Menü Bezárás

Csibi Lóránd: „Legfontosabb célunk Amerikában is a magyar értékek megőrzése és továbbadása”

Székelyföld legnépesebb községében, Gyergyóditróban született 1971. április 28-án. Hároméves korától Csíkszeredában nevelkedett, ott kezdte meg felnőttéveit. Harmincéves volt, amikor egy forradalomszerű harcokkal is tetézett sorkatonai szolgálattal és egy elhamarkodott házasságkötésből eredő válással a háta mögött új családjával új életet kezdett az Egyesült Államokban, Clevelandban. Neve hét éven keresztül egyet jelentett a Bocskai Rádióval. Ő Csibi Lóránd. Csibi Lóránd, a diaszpórai magyarság megmaradását minden eszközével és erejével előmozdító, a közösséget minden lehetséges módon és formában segítő, építő. A Szent Imre- és a Szent Erzsébet-egyházközségek tagja, a Clevelandi Magyarokért Alapítvány megálmodója és vezetője. Egy a mai napon negyvenkilencedik születésnapját ünneplő székely-magyar hazafi, aki minden cselekedetét „szívből és nem színből” teszi. Aki hidakat épít térben és időben, hogy elvezessen embert az emberhez, magyart a magyarhoz, jelent a jövőhöz.

–  Hogyan alakult Székelyföldön a kerek három évtizedet felölelő tanulmányi, munka- és családi életed?

–  Ditróban születtem és onnan hároméves koromban a szüleimmel Csíkszeredába költöztünk. A Tudor negyedben laktunk. Az elemit a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a felső tagozatot a 11-es Általános Líceumban, a középiskolát a 2-es számú, ma Kájoni János Líceumban végeztem. 1989. szeptember 26-án vonultam be sorkatonai szolgálatra Predealra. A december végi események idején végig Brassóban voltam; mellettünk halt meg a csíkszeredai Müller László és a székelyudvarhelyi Imecs László is. Közben tizenkilenc évesen apa lettem és leszerelés után megnősültem. Négy évig a csíkszeredai közüzemeknél, majd a vendéglátóiparban dolgoztam, utóbb a Flash Diszkóban hat évig. 1995 és 2001 között a Csíki Tv-nél is tevékenykedtem, először külsős munkatársként, azután teljes munkaidős alkalmazottként, adminisztráció területen.

A korai házasságkötésnek válás lett a vége, ketten maradtunk a kislányommal. Néhány év múltán a Gondviselés összehozott életem párjával, Simon-Benedek Zsuzsannával, akinek úgyszintén kettétört az előző családja egy tragédia folytán. A két fél családból létrejött egy egész és így lett egy fiam is.

2001-ben megnyertük a zöldkártya-lottót (a zöldkártya-lottó, más néven vízumlottó, hivatalosan Diversity Vízumlottó Program az Egyesült Államok sorsoláson alapuló programja, amelynek keretében világszerte évente összesen 50 ezer bevándorlási vízum megszerzését teszik lehetővé, a meghatározott feltételeknek való megfelelés alapján – a szerk.) és azóta Clevelandben élünk. Azért jöttünk ide, mert egy csíkszeredai ismerős család itt élt és segített elindulni az új életben. Gyermekeink 9 és 11 évesek voltak. Az 1997 és 2003 közötti időszakban több erdélyi család érkezett Clevelandbe és érdekes módon ezek egymást vonzva mind a Szent Erzsébet-plébániához csatlakoztak, velünk együtt. A zöldkártya minden jogot megadott számunkra a letelepedéshez, a hivatalos munkavállaláshoz. Csak a szavazati joghoz nem, azt mindenki öt év múlva, az állampolgárság megszerzésével nyerhette el.

–  Miként teltek ez első hetek-hónapok, mi segítette leginkább a beilleszkedéseteket?

