoldás erőszakkal vagy varázslatokkal történik, nem pedig a hős ügyességén, szorgalmán, kitartásán, okosságán vagy megoldási taktikáján alapul.
4. Nem tanulnak meg emberi kapcsolatokat létrehozni. A kapcsolatokat a baba első percétől kell ápolni.
Nem képzelem, hogy meg tudnám változtatni az ördögi irányt, de remélem, hogy felismerve a problémát, könyvem és főként az előadásaim révén parányit talán segíthetek.
Balogh Petres Judithról
1933-ban született Hévízen. Tizenegy éves volt, amikor életútja hazájából Nyugatra vezette. A háború után a németországi (bajor) Niederaudorf-Reisach-i, magyar menekülteknek létesített leányiskolában tanult, 1946-tól 1950-ig, az Amerikai Egyesült Államokba való kivándorlásuk idejéig. Ez a kis bajor község az osztrák határ mellett húzódik, Kufsteinnel szemben, csak a határ másik oldalán.
Az USA-ban a házasságkötése és gyermekeinek az iskoláskor elérése után pedagógiai diplomát szerzett az ohiói Kent State Egyetemen. Néhány évig tanított, majd visszatért az egyetemre, ahol újabb diplomát szerzett a különleges (az IQ-görbe mindkét végén lévő) gyermekek felismerése, tanítása és gondozása terén. Visszatért az iskolába, de ekkor már kizárólag a visszamaradott vagy átlagon felüli adottságokkal megáldott gyermekeket gondozta.
Később, amikor a saját gyermekei már felnőttek és a családi fészekből kirepültek, az amerikai hadügyminisztériumhoz került, ahonnan ismét Németországba vezette az útja. Wiesbadenben lakott, de a frankfurti repülőtér mellett felépített amerikai bázison tanította az ott állomásozó repülőhadosztály tagjainak gyermekeit. Itt is a különleges gyermekekkel foglalkozott. „Életem legszebb időszaka volt. Öt, nem éppen egymás melletti város iskoláiban tevékenykedtem egyszerre (a frankfurti repülőtér melletti bázison működő általános és középiskolákban, Darmstadtban az általános és középtagozatban, valamint Babenhausenben az általános iskolában). Eszméletlenül sokat kocsikáztam abban az időben. Érdekes, izgalmas munka volt, ugyanakkor halálosan fárasztó is, mivel nem fiatalodtam időközben” – mondja ezekről az időkről.
Nyaranta visszarepült az USA-ba, hol egyik, hol a másik gyermekéhez, és közben ismét beiratkozott az egyetemre; néhány nyári tanulás után a University of Dayton hallgatójaként elnyerte harmadik diplomáját, ezúttal iskolai adminisztrációból. Visszatérve Németországba rövidesen áthelyezték a Grimm testvérek szülővárosába, Hanauba, ahol szintén egy amerikai katonák gyerekeinek létesített, 1300 létszámú iskolában (elsőtől az ötödik osztályig) igazgatóhelyettes és programtervező volt.
Tanulmányai folyamán alaposan elmélyedt a gyermekpszichológia, a gyermekfejlődési elmélet ismereteiben, azonkívül több mint harmincéves tapasztalatot szerzett az átlag-, a visszamaradott és a különleges tehetségű gyermekek oktatása-nevelése terén. Több éves tapasztalatra tett szert a hatékony iskolai program tervezésében, a tanterv gazdagításában is.
Az ő nevéhez fűződik az Egyesült Államokbeli Képes Magyar Világhíradó című újságkiadvány szerkesztése, továbbá immár tizenhárom, angolul és magyarul megjelent kötetet jegyez. Útban hazafelé – Két kontinensen keresztül című kétkötetes önéletrajzi műve is először angolul jelent meg az USA-ban, majd egy évvel később a magyar fordítás is napvilágot látott. Ugyancsak az USA-ban, angolul jelent meg eredetileg a Safe in a Beehive című története, amelynek értékeként az amerikai pedagógusok is sokkal inkább Pisti fejlődését emelték ki, mint a méhek megismerését. A meseregény magyar fordítását immár a magyarországi gyerekek, szülők és nevelők is kezükbe vehetik.
Balogh Petres Judith Pisti és a méhek – Menedék a kaptárban című mesekönyvében (sok éppen divatos mesékkel ellentétben) az állatok – jelen esetben a méhek – nem veszítik el egyedi jellegüket, egyéniségüket és nem változnak méhkarikatúrákká. Nem majmolnak emberi életmódot és értékeket, hanem mindvégig méhek maradnak, és a saját törvényeik szerint élnek, saját természetüknek megfelelően viselkednek – nem viselnek ruhákat, nem alusznak ágyakban, nem esznek terített asztalnál, nem élnek emberi igényekkel –, még akkor is teljes értékű méhek maradnak, amikor emberi szóval kommunikálnak Pistivel. Mindvégig a saját törvényeik szerint működnek. A mese révén a tizenéves olvasó megtanulja felismerni a fantázia és a valóság közötti határt, szókincse, tudatbázisa gyarapszik, fogalma lesz a törvénytisztelet, a megbocsátás, az önálló gondolkodás, az udvariasság jelentéséről és jelentőségéről. A szerző a szülőknek és a tanároknak a mese végén Függeléket is készített, irányadónak arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet az olvasás élményét elmélyíteni. „Ez természetesen csupán egy minta, de jól használható, nemcsak Pistikével, de bármilyen más hasonló könnyvel kapcsolatban” – teszi hozzá a történet írója.
