Menü Bezárás

Gyalog Budapesttől Párizsig – Okos Márton és Juhos Gábor harminchárom évvel ezelőtt tíz héten át 1680 kilométert tett meg tiltakozásképpen

Okos Márton és Juhos Gábor 1989. június 4-én indult el gyalog Párizsba Budapestről, a Kossuth térről, a Rákóczi-szobortól, hátizsákjaikon a fejedelem vezette szabadságharc jelmondatával: Cum Deo pro patria et libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért). Tíz hétig tartó, 1680 kilométernyi gyaloglás után, 1989. augusztus 13-án délután érkeztek meg a Notre Dame elé és szeptember elsejéig tartózkodtak a francia fővárosban. Szokatlan és egyedülálló tettükkel a romániai falurombolás ellen tiltakoztak. Útjukat a sajtó, a politikai közélet, a történelmi egyházak érdeklődése és segítsége mellett magyar és nem magyar keresztények millióinak imalánca is kísérte. Mindezekről az ötletgazdát, Okos Mártont, a Báthory-Bem Hagyományőrző Egyesület elnökét kérdeztük.

– Ha azt kérném Öntől, hogy három mondatban mondja el, kicsoda is Okos Márton, ez a három mondat hogyan hangzana?

– A néprajzáról messze földön híres Kalotaszegen születtem, abban a faluban – Kalotaszentkirály-Zentelkén –, amelynek lakóit Ady Endre a XX. század elején az itt írt versében pompás magyaroknak nevezte. Iskoláim és ifjúságom az egyre kiteljesedő Ceauşescu-diktatúrában telt, amely egyre jobban beszűkítette valamennyiünk, de főleg a passzív szemlélődésnél többet tenni akarók mozgási lehetőségeit. Így történt velem is, hogy a szekuritáté állandósuló megfigyelése, de főleg a tehetetlenség miatt 1988. február 15-én Magyarországra érkeztem mint politikai menekült.

– Miért döntött úgy, hogy elgyalogol Budapesttől Párizsig?

– Akkor már több ezer erdélyi menekült tartózkodott Magyarországon, és sokan voltunk olyanok, akik nem a fehérebb kenyérért, hanem a cselekvő szabadságért vettünk vándortarisznyát a vállunkra. Folyton kerestem is az alkalmat, hogy mit tehetnék az otthon maradt erdélyiek elnyomása ellen. Ezt fokozta a magánbeszélgetésekben nemegyszer nekem szegezett kérdés: ha olyan nagy az elnyomás Romániában, akkor miért nem lázadtok fel? Egy ilyen kérdezővel kár vitába szállni, itt csak bizonyítani lehet. Bizonyítani azt, hogy mi nem félünk, és vállaljuk a nehéz küzdelmet, de nem rohanhatunk fejjel a falnak, hisz’ a szeku csak újabb ürügyre vár, hogy megtorolja azt. Egy újságcikket olvasva szereztem tudomást az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kihirdetésének közelgő bicentenáriumi párizsi ünnepségéről; ekkor határoztam el, hogy erre el kell menni, de gyalog Európán keresztül, így tiltakozva az akkor már világszerte erdélyi falurombolásként ismert romániai helyzet ellen.

– Ez a gondolat olyan, mintha filmben látnám vagy regényben olvasnám. Valósággá tették?

– Igen, bár a gondolattól az elindulásig terjedő folyamat nem volt egyszerű. A Gondviselés összehozott egy sorstársammal, Juhos Gáborral, akivel közösen elhatároztuk, hogy elindulunk. De ahhoz, hogy elindulhassunk, valamilyen magyar utazási okmányra volt szükségünk és főleg vízumokra. A magyar illetékes hatóságok első reakciója az volt, hogy „székely furfanggal” Nyugatra akarunk disszidálni. A nyugati országok nagykövetségei pedig úgy nehezítettek, ahogy csak tudtak, mert attól féltek, hogy a nyakukon maradunk. (Lám, most ugyanők tárt karokkal fogadják a migránsokat Ázsiából, Afrikából…) Végül néhány ember hathatós segítsége, erkölcsigarancia-vállalása lendített az ügyünkön, Csoóri Sándor, Eva Maria Barki, Pánczél Tivadar rákosszentmihályi lelkész, Kutasi András párizsi lelkész felkarolta a tervünket. No és Soós Kálmán, aki közbenjárt, hogy az útra kevés valutát is kaphassunk. Így történt, hogy 1989. június 4-én (a trianoni diktátum évfordulóján) Budapestről a Kossuth térről, a Rákóczi-szobortól, a fejdelem vezette szabadságharc jelszavával a hátizsákunkon – Cum Deo pro patria et libertate –elindultunk. Tíz hétig tartott az út. Kb. annyi idős voltam, mint Rákóczi, amikor hazatérve első száműzetéséből, megkezdte hazája felszabadítási küzdelmét.