– Clevelandben két magyar templom van; akkoriban Siklódi Sándor atya volt a Szent Imre- és Antal András atya a Szent Erzsébet-templom plébánosa. Új barátaink, mint már említettem, a Szent Erzsébet-templomba jártak és velük mi is oda kezdtünk járni. Az a közösség kisebb volt, mint a Szent Imre-templomé, az elhelyezkedése miatt. A Szent Erzsébet-templom ugyanis – Észak-Amerika legnagyobb, legrégibb,126 éves, első római katolikus magyar temploma, a magyar hívek pénzéből épült – olyan környéken áll, a híres Buckeyon, ahol egykor nagyon sok magyar élt, de időközben sokan elköltöztek onnan. A Szent Imre-templom a belvároshoz közel, könnyebben elérhető, jó helyen van, ezért gondolom, hogy a Szent Erzsébetet a szív ragaszkodása tartotta és tartja meg ma is kisebb, de még működő közösségnek. Lassan megismertünk mindenkit, aki oda járt és segítettünk mindenben, amiben tudtunk: takarításban, felszolgálásban, mosogatásban, templomdíszítésben; mindig ott voltunk, amikor arra szükség volt. Szoros kapcsolat alakult ki ezáltal tizenöt-húsz vagy még annál is több család között. Mi, a felnőttek megállapodtunk abban, hogy amennyire lehet, nem engedjük, hogy elveszítsük magyarságunkat: ha lehetett, senki nem beszélt a saját házában angolul a gyerekével, társaságban is mindig magyarul beszéltünk velük és egymás között. Az anyukák gyermekszínjátszókört alakítottak, anyák napjára zenés műsort, karácsonyra pásztorjátékot tanítottak be nekik, néptáncra oktatták a gyerekeket és így tovább. Mindent megtettünk, hogy megpróbáljuk megtartani a gyerekekben a magyarságtudatot – természetesen mindezt a rendszeres vasárnapi szentmisék látogatásával egybekötve.

Szép lassan egyre több embert megismertünk, az itt született amerikai magyarokat, időseket és harmadik-negyedik korosztályos clevelandieket, azok gyermekeit is, akik nagyon szépen beszélnek magyarul. Persze olyanok is vannak, akik kevésbé vagy egyáltalán nem beszélik már a nyelvünket. Mivel Clevelandben nincs Magyar Ház, az egyesületi rendezvények, ebédek adtak és adnak alkalmat a találkozásokra, ismerkedésekre. Itt ismertük meg a különböző csoportok vezetőit, feladatait, azt, hogy ki mivel foglalkozik, ez alapján alakult ki a kép arról, hogy mi történik itt. Clevelandben közel húsz magyar szervezet működik, az Egyesült Magyar Egyletek ernyőszervezet fogja őket össze. A gyűlésekre minden szervezet delegál két-két küldöttet, együtt beszélik meg a legfontosabb és aktuális magyar vonatkozású dolgokat, történéseket, nemzeti ünnepi megemlékezéseket és más nagyobb programokat. Elkezdtünk eljárni ezekbe a közösségekbe, lehetőségeinkhez mérten segítettünk is, amivel tudtunk. S közben növekedtünk, fejlődtünk és ők is megismertek minket és a barátainkat is.

– A vallásosságot nyilvánvalóan otthonról hoztátok, és bizonyára ez olyan mélyen meggyökerezett bennetek, hogy a nagy amerikai forgatag sem tudta ezt visszaszorítani…

– Otthon természetesen gyakoroltuk a vallásunkat, annyira, hogy amikor már Zsuzsival összekerültünk és a gyerekeink akkorák lettek, megfogták egymás kezét és mentek ketten a közeli templomba az ifjúsági misére (akkor a Szent Kereszt-főplébániának még csak a kistemploma állt). Mi is eljártunk a templomba, amikor csak tehettük.

Antal András atya elmondása szerint Clevelandben huszonnyolc éven keresztül, 1975 és 2003 között nem volt bérmálás, mert nem volt jelentkező. Mi, erdélyiek, akik húsznál is több gyerekkel érkeztünk, igényeltük ezt: a kisebbek a Szent Erzsébet-templomban elsőáldozók lettek, a nagyobbak bérmálkoztak. A mai napig karácsonykor az éjféli mise után mindig elmegyünk kántálni egy-egy családhoz. Az amerikai szomszédaink meg is kérdezték másnap, hogy mi volt ez a zaj tegnap este… Hetvenen álltak kint az ajtónk előtt és karácsonyi énekeket énekeltek! A gyermekeink időközben felnőttek, mostanra már mindenkinek megvan a saját önálló élete.

Annak idején néha a Szent Imre-templomba is ellátogattunk, de hivatalos tagok a Szent Erzsébet-templomban voltunk mindannyian. Miután a Szent Imre-templomot 2010-ben sajnálatos módon bezárták és Siklódi atyát elhelyezték Chicagóba, Antal András atya látta el mind a két egyházközség szolgálatát. A Szent Imre-templom hívei minden vasárnap elmentek a bezárt templom parkolójába és imádkoztak. Mindent megtettek, Vatikánba is küldtek leveleket, míg végül sikerült újra kinyittatni a templomot. Siklódi atyát visszahelyezték, de nemsokára eltávozott az élők sorából és ismét Antal András atya vette át a papi szolgálatot, de ő akkoriban már nyugdíjba készült.

Ehhez az időszakhoz kötődnek az első lépések, amikor székelyekként megmutattuk magunkat az amerikai közösségnek is. A Szent Imre-templom lépcsőjén háromszor szerveztünk szimpátiatüntetést a székely önrendelkezésért, ott volt a helyi televízió és újság is. Ekkor jöttünk rá, hogy meg kell mutatni a székelység arcát mindenkinek, aki még nem ismeri. Elkezdtük énekelni a székely himnuszt, a székely zászlók is kikerültek minden ünnepségen.

Öt évvel ezelőtt, nagy örömünkre megérkezett hozzánk Magyarországról Mezei András atya. Pénteken leszállt a repülőgépről és – akkor már rádióztunk – szombaton már ott voltunk a lelkészségen, mikrofonnal a kezünkben. Örvendtünk az érkezésének és a mai napig ott állunk mellette. Teljes mellszélességgel támogatjuk a kezdeményezéseit, segítjük elgondolásai megvalósításában. Sok mindent megbeszélünk és a közösség erejét használjuk a lebonyolításokhoz. Itt a templomok alagsoraiban mindenhol közösségi termek vannak, felszerelt konyhákkal, színpadokkal, ott is zajlik közösségi élet. Minden adottság megvan ahhoz, hogy bármilyen kulturális eseményt, filmvetítést, kisebb koncertet, író-olvasó találkozót, útibeszámolót, díszebédet meg lehessen rendezni. A lovasíjász film vetítésén háromszáz néző volt és ez csak egy példa a rengeteg közül… Ezekben mi mindig tevékenyen részt vettünk és veszünk. Mindkét római katolikus egyházközség korábbi és jelenlegi vezetője őszintén és nyíltan fordult és fordul mindenki felé, akik ezt a lelki és szellemi táplálékot igénylik. Antal András atya egykori és Mezei András atya mostani munkáját a Szent Erzsébet- és a Szent Imre-plébánián is aktívan segítettem és igyekszem segíteni ezután is.

– A sok önkéntes munka mellett valamiből élni is kell. Mivel foglalkoztok?

– Megérkezésünk után négy évig egy magyar vendéglőben dolgoztam, azóta egy magyar tulajdonban lévő immunológiai kutatócég a munkahelyünk, immár tizenötödik éve; én orvosi kutatáshoz szükséges gépeknek a gyártásában segédkezek, programozok, CNC marógéphez írok programokat és gyártok különböző alkatrészeket. Nejem, Zsuzsa pedig az egyik részleget vezeti, ahol kutatáshoz szükséges reagensekhez táptalajt állítanak elő és forgalmaznak. Sokan vagyunk a cégnél magyarok, főleg erdélyiek. Megtanultam, hogy Amerikában a magyar egy márkanév. Megbecsülnek minket a munkahelyeinken és bíznak bennünk. A gyerekeink elvégezték az egyetemet. Lányunk, Kincső gyógyszerész. Férjhez ment, most várja a második babát, Gabriella kisunokánk testvérét, aki szintén kislány lesz. A vejünk, Sándor Montrealban született kanadai magyar, magyar szülők gyermeke. Kiskorától cserkész, cserkészvezető is, öt évig szervezte a cserkész-akadályversenyeket és néptáncol is. Elmondása szerint a gyerekeit is szeretné majd vinni a cserkészetbe. Magyarul beszélnek otthon, magyarul beszél a kisunoka is. Csongor fiunk még nem nősült meg, a mesterije után a bankszektorban dolgozik.

– Milyen út vezetett el titeket a Bocskai Rádióhoz?

– A Szent Imre-templom bezárása idején, 2012. év végén azok, akik tizenhét éven keresztül készítették vasárnapról vasárnapra a diaszpóra egyetlen háromórás magyar nyelvű rádióadását, készítették elő visszaköltözésüket Magyarországra. Akkor kértek fel minket, hogy vegyük át a Bocskai Rádió vezetését, hogy ne szűnjék meg egy huszonnyolc éve működő magyar rádió. Megtiszteltetés volt számunkra a felkérés és 2012 decemberében át is vettük közösen egy lelkes önkéntes csapattal, folytattuk a munkát a rádiónak helyet adó, politikamentességet elváró jezsuita katolikus egyetem elvárásainak megfelelően. Olyan önkéntesek voltunk, akik nem sajnáltuk szabadidőnket erre a nemes feladatra. Hét évig működtettük a rádiót. Zsuzsi, a feleségem is velünk tartott. Kellett is a női hang, kedvelték és igényelték a hallgatók. A legkedveltebb műsorrészlet a Mit főzzünk rovatunk volt; e mellett az életmód rovatot is ő készítette és vezette. A születésnaposok köszöntését, a kalendáriumot és sok mindent együtt csináltunk. Első pillanattól csatlakozott hozzánk egy Amerikába 1956-ban tizenkét évesen kikerült, délvidéki születésű honfitársunk is, egy kétgyermekes, négyunokás, végtelenül alázatos, intelligens ember, Hargitai István. Tudására, tapasztalatára, véleményére nagyon sokat adtak és adnak a clevelandiek, becsületes, őszinte embernek ismerték meg őt is kedves felségét, Mónikát is. Gyönyörűen mondott verset bárhol és bármikor, amikor megkérték. Heti adásainknak is fénypontja volt, ha tőle hallhattuk kedvenc versünket.

Fontosnak tartottuk – és ma is ezt valljuk –, hogy az emberek bízzanak bennünk, hogy tudják: amit elmondunk, azt úgy is gondoljuk és úgy is csináljuk. Szerintem nagy probléma, ha nincsenek olyan vezetők, akikben a társadalom megbízhat. Ha valaki ígér valamit és nem teljesíti, akkor az emberek azután bármilyen jószándékú kezdeményezésre bizalmatlanul tekintenek. El akartuk érni, hogy minket szavahihetőknek lássanak, olyanoknak, akik a hidak építésén dolgozunk. És ami nagyon fontos: tudatában voltunk annak, hogy ez a rádió a clevelandi magyarok rádiója. Nem egy egyszemélyes rádió és nem is csak egy kizárólagos csoport rádiója, ez a clevelandi magyarok hangja és rádiója, és úgy kell csinálni, hogy ez őket, a clevelandi magyarokat szolgálja. Ezt mi messzemenően szem előtt tartottuk, és abban reménykedünk, hogy ez így is marad, mert ennek a rádiónak ez a feladata.

Ahogy azt már kifejtettem, nagyon fontos számomra a magyarságunk megőrzése, ennek jegyében vállaltam és láttam el a Bocskai Rádió vezetését is. Ezzel is szerettem volna hozzájárulni a megmaradásunkhoz, amit szép nyelvünk megtartásával, gyönyörű magyar irodalmunk használatával, igaz múltunk, történelmünk megismerésével érhetünk csak el. Ezért is igyekeztem minden vasárnapra tartalmas, érdekes műsorokat összeállítani önkéntes társaimmal együtt, egészen 2019. szeptember 8-ig. Nagyon sok jó dolgot csináltunk, sok értékes embert megismertünk. Csak egy példa: a csíkszeredai börtönben egyórás interjút készítettem a terrorizmus alaptalan vádjával elítélt két székely fiatalemberrel, Beke Istvánnal és Szőcs Zoltánnal. A mai napig ez a legnagyobb nézettségű felvétel a Bocskai Rádió honlapján.

A rádióval együtt megörököltük a műsorszerkezetet is, amelyben már a legfontosabb szerepet a vallásfélóra töltötte ki. Minden felekezet kap havonta egyszer félórányi műsoridőt, ilyen módon is szólhat a híveihez, vagy azokhoz, akik éppen nem jutottak el a templomokba. A műsorok készítése és a közös programok szervezése során megismerkedtünk és mondhatom, barátságokat kötöttünk a különböző egyházi vezetőkkel, ezzel is mélyebben beleláttunk a mindennapjaikba. A közös szervezési munkák során megismerhettük gyülekezeteik tagjait is, aminek természetesen a kölcsönös tisztelet volt és ma is az a mozgatórúgója.

A Rádió volt vezetői, Berta Laci bácsi, Elek Kálmán bácsi nagy köztiszteletnek örvendtek. Nem ismerhettük őket, de tudtuk, hogy az emberek felnéztek rájuk. Ugyanez vonatkozik Kádár Danira és nejére, Máriára is. Mindannyian, Hargitai István, Molnár Zsolt, nejem, Zsuzsa és a többi rádió körüli önkéntes, úgy éreztük, az emberek tudták, hogy amit mondunk, az úgy is van. Segítettünk mindenhol, mindenben, megtettük, ami tőlünk tellett. Szívből és lélekből dolgoztunk, szívből és nem színből végeztük a feladatunkat. Hét éven keresztül a rádióműsorainkkal reményeink és elképzeléseink szerint hidakat építettünk az egyesületek között. Ami pedig nagyon lényeges: őszintén hittünk abban, amit csináltunk.

– A Bocskai Rádió honlapján a bemutatkozásod végére azt írtad, hogy „Az igazság minden előtt!” Mit akartál üzenni ezzel?

– Azt, hogy a közösségeknek hiteles, őszinte vezetőkre van szükségük. Azt, hogy a szónak, amit kimondok, akár a rádióban, akár azon kívül, igaznak, a valóságnak megfelelőnek kell lennie. Azt, hogy mindig őszintén kell szólnom az emberekhez és tudnom kell egyenesen a szemükbe nézni. És elvárom, hogy ők is őszintén nézzenek a szemembe, őszintén beszéljenek hozzám, bármit mondjanak el őszintén, mert ez az alapja mindennek.

– Amint említetted is, 2019. szeptember 8-án a rádiózásnak vége szakadt, de te továbbra sem tétlenkedtél, néhány egykori rádiós társaddal együtt nemrég létrehoztad a Clevelandi Magyarokért Alapítványt. Milyen megfontolásból és célból tetted ezt?

– Ahhoz, hogy hivatalosan működhessünk, kell egy hivatalos keret, és erre itt a legkézenfekvőbb forma az alapítvány. A kilépett rádiós tagok közül hárman: nejem, jómagam és Hargitai István, két hozzánk csatlakozó fiatallal – mert fő célunk, hogy magyar elköteleződésű és érzelmű fiatalokat is bevonjunk – megalapítottuk a Clevelandi Magyarokért Alapítványt, minden clevelandi magyarért, egy közös cél érdekében: a magyar értékeinket, a magyar kultúrát, a magyar nyelvet szeretnénk a már kialakult kapcsolataink révén megőrizni és továbbadni a következő nemzedékeknek. Főleg azokat a magyarokat szeretnénk megszólítani, akik nem járnak sehová. Nagyon sok magyar nem vesz részt a közösségi életben, mert megpróbálta talán, de nem érezte jól magát, vagy nem fogadták szívesen egyszer valahol, vagy éppen nem is hallott még arról, hogy milyen lehetőségek vannak. Szeretnénk felkelteni az ő érdeklődésüket. Szeretnénk megtörni a közönyt és kitágítani a szűkebb kereteket. Azt szeretnénk, ha mindenki érezné: ő is tartozik valahová.

Idén lett volna a tizedik, jubileumi clevelandi magyar családi sátorozás, amit már a rádiózás előtt elkezdtünk. Azelőtt Kanadába jártunk sátorozni, tíz-tizenkét autóval mentünk a Niagara vízesés közelében lévő magyar tanyára. Amikor megtudtuk, hogy az Északkelet-Ohiói Magyar Kulturális Központnak – amelyhez tagokként mi is csatlakoztunk – van egy tizenhét hektáros területe, ahol évente négy pikniket rendeznek: júniusban, júliusban, augusztusban és szeptemberben, a többi vasárnapon pedig nincs a területen semmilyen rendezvény, megkérdeztük, megengedik-e, hogy odamenjünk sátorozni. Azóta minden évben ott rendezzük a családi sátorozást. Először harmincan voltunk, de később olyan év is volt, amikor százötvenen gyűltünk össze. Tavaly Kanadából, Michiganből, Columbusból is érkeztek barátaink. Idén a Bethlen Gábor Alap segítségével velünk tartott volna az Országos Baranta Szövetség négy fiatalja, de a koronavírus közbeszólt. Idén bizonyára csak szűkebb körben sátorozunk, amennyiben lehetséges lesz.

Készül az alapítvány weboldala, öt videó már megtekinthető a YouTube-csatornánkon, működik a Facebook- és a Twitter-oldalunk. Ha bárki bármilyen ötlettel megkeres, segítünk, felkarolunk minden olyan őszinte kezdeményezést, amely a clevelandi magyarok érdekeit kívánja szolgálni, ügyüket szeretné előmozdítani. Legfontosabb célunk a magyar értékek megőrzése és továbbadása. A közösségeket akarjuk még erősebben összefogni, még jobban összecsiszolni, a kapcsolatokat még szorosabbra fűzni.

Érdekes módon én itt a diaszpórában éreztem meg azt, hogy mit jelent magyarnak lenni. Otthon nem nagy dolog magyarnak lenni, otthon mindenki magyar. Itt bocskaiban megyek vasárnaponként a templomba, és utána az üzletben tíz amerikai megállít, hogy: ez mi, te ki vagy? Ilyenkor jön a rögtönzött történelemóra az üzlet közepén vagy a parkolóban. Csíkszeredai Sport Klubos hokimezben ülve a hokimeccsen a körülöttem lévőknek ugyancsak elmagyarázom, mi az, hogy Székelyföld. És a székely zászlót lobogtatom Buffalóban, Columbusban, Pittsburghban a jégkorongmérkőzéseken. A Fili (a Szentegyházi Filharmónia) előadására a Niagarához a clevelandiekkel székely zászlókkal mentünk. Bárhová megyünk, rajtam biztos, hogy Csíki Sörös, nagy-Magyarországos vagy Isten–Haza feliratú pólót látsz. Erre még a Hazajárós barátaink is rácsodálkoztak itt tartózkodásuk alatt… Itt Andrásnak, Zalánnak, Erzsébetnek, Marinak keresztelik a magyar gyermekeket. Amióta elindult a Kőrösi Csoma Sándor Program és a rádiónál és más clevelandi magyar egyesületeknél is dolgoztak ösztöndíjasok, közülük többen elmondták, hogy bennük az ittlétük alatt még jobban megerősödött a magyarságtudat, és hálásak voltak azért, hogy itt lehettek.

Ezt szeretnénk megőrizni. Mert meg kell maradjunk, és meg is fogunk! Remény van, de ehhez olyan emberek kellenek, akik igazán érzik, hogy ez mennyire fontos. S azokat az embereket meg kell erősíteni a hitükben, abban, hogy ezt igenis érdemes csinálni. Tudatosítanunk kell önmagunkban és egymásban, hogy az erő az egységben, az összefogásban van, és hogy mi egy vérből valók vagyunk!

Varga Gabriella
(Fényképek: Csibi Lóránd archívuma)