Menü Bezárás

Fehérváry Lilla: A bezártságban jobban megértjük, hogy az egyház mi vagyunk

Az előadóművész szerint ez az időszak segít, hogy megtaláljuk önmagunkban és szűk környezetünkben mindazt, amit eddig a templomban kerestünk

Olyan családban nevelkedett, amelynek legfontosabb pillére az ember- és Istenszeretet volt, ezért vált ilyen szorossá kapcsolata a hittel, a vallással. A szakralitás azóta is jelen van az életében és az előadóművészetében. Fehérváry Lilla állítja: a költészet, a zene, a képzőművészet egészen váratlan csatornákat képes megnyitni, és ez a hirtelen élménymegnyílás, ez a katarzis a kereső embert is elvezetheti Istenhez. A Szigeti Veszedelem és a Madárdal Zenekar tagja, e mellett alkalmazott zeneszerzőként és zenepedagógusként is tevékenykedő énekesnő úgy látja, inkább nyerünk azzal, hogy egy évvel később lesz az Eucharisztikus Kongresszus. „Az ünnep mélységét, az öröm mennyei magasságát jobban átéljük egy év múlva, amikor már vége a félelemnek, és alig várjuk, hogy kilépjünk, hogy közösségben legyünk” – mondja.

– Két nappal ezelőtt rajzoltál egy monstranciát, amelyen egymásra épülő, rétegződő kezek ölelik körbe az Oltáriszentséget. Milyen gondolatból született ez a rajz?

– Csoma fiammal beszélgettünk a bezártságról. Abban egyeztünk meg, hogy a monstrancia a bezártság legtökéletesebb szimbóluma. Ebből született ez a rajz.

– Miért látjátok a monstranciát a bezártság legtökéletesebb szimbólumának?

– A Szentségtartóba is „be van zárva” a Szentség. Kiemelt helyet kapott, mert hisszük, hogy a Megtestesült ott valóságosan jelen van. Most, ebben a vákuumidőben még inkább egyek vagyunk Vele a bezártságban. A szentségimádás közben az idő megváltozik – mint ahogy a népmesében mondjuk: egy nap egy év – és most mi ezt éljük hétköznapi szinten. Nagyobb íveket járnak be a napok ebben a bezártságban. Ez az időszak segít, hogy még inkább megértsük: az egyház mi vagyunk. Segít, hogy megtaláljuk önmagunkban és szűk környezetünkben mindazt, amit eddig a templomban kerestünk. Segít, hogy rájöjjünk: a liturgia a spirituális lét következménye. Nem marcipándísz.

– Szerinted nyerünk vagy veszítünk azzal, hogy egy évvel később lesz az Eucharisztikus Kongresszus?

– Most úgy látom, hogy nyerünk. Ebben az évben a veszteségeink, gyászaink belső útra hívnak bennünket. Az ünnep mélységét, az öröm mennyei magasságát jobban átéljük egy év múlva, amikor már vége a félelemnek, és alig várjuk, hogy kilépjünk, hogy közösségben legyünk.

– Hogyan vezetett sorsod a zenészi, előadóművészi útra?

– Az egyetemet Szegeden végeztem magyar–ének szakon. Rövid ideig tartó bátaszéki gimnáziumi tanítás és a Franciaországban eltöltött két év után, Budapestre visszatérve, huszonhét évesen, magyart kezdtem tanítani külföldieknek a francia, a finn, a kanadai és más nagykövetségeken; ekkor ismerkedtem meg a párommal, aki zenész volt és bekerült a szakrális irányultságú Hattyúdal Utcaszínházba. Hamarosan magam is tagja lettem a társulatnak: előbb zenész- és énekesként, majd színészként és végül zeneszerzőként dolgoztam a csapattal. Ettől kezdve úgy éreztem, semmi mással nem akarok foglalkozni, csak zenével. Mert zenével létezni vidám, örömteli és felszabadító állapot.

– A színház színpadát hamarosan felváltotta a koncertek színpada. Miként történt ez?

– A Hattyúdal Színházból később kivált a zenei egység, abból alakult meg a Madárdal Zenekar, amellyel a mai napig dolgozom. Tizennyolc éve heti rendszerességgel gyermektáncházat vezetünk. Nagyon izgalmas számomra a gyermekprogramok interaktív és improvizatív jellege, az, hogy részben a kicsikre is bízom, hogyan, merrefelé kanyarodjék el a történet.

Énekléssel világéletemben szerettem volna foglalkozni, csak meg kellett találnom azt az utat, amelyik a leginkább az enyém. Legfőképpen a szakrális zene érdekelt; próbálkoztam oratóriuménekléssel is, míg aztán a népzenén belül a népi szakralitás indított el ezen a pályán és ennek révén kezdtem el foglalkozni zeneszerzéssel is. Színházaknak, bábszínházaknak írok zenét. Saját új dalaimat néhány éve a Szigeti Veszedelem zenekarral alkotom. Hangszerem az ütőgardon. Templomokban a capella is gyakran éneklek, esetenként egy-egy dalt citerán kísérek.

– Hogyan lépett be ebbe a folyamatba a versmegzenésítés műfaja?

– A felnőttkoncertek, gyermekkoncertek, táncházak és ezeknek a műfajoknak a keveredése, a templomokba és más, zártabb szellemi terekbe vitt szakrális népianyag-feldolgozások vezettek el a versek megzenésítéséhez. A József Attila-emlékévben készítettem egy hetvenperces koncertet Bolondok Jézuskája címmel; attól elkezdve folyamatosan zenésítettem és énekeltem Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, Arany János, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, Gérecz Attila verseit.

– Hol alapozódott meg az életedben, miben gyökerezik az istenhited?

– Az anyatejjel szívtam magamba, szüleim mélységes és megingathatatlan hitéből fakad. Életük legfontosabb pillére a hit, a vallás és a család volt. Nagycsaládban nőttem fel, három testvérem – két lány, egy fiú – és több mint harminc unokatestvérem van. Ember-, Isten- és családszeretetben születtem, éltem és élek. Legfiatalabb testvérem, az öcsém Pannonhalmán végzett és bencés szerzetesi útra lépett. Dr. Fehérváry Jákó OSB a neve, a Budapesti Szent Szabina Kápolna és Bencés Tanulmányi Ház vezetője, lelkipásztora és kápolnaigazgatója. Nagyon szoros a kapcsolat közöttünk. Kamaszgyermekeim is felnéznek rá, nagyon pozitív hatással van rájuk. Jákó fontos ember az életünkben. Olyan személyiség, akit érdemes követni, akinek érdemes a nyugalmába belehelyezkedni, érdemes a békekeresése mellé odaszegődni és a szelídségével együtt létezni. Nagyon sokat lehet ezekből meríteni és tanulni.

– Találkozott-e már valaha valamilyen formában az öcséd papi hivatása és a te előadóművészi pályád – például énekeltél-e már az ő szentmiséjén?

– Budafokon éltem, amikor egyszer csak bejelentette a Pannonhalmán élő öcsém, hogy érkezik a Szent Szabina Kápolnába, mert az lesz az új szolgálati helye. Biciklire pattantam és öt perc múlva ott voltam. Azóta is hozzá járok szentmisére. Fantasztikus élmény és felemelő érzés, hogy az öcsém miséin vehetek részt. Hagyományt is teremtettünk: éveken keresztül nagyszerdai koncertet adtam a templomban. A Gérecz Attila-CD-nk megjelenése után lemezbemutató koncertet is tartottunk a közösség hívei előtt.

– Milyen más produkciókkal lépsz – „békeidőben” – közönség elé?

– Nagyon szívesen játszom a Kossuth-díjas Kátai Zoltánnal közös, Nyiss kaput Mária, nyújts kezet angyal című előadást. Gyermekeket bármikor bárhol örömmel felkeresek tizenkét meséből álló, az évet körüljáró programommal. Jeles napokhoz, nemzeti ünnepekhez, borhoz, fesztiválokhoz tematikus koncerteket, rendhagyó irodalomórákra és más, irodalomközeli alkalmakra pedig verses koncerteket kínálunk zenésztársaimmal.

– Mit gondolsz, a művészet segítheti-e a hithez való eljutásban a kereső embert?

– Biztos vagyok benne, hogy igen. Átélhet a kereső ember egy őt a hithez elvezető katarzist. A képzőművészet, a költészet, a zene egészen váratlan csatornákat tud megnyitni, amire nem lehet felkészülni. És pontosan ez a szépsége: ez a hirtelen, váratlan élménymegnyílás.

Mi pedig, erőtlen és gyenge emberek, honnan is vennénk az erőt bármihez? Felülről jön mindaz, amit közvetítünk. Ha egy szöveget, amely leheletfinoman és pontosan adja vissza azt, amire én nem is gondolok, de az olvasása megszüli a felismerést, felruházok zenei többlettel, az olyan, mintha körforgásban visszamenne „felülre”. Mint amikor a föld lélegzik és a pára visszaszáll az égbe. Ez is ilyen. Körforgás részei vagyunk. A művészet segíti lélegezni a földet és az embereket. Nem élhetünk nélküle.

– Az elmúlt években többször megfordultál Erdélyben, Bécsben, Innsbruckban, 2019. október 6-án Londonban vendégszerepeltél. Hogyan telik mostani „karantén-életed”?

– Próbálok, pályázatokat állítok össze, szösszeneteket írok a táncháznak és a Kalejdoszkóp folyóiratnak. A Gérecz Attila-lemezünk online előadásait is készítjük elő ezekben a napokban. És közben reménykedünk, hogy nem lesz rá szükség…

Varga Gabriella