A 67 esztendős, 1954-ben Kapuváron született, ma Feketeerdőn élő Böröndi Lajos az 1980-as évek közepétől ír verseket 1956-ról és minden kötetében téma a véres októberi mosonmagyaróvári sortűz. Legutóbbi, 2020-ban megjelent, Megégett idő című könyvében is: „Hajszálaink közül fűszálak nőttek / elsimított arccal fekszünk mi a megöltek / nekünk fekete Nap ragyog / s üszkös rongyok a csillagok // Istennél van az irgalom / s talán a megbocsátás is ott van / vele számoljanak el minket túlélő / gyilkosaink” Utóirat (Mosonmagyaróvár, 1956). Idén pedig könyvbe rendezte és megjelentette a mosonmagyaróvári sortűzper iratanyagát. A Dudás-per 2001–2002 című, közel kétszáz oldalas kötet szkennelt formában tartalmazza a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 2002. július hó 2. és 4. napján megtartott fellebbezési tárgyalásának ítéletét, valamint november 8-i végzését, ezt követően pedig a Habony-bíróság peranyaga, a 2001. június 19-én meghozott ítélet olvasható. „Könyvünk a megszületett ítéleteket tartalmazza, amelyek jogilag pontot tettek a történtekre. S végül kimondatott: emberiség elleni bűntett történt 1956. október 26-án Mosonmagyaróváron. […] Szándékunk annyi volt, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerüljön a peranyag, ne süllyedjen az irattárak mélyére. S hogy az utókor, megismerve belőlük a nap történetét, fejet hajtson az áldozatok előtt” – áll a kötet előszavában.
– Összegyűrt idő, megalvadt idő, összecsúszott idő – ilyen jelzőkkel illette korábbi köteteiben az idő fogalmát. Legújabb könyvében megégett időről beszél. Milyen, illetve miért ilyen a mi huszadik és huszonegyedik századi időnk?
– Megégett, megpörkölődött, fogyó idő. Hitvesztő idő, ha nem vigyázunk magunkra. Ezért kell kapaszkodnunk egymásba, ezért kell a közös múlt élményeiből táplálkoznunk, keresnünk azokat a kapcsokat, amelyek összekötnek bennünket. A megégett idő sebeit a család, a közösség tudja csak gyógyítani. Én abban a világban nőttem fel, amelyik éppen ezt próbálta ravaszul szétszakítani s a mai időnk is ilyen. Kányádi vörös villamosa jön felénk zöldre festve, s olyan veszélyek leselkednek ránk, amelyekre nem voltunk felkészülve.
– Azt írják Önről, hogy ízig-vérig a Dunántúl költője, de a teljes ország történelmi és irodalmi emlékezetét hordozza lelkében. És valóban: a magyar történelem legnehezebb idői, 1848 leverése, Trianon, az 1956-ot követő bosszú, a diktatúra betonszürke évtizedeinek emléke tűnik fel a verseiben. Idén hogyan emlékezik meg közeli forradalmunk 65. évfordulójáról?
– Egyre inkább érzem, létezik közös emlékezet, a génjeinkben hordozzuk ezt és adjuk tovább. 1956 az az alap, amelyet nem lehet megkerülni, sem föladni. Ez nem a különböző oldalak forradalma volt, hanem a fejek fölemeléséé. Tudom, hogy különféle értelmezésekkel hogyan próbálják szétszedni, relativizálni, kicsinyíteni, de csak mosolyog az ember a silányság erőlködésén, s szomorkodik, hogy 1956 a mai megégett időben hogyan távolodik a napi politikai erőtérben a mindennapokból. De, ahogyan szoktam mondani, a remény nem reménytelen – mi a mi időnk Istenéhez képest? Ezért veszem elő Babits Jónás könyve című elbeszélő költeményét gyakran, hogy erőt merítsek belőle.
De hogy a kérdésre válaszoljak: nekem a mosonmagyaróvári sortűz s annak elvakart utóélete 1956. Számtalan versben idézem meg a Szózatot énekelő kislányok szemében föllobbanó rémületet, amikor lekaszálja őket a golyózápor.
Végigéltem az 1989-et követő feltáró időszak történéseit, ott voltam a Fő utcában, amikor a laktanya parancsnokát első fokon három évre ítélték el emberiség ellen elkövetett bűntettben. S ott voltak a túlélők is, akik nem akarták fölfogni, hogy nincs igazságszolgáltatás, csak jogszolgáltatás. Sikerült megszerezni az ítélet eredeti szövegét és az ezt követő fellebbezési tárgyalás dokumentumait is. A Dudás-per címmel a napokban könyv alakban megjelentettem mindkettőt. Én ezzel áldoztam a 108 meggyilkolt emléke előtt, s nekem idén ez 1956.
– A történelem mellett istenélmény, szerelem, a táj szépsége, gyermekkori emlékek – többnyire ezekből fakadnak a rímei. Milyen a jelenlegi világunkbeli költősors?
– Én naponta olvasok verset, újra elolvasom a magyar irodalom fontos könyveit, most éppen Móricz Erdély-trilógiáját, újraízlelem ennek a gyönyörű nyelvnek az ízeit. Istenélmény? A világban működő rend alapja ez. Megtalálni Istent minden apró rezdülésben. Ott van, csak észre kell venni. Ebben a bolond világban még nagyobb szükségünk van rá, mint máskor. Bennem mosolyog Isten, mert tudja, van idő, Ő várhat. Mi vagyunk türelmetlenek.
Nekem a vers a létezés egyik formája. Sajnos ma a versre, az igazi versre nehéz rátalálni. Elfedi a szöveg, a szövegelés. De ez engem nem érdekel. Én nem vágyom sikerre, inkább úgy érzem néha, hogy az elmélyedés, a csönd, a harsány világban nehezen megtalált csönd az én világom. Tudom, hogy aki ismer, ezen elcsodálkozik, mert kifelé másként élek, alkalmazkodom, de az elmélyedés, a csönd az én világom.
– Megégett idő című verseskötetét legutóbb október 9-én Bécsben a Pázmáneum dísztermében mutatta be Lázár Csaba Kazinczy-díjas, Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett színművésszel, a Magyar Katolikus Rádió főbemondójával együtt. Miként hozta össze a Gondviselés Lázár Csabával?
– A feleségén keresztül ismertem meg, aki közvetítette felé a verseimet. Csaba a pandémia első szakaszában kért tőlem egy az orvosokat köszöntő verset, amiből aztán készített egy videoklipet – s verseskötetemet kézhez kapva félórás műsort a Magyar Katolikus Rádióban. Bevallom, kijött a könnyem hallgatva az adást. Rögtön tudtam, hogy egy húron pendülünk. De, s ez nehezen hihető, személyesen most Bécsben találkoztunk először. Ám úgy tűnt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nagyszerű emberre leltem benne.
– A járvány miatt kétszer elhalasztották a bécsi könyvbemutatót, 2021. október 9-én azonban sikerült megtartaniuk. Mire helyezte a hangsúlyt az Ön és versei bemutatásában Lázár Csaba?
– A gyermekkorra, 1956-ra, a mosolyra fakadt Istenre. Minden szava a szívemből szólt.
– „Nem baj, ha nem tudod: kérdezzél. Vegyél el tőlem mindent, amit én tudok, és nekem is megmarad” – pedagógiai alapelvének is tekinthető ez a diákokhoz fordulása. Megértették-e az évek alatt magyartanáruk felhívó szavait a mosonmagyaróvári piarista gimnázium diákjai?
– Nyolc évig tanítottam a piaristáknál, szép időszak volt. Nehéz kérdés ez, hiszen a mai fiatal generáció más, racionális, anyagias szemléletű, nehezen hiszi el, hogy több annál, mint hogy egy monoton gépezet csavarja legyen. És védtelen. A háttér, a család sokszor sérült. Szeretetre vágynak ezek a gyerekek, s arra, hogy beszélgessenek velük. Most, nyugdíj után is tanítok még egy technikumban, ismerem hát őket. Nem könnyű velük. El kell hitetni velük, hogy fontosak ők a világnak s hogy fontosak nekem. A szeretet óriási erő. Ha ezt érzik, akkor jobban megértenek minket.
– A versírás és a magyartanítás mellett újságírással, lap- és könyvkiadással, -szerkesztéssel, sajtóreferensi teendőkkel is foglalkozik. Nevéhez fűződik a szél-járás folyóirat is. Mi a legfőbb sajátossága ennek a XIV. évfolyamában járó, határokon átívelő, negyedéves, rangos kulturális kiadványnak?
– Amikor 2008-ban megszerveztük a szél-járást, felvidéki barátaimmal arra gondoltunk, hogy ezt a széttépett régiót – Haza a magasban – megpróbáljuk összefércelni. Ezért egy a Felvidéket, Burgenlandot, Nyugat-Magyarországot behálózó kulturális folyóiratot hoztunk létre. Mi csak visszaállítottuk azokat a kapcsolatokat, amelyeket szétszakított Trianon. A csoda már 14 éve működik.
– Honnan ered és miben mutatkozik még meg a diaszpórával való ennyire szoros kapcsolata?
– Ez úgy jött… Az én családom nem élte meg Trianont. Nincsen határon túli rokon. De, ahogyan mondtam már, valószínű, hogy a génekben van a történelem. Ez több, mint vállalás. Több küldetésnél is. Ez az élet.
– Hogyan folytatódik – minden értelemben – a „megégett idő”?
– Végzem a dolgomat. Ha megtalál a vers, azt ajándéknak vélem. De Babitsra gondolva, én is hiszem: azért, mert a mi kimért időnkben a világ nem lesz jobb, mert nem érjük meg, hogy ennek a szörnyű, egymást eltörölni vágyó időnek vége lesz, mégis Isten győz. És a szeretet.
Varga Gabriella
Forrás: Keresztény Élet online