– Hány kilogramm súlyú volt a hátizsákjuk?

– Az esőtől, átázottságtól függően 17-23 kilogramm volt. Ha ugyanis esett az eső, az amúgy csak pár dekagrammnyi nemzeti zászlónk több kilogramm súlyú lett, de annak akkor is ott kellett lobognia, ázottan is.

– Az út során hol, mit étkeztek és hol töltötték az éjszakákat?

– Napjában egyszer-kétszer vásároltunk hideg felvágottat és gyümölcsöt, amit rögtön el is fogyasztottunk, hogy azzal se növeljük a csomagunk súlyát. Az éjszakát általában a hátunkon cipelt sátorban, hálózsákban töltöttük, amolyan vadkempingezéssel az országút mentén. A hátizsákunkból kiemelkedő piros-fehér-zöld zászló láttán az országúton mellettünk elhaladó magyarok közül néhányan megálltak és meghívtak vacsorára. Ilyenkor előfordult, hogy náluk éjszakáztunk, de ezt a felajánlást csak úgy fogadtuk el, ha reggel visszavittek oda, ahol felvettek, mert egyetlen centimétert sem akartunk csalni a gyaloglás mennyiségéből.

– Útjukhoz kapcsolódóan imaláncot is hirdettek…

–  Indulás előtt meghirdettük, hogy minden este 9 kilenc órakor, ott, ahol éppen vagyunk, imádkozni fogunk a diktatúra mielőbbi megszűnéséért, és a média segítségével arra kértük a keresztényeket, hogy csatlakozzanak hozzánk. A nyugati sajtóban megjelent és főleg a Szabad Európa Rádióban elhangzott interjúk után ebbe magyarok és nem magyarok milliói kapcsolódhattak be. Mintha meghallották volna Mindszenty József bíborosnak a legsötétebb Rákosi-időkben mondott szavát: „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.”

– Apropó, média: milyen módon tájékoztatták céljaikról és haladásuk üteméről a nyilvánosságot?

– Az elején ez is elég nehezen indult, hisz’ nem sok hitelt adtak nekünk. Aztán ahogy gyűlt mögöttünk a kilométerek száma, egyre inkább nőtt a hitelességünk is. Első sajtótájékoztatónkat Bécsben tartottuk Eva Maria Barki ügyvéd segítségével, pár nappal Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése előtt. Ugyanakkor az út folyamán mindvégig német és francia nyelvű tájékoztató „röplapokat” terjesztettünk, amelyeket lehetőség szerint próbáltunk sokszorosítani. Münchenben az akkori Szabad Európa Rádió készített velünk interjút, amit aztán több telefonos interjú követett. Az út során egy-egy érmés telefonfülkéből bejelentkeztünk, ők a stúdióból visszahívtak, így rendszeresen tudtunk nyilatkozni. Ekkor tudták meg otthon, szülőföldemen a szüleim is, hogy merre is bódorgok…

Balról jobbra: Juhos Gábor, Kerny Géza atya és Okos Márton

– Nyugat-Európa-szerte ugye számíthattak az egyházak érdeklődésére és támogatására?

– Általában számíthattunk, néhány kivételtől eltekintve. Könyvemben mindent részletesen leírtam. Itt most hadd emeljek ki egy-két szép emléket.

Bécsben a már említett sajtótájékoztató mellett, a Pázmáneumban végre kaptunk ajánlólevelet a katolikus egyháztól is, Valentiny Géza pápai prelátus aláírásával. Ugyancsak Bécsben sikerült kicsit feltöltenünk a valutakeretünket is jószívű, az ügyünk iránt elkötelezett adakozóknak köszönhetően.

Linzben életem végéig elkísérő szép emlékem találkozásunk a helyi magyar katolikus lelkésszel, Kerny Géza atyával, aki mindenben – szállás, meleg étel, röplapsokszorosítás – a segítségünkre volt. Sőt linzi távozásunkkor, ügyünkkel való szolidaritása jeléül, velünk gyalogolt a város határán túlig.

Csodálatos volt, ahogy a nyugati magyar emigráció tagjai fogadtak bennünket. Münchenben Csontág Ferenc cserkészvezető és Lázár Csaba református lelkész és családja fogadott. Az akkori Szabad Európa Rádió szintén, sőt több interjút is készítettek velünk, mint ahogy később is folyamatosan az utunk során. Heidenheimban Varga Pál református lelkész, Stuttgartban a helyi Erdélyi Világszövetség képviseletében Kontur Bertalan és családja állt mellénk.

A legnagyobb nyilvánosságot és politikai sikerünket Strasbourgban értük el, és ebben nagy szerepe volt Hunyadi István történésznek és családjának, valamint Fabienne Wassmer városi képviselőnek. Fogadott a strasbourgi katolikus érsek, a protestáns egyház képviselője és az izraelita hitközség vezetője. Sikerült felszólalnunk az Európa Tanácsban is az éppen akkor zajló nemzetközi ifjúsági konferencián.

