Menü Bezárás

Énekével szolgálja az Urat az opera doyenje, Franz Binder

A Linzi Színház nyugalmazott baritonja az egymáshoz közelebb kerülés lehetőségeként éli meg bezártságunk időszakát

„Ezekben a nehéz időkben közelebb kerülünk egymáshoz, annak ellenére, hogy kellő távolságot kell tartanunk egymástól. A lényegest, az alapvetőt emeli ki és vezeti szemünk elé ez a helyzet, és újra csak a hit felé vezérel, ami nem azt jelenti, hogy az értelmünk egyszerűen kikapcsol, hanem jártasabbá válik. Rájövünk arra, hogy mennyire ésszerűtlen csak abban bízni, ami látszólag bebizonyított” – válaszolta kérdésünkre Franz Binder, a Linzi Színház nyugalmazott baritonja. Elmondta azt is: továbbra is szeretné az Urat énekével szolgálni, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején is, még ha azt nem is Budapesten teszi. Az aradi születésű, Linzben élő művésszel kalandos életéről és az Oltáriszentséghez fűződő mély érzéseiről beszélgettünk.

– Milyen kapcsolat fűzi Önt az Oltáriszentséghez?

– Az Oltáriszentséggel érezzük, hogy az egyházhoz, Isten népéhez, Isten testéhez, Jézus Krisztushoz tartozunk. Ő az Eucharisztia szentségében titokzatos módon, de valóságosan van jelen: ma is odaadja magát értünk és mi valóban részesedünk belőle. Ahogy Assisi Szent Ferenc mondja: „Oh, fölséges alázatosság! Oh, alázatos fölség! A világegyetem Ura, Isten és az Isten Fia annyira megalázza magát, hogy üdvösségünkért a kenyér szerény színe alá rejtezik!” Ez a találkozás számomra is lehetővé teszi, hogy kétségeim határát túllépjem – a szkepszis ugyanis csak megakadályoz abban, hogy új élményeket és elképzelhetetlen lehetőségeket ismerjek meg.

– Honnan vezette az útja Linzbe és milyen családi háttér mélyítette el Önben a katolikus hitet?

– Nagy-Erdélyből, Aradról származom: anyanyelvem német, nemzetiségem magyar. Szüleim 1946-ban házasodtak össze, illetve keveredtek egy vegyes házasság forgatagába: egybekelt ugyanis egy református német lány és egy ledoktorált katolikus magyar orvos! A családalapítás ezen formája a második világháború utáni Romániában még nem volt mindennapi esemény. Szerelmük gyümölcsének sorsát nagyvonalakban már előre megtervezték: ha leányuk születik, úgy ő a mama után német református, ha pedig trónörökös fiú jön a világra, akkor az magyar katolikus lesz. Én jöttem és az utóbbi lettem.

– A művészet útjára hogyan lépett?

– Ezt a kérdést gyakran teszik fel nekem és a választ általában a következőkkel kezdem: Tetszik tudni, a szüleim nagyon elfoglalt emberek voltak és nagyon keveset foglalkozhattak velem, így kerültem a színházhoz, a művészethez. Úgymond: „félreléptem”!

A színjátszás mesterségét, azt, hogy „a színpadon humorral, játékossággal, virtuozitással mindig csak élethű embert szabad alakítani, olyat, akivel nap mint nap találkozhatnál az utcán”, Erdélyben tanultam. Ebben, úgy hiszem, apai nagyapám, id. Nagy Béla főpincér és vendéglőtulajdonos is ludas. Tőle tanultam és loptam el az emberismeret és a komédiázás mesterségét. Ő a Csürdüngő vendégeit szórakoztatta, én ugyanezt a színpadon tettem. 1973-ban, huszonhárom évesen a Kolozsvári Magyar Opera legfiatalabb magánénekese-/baritonjaként kezdtem el szólista karrieremet.

– Annak kibontakozása pedig már az új hazá(k)ban történt…

– Néhány évvel azután, hogy 1974 szeptemberében feleségül vettem Corneliát, a kolozsvári, művészetet, színházat és sütést-főzést nagyon kedvelő kis angyalt és 1975-ben megszületett Tibor fiunk, 1978 májusától az NDK-beli Volkstheater Halberstadt magánénekese (baritonja) lettem. Abban az időben született meg Andrea leányunk. Családunkat az NDK-ban 1983 nyarától a széthullás veszélye fenyegette: a román állam iskoláztatás ürügyén Tibor fiunkat erőszakkal, „túszként” otthon tartatta, addig nem hagyhatta el az országot, ameddig a szülei külföldön éltek. Andrea leányunk is sorra következett volna. Egy kiutunk maradt csak: megszökni! Így kerültem 1986. április 14-én a Jóisten segítségével és egy telitömött Dacia 1300-assal a szürke határon át Ausztriába. Egy hónap múlva a feleségem és a leányunk is követett ugyanazon az úton. 1986 novemberében „megvásároltuk” Tibor fiunkat a román államtól – kéthavi fizetésembe került! – és mi újra együtt voltunk a gyönyörű Linzben! Szeretem Linzet, immár majdnem harmincnégy éve, szerelem volt első látásra! Linz nekem egy kisebb Budapest: Urfahr Pöstlingberggel olyan, mint Buda és Pest.

– Miként lett a Linzi Színház művésze?

– Megérkezésem másnapján egy sikeres előéneklés után leszerződtetett a Linzi Színház. A Landestheater akkori igazgatója, Roman Zeilinger kezdetben egy kórusállást ajánlhatott fel, de a kisebb és nagyobb szólószerepek egy évre rá végleges szólószerződéshez vezettek. Azóta százhuszonhárom szerepet énekeltem Linzben és közel kétezer estén álltam a színház színpadán.

Nagyon fontos számomra a hitelesség. Minden szerepet alaposan rakosgattam össze. Először a német oldalam épített fel egy szerepet, majd azt a magyar oldal temperamentummal ruházta fel. Azok voltak a kedvenc szerepeim, amelyekben sok játszanivaló akadt és a virtuóz elem sem hiányzott belőle. Ezért is Rossini a kedvenc zeneszerzőm, mert ő írt olyan szerepeket, mint Don Bartolo (A sevillai borbély), Taddeo (Olasz nő Algírban), Don Magnifico (Hamupipőke). Ezek voltak a kedvenc szerepeim, sok más mellett ezeket is énekelhettem és játszhattam Linz színpadán. Nagy örömömre, 2009. június 8-án Felső-Ausztria tartomány kultúrkitüntetéssel tisztelt meg, 2015 júniusában pedig a linzi operabarátok egyesülete tüntetett ki. Ugyanekkor a helyi sajtó az opera doyenjeként búcsúztatott, én pedig a Bye-Bye Binder című koncertemmel köszöntem el a linzi publikumtól és vonultam nyugdíjba.

– Azóta nem is állt színpadon, közönség előtt?

– Csak templomi énekléseket vállalok. Legutóbb – ez év február 20-án – Bécsben a Collegium Pázmáneumban, az Életünk című európai magyar katolikus újság bemutatóestjén léptünk fel Pázmány Tibor zongoraművész, karnagy barátommal.

– Nagyon szoros kapcsolat fűzi Önöket egymáshoz, ugye? Hol és miben gyökerezik ez?

– Ismeretségünk és barátságunk az NDK-beli Halberstadthoz és Magdeburghoz kapcsolódik, ott találkoztunk egymással, de Pázmány Tibor és párja, Alice már korábban Linzbe költözött. 1986. április 14-én, fél nappal a határátlépésem után és az azt követő néhány napon is, immár színházi szerződéssel a kezemben, egyszobás linzi lakásukban szálltam meg. Barátságunk azóta is szoros, nagyon változatos zenei együttműködésünk is ezt mutatja.

– Ha Ön fiúgyermekként az édesapja után katolikus és magyar lett, az egykori aradi Magyar 3-as Számú Líceumban Nagy Ferencként végzett, ma miért Franz Binder a neve?

– Linzbe érkezésem másnapján, 1986. április 15-én a szerződés megkötésekor a karmester – tapasztalataira alapozva – javasolta, hogy vegyek fel művésznevet. Azonnal válaszoltam: édesanyám Binder Ilse Irmgard Brigitte. A karmester megszorította a kezemet és attól kezdve Franz Bindernek hívtak. Négy évvel később, 1991. július 2-án Passauban hivatalosan is Binderré kereszteltek.

– A hitről beszélgettünk az elején, kanyarodjunk vissza oda. Mennyire segíti át a hit a jelenlegi nehéz időszakon, amelyben most vagyunk?

– Ezekben a nehéz időkben közelebb kerülünk egymáshoz, annak ellenére, hogy kellő távolságot kell tartanunk egymástól. Ez a helyzet, a bezártság a lényegest, az alapvetőt emeli ki és vezeti a szemünk elé, és újra csak a hit felé vezérel, ami nem azt jelenti, hogy az értelmünk egyszerűen kikapcsol, hanem jártasabbá válik. Rájövünk arra, hogy mennyire ésszerűtlen csak abban bízni, ami látszólag bebizonyított, valódibbnak tűnik csak azért, mert a kezünkkel megfoghatjuk és a szemünkkel láthatjuk. Taníts meg, Urunk, hogy ne csak arra tekintsünk, ami éppen az utunkba esik, hanem akkor is csak Benned bízzunk, amikor úgy érezzük, hogy végtelenül messze vagy tőlünk – erre gondolok ezekben a napokban (is).

– Mit gondol, hogyan fogja megélni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus napjait?

– Remélem, hogy jó egészségben! Sokan vallják, hogy a „korona” utáni idők nem lesznek már a „régiek”. Lehet, hogy valóban más idők következnek, én mindenesetre továbbra is szeretném Urunkat énekemmel szolgálni, lélekben az Eucharisztikus Kongresszus ideje alatt is.

Varga Gabriella Fotó: Gál Anna Gertrúd Forrás: Erdély Ma