2024. december 20-án Vértesaljai Antalné Mária, 2025. január 2-án Kucsera (Puss) Anna költözött haza a Teremtőhöz. Mindketten pap-édesanyák, jezsuita-édesanyák voltak, mindketten 99 évesen távoztak. Fiaik, Vértesaljai László SJ és Puss Sándor SJ emlékeznek rájuk – mi pedig, miközben soraikat olvassuk, őszinte részvéttel, együttérzéssel gondolunk rájuk.
A Mama órája – Vértesaljai Antalné, a Vatikáni Rádió hűséges hallgatója emlékére
Vértesaljai László atya emlékezése a 99 éves korában hazatért Édesanyjára, aki Karácsony előtt öt nappal és 99. születésnapja előtt két héttel tért vissza az Atyai Házba, 2024. december 20-án
„Amikor eljött az Órája, kézen fogta Isten angyala…”
A telefonhívásra, hogy „Mamika nagyon gyengén van” és aztán a csatolt fényképre pillantva tudtam, azonnal indulni kell Hozzá. Kora hajnalban hagytam el kocsival a Karácsonyra készülő Rómát és tizenegy óra alatt értem haza.
Megvárt, mert tudta, hogy eljövök Hozzá. Gyermekei, unokái már elköszöntek Tőle, de Ő még várta a fiát, aki „messziről” jön, de jelezte, „ugye eljön!”. Még tizenegy órát ajándékozott nekem, nekünk. Tizenegy csodálatos órát a majd századnyi életútjából.
Gyenge volt a kis teste, de a lelke derűs, szelleme pedig ragyogott. Megismert mindenkit, nevünkön szólítva bennünket és az egészen picik vagy betegek nevének hallatán, akik nem tudtak eljönni, arcának fölragyogásával mutatta és jelezte, hogy „tudja, megérti”.
Szobájában gyertyák égtek, ágya mellett kisszékek sorjáztak és mi oda ültünk: gyerekei, unokái, dédunokái. Ez a családi fészekalja aranyozta be élete utolsó két napját, de fordítva még inkább igaz. Ő sugározta ránk szeretetét páratlan fényességgel. „Nem, nem fáj semmi” – felelte a kérdésünkre és csak szelíden mosolygott. Mosolygott és időről-időre hálát adott az Istennek: „Olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok…! Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jó gyerekek, unokák vagytok!” Ezek az elsuttogott szavai ott szálltak a kis szobában körbe-körbe, és csak nehezen ültek el a szívünkben, mert mi réges-régtől nagyon is tudtuk, hogy Édesanyánk, a Mami mennyire jó, de hogy éppen Ő tart minket annak, ezt csak könnyes szemmel tudtuk elfogadni.
Fogtuk a kezét, simogattuk az arcát. Így teltek-múltak az órák, s amikor egy-egy gyerek vagy unoka elköszönt és elindult Tőle, vitték magukkal Mamika átszellemültségét. Mély bibliás ölelések az ajtóban, aztán egyszer csak magunkra maradtunk, Mama, Vera és Laci. Az anya egyik lányával és egyik fiával.
Kezünkben olvasó és mondjuk az örvendetes titkokat, nagyon lassan, ahogy a szájáról olvasni tudtuk a szavakat. Mama szeretett imádkozni, naponta több órán át is, ezt sokszor mondta nekünk, hálás örömmel. Édesanyjától, Nagyikánktól örökölte és tanulta ezt a beszédes Isten-kapcsolatot.
Közel éjfélkor, éppen egy rózsafüzérima végén, gondoltunk arra, hogy most hagyjuk pihenni. Csend volt, csak a gyertyák lángja libbent, Mama pedig szépen, egyenletesen lélegzett. Ám vagy negyedórányi csend után megszólalt és továbbimádkozott, csak suttogva: „Most…, halálunk óráján, ámen!”
Ezek voltak Mama utolsó szavai. Akkor mondta, amikor az a „most”, az „utolsó óra” lett. János evangéliumára gondoltam, az Úr szavaira: „Most jött el az én órám.” Kezét és arcát simogattuk leheletfinoman, és mintha jelezné a szándékát, két keze időnkét föl-fölemelkedett, ahogy a kisgyerekek kérik föl magukat.
Három előtt egyre lassabb lett a légzése, majd egyszer csak úgy tűnt, elhalt és csend lett, nagy csend. Ám pár perc múlva még egy nagyot, egy egészen szépet sóhajtott. Nem fájdalmasan, hanem szépen, békésen. Ez volt a búcsúsóhaj. Mi ültünk moccanatlan.
Vera szólalt meg először: „Mamika az angyaloknál van…”
Egy nappal előtte ilyenkor indultam haza Rómából és most itt vagyok Mellette, jobb kezét jobbomban tartom, balommal átölelem kicsi testét. Azt a közel egy órát, azt a tizenkettediket, amikor átadta testének röppenő melegét, azt külön és nagyon köszönöm Neked, Uram. Hogy megengedted átélni ezt a nagy titkot, amikor csendben kinyílt egy ajtó és átlépett egy lélek. Haza, abba a világosságba, ahová vágyott.
Szemközt velünk a falon Édesapánk képe. Mama november másodikán, Halottak Napján járt nála a móri temetőben, együtt három lányával. Már indulófélben voltak, amikor még a temető bejáratából visszakérte magát: „Jól van, Mamika, visszamegyünk.” Apánk sírja előtt, a szót csak a mellette álló lány hallja, Mama ezt mondta: „Tóni, hamarosan, ha-ma-ro-san megyek Utánad.”
Ő ezt megérezte, mi megsejtettük és elengedtük. Mama pedig megérkezett, hazaérkezett. Deo gratias!
Vértesaljai László SJ
Nehéz korban született, de sosem panaszkodott
Nem gondoltam, hogy az évet azzal kezdjük, hogy örökre elszenderül az édesanyánk, született Bittera Anna.
Azóta sokan írnak, fejezik ki mély fájdalmukat, napról napra gyarapodnak az együttérzést kifejezni próbálkozó bánatos mondatok, a részvétnyilvánítás, kondolencia. Köszönjük az ismerősök együttérző sorait, visszaemlékezéseit.
Bennünk, családtagokban azonban inkább megbékélés és öröm van, hogy anyunak végre sikerült. Egyedül a legkisebb unokája, Veronika szomorkodik kicsit, mert a mama volt az egyetlen nagyszülője, akit jól ismert. Mi, többiek vidáman emlékezünk vissza a mama időskori mondásaira.
Már egy éve mondogatta, unatkozik, szeretne már átmenni az örökkévalóságba – hát most sikerült neki, és fájdalommentesen, szerettei körében.
Minden testvérét, sok rokonát már eltemette, kezdett unatkozni. Már a sírokat sem tudta gondozni. Amikor nyolc éve megtudta, hogy engem Kassára helyeztek, nagyon elszomorodott, mondván, helyeztessem magam közelebb, mert ő olyan messzire nem fog tudni járni a síromat gondozni… Ez volt a Mama – az örökké gondoskodó.
Jó az Isten, hisz’ nehéz korban született édesanyánk, de sosem panaszkodott.
Isten nyugosztalja!
Sándor atya
Az Örök Világosság fényeskedjék nekik!