Párizsban a Magyar Katolikus Misszió vendégeiként

– Párizsban hová érkeztek és milyen események kapcsolódtak az ott tartózkodásukhoz?

– A Notre Dame-hoz érkeztünk 1989. augusztus 13-án délután, 1680 km gyaloglás után. A párizsi magyarok egy csoportja fogadott bennünket. Azután a már említett Kutasi András református lelkész és családja voltak a segítségünkre (felesége a híres erdélyi Toldalagi családból származott). Egy ideig náluk húztuk meg magunkat, majd Parajdi Mester László mérnök ajánlotta fel az irodáját a további párizsi tartózkodásunk idejére. Tőlük kísértek a különböző újságokhoz interjúkra. A párizsi magyarság az augusztus 20-i Szent István ünnepségen fogadott a katolikus misszióban Molnár Ottó káplán vezetésével. Ugyancsak Molnár Ottó atya tájékoztatta az anyaországot az Új Emberben, nagyon megható beszámolóban, tiltakozó gyalogutunkról.

Párizsban

– Ezen kívül otthon mekkora visszhangja volt nem mindennapi tettüknek?

– 1989 ősze nagyon mozgalmas volt Magyarországon, ezt legnagyobb mértékben a Soós Kálmán által szervezett sajtótájékoztató mozdította elő. Sokan meglepődtek és elcsodálkoztak, hogy nem „disszidáltunk székely furfanggal”, hanem visszatértünk, pedig micsoda gazdasági lehetőségeink lettek volna Nyugaton.

– Van-e tudomása arról, hogy valaki valamikor cselekedett volna hasonlót, mint Önök?

– Különböző próbálkozásokról hallottam, de hogy valaki végigjárta volna ezt az utat gyalog egy nemzeti cél jegyében, ilyenről nincs tudomásom.

– Az útról könyvet is írt, amelynek már újabb kiadása is megjelent. Mit tapasztal a fogadtatásáról?

– A könyv valóban több kiadást is megért. Igaz, nehezen indult, mert míg Párizsba elgyalogolni nekünk tíz hétbe telt, az erről szóló könyv megjelentetése közel tíz évbe. De aztán hozzánk hasonlóan szép utat járt be a kötet is szerte a Kárpát-medencében. Sok könyvbemutatót, író-olvasó találkozót tartottam már.

– Annak idején a falurombolás és a diktatúra ellen tiltakoztak. Mi változott azóta?

– Változott a rendszer, mert volt egymillió, de inkább sok millió imádkozó, aki hitt ebben. Az elnyomás azonban maradt, csak a módszere változott: ma Romániában demokratikusan (többségi akarattal) nyomják, félemlítik meg a magyar nemzeti közösséget. Egyik aktuális példa erre a marosvásárhelyi Rákóczi Iskola hatósági zaklatása…

– Mindig is fontos volt Önnek a nemzeti összetartozás. Ennek jegyében mivel foglalkozik jelenleg?

– Igen, a nemzeti összetartozás szolgálata egyfajta életformámmá vált. Olyan ez, mint egy örökös gátfutás, állandó akadályokkal. Sajnos sokszor a gátakat „profik” állítják. No de Dobó Istvánt idézve: „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. A munkám mellett (mert valamiből élni is kell) a szülőhazámmal, Kalotaszeggel a központban a fővárostól Felvidéken át Székelyföldig próbálok munkálkodni a nemzeti összetartozáson. Az utóbbi években több olyan emlékévet kezdeményeztem – Márton Áron-, Szent László-, Báthory-emlékév –, amelyek nemcsak a Kárpát-medencére, hanem a diaszpórára is kihatottak. Ugyancsak kedves témám a magyar–lengyel barátság évszázados hagyományainak éltetése és különösen kiterjesztése Erdély felé a történelmi hagyományok jegyében. Erről szól nemrég megjelent, Erdélyi lengyel emlékhelyek, történetek című könyvem is. Igaz, ennek a barátságnak az ápolása a mai háborús idők miatt a nagypolitikában a geostratégiai helyzet miatt nem könnyű, de ilyenkor van nagy szükség a civil diplomáciára.

Varga Gabriella
Az interjú megjelent az Életünk újság 2022. júniusi számában.

1 Comment

  1. Varga Zsuzsanna

    Ez egy hőstörténet!
    Bámulatra méltó így utólag is!
    Egy darab közelmúlt. Nemes, nagyszerű, egyedülálló tett.
    A riport is szenzációs.
    Az olasz-magyar meccs megy, és én mégis ebben merültem el.
    Isten éltesse Okos Mártont, hajdani gyalogló társát, és az “Életünk” – et is! Megveszem a lapszámot, ahogy Pesten járok.
    Tisztelettel: Varga Zsuzsanna ( magyar-orosz-olasz szakos középiskolai tanár)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.