Menü Bezárás

Kiss Ágnes: A mese felemeli a lelket

A Mozaik Sydney Magyar Rádió és a Független Magyar Rádió Toronto budapesti tudósítójával, a diaszpóramagyarság ügyéért elkötelezett mesemondóval beszélgettünk

Kiss Ágnes amikor nem mesét mond, akkor éppen mikrofonjával járja a várost, sőt az országot, sőt a Kárpát-medencét, és interjúkat készít érdekes emberekkel, riportokat, tudósításokat fontos eseményekről. Nagyon sok magyar értékkel megismertette már az ausztráliai és a kanadai rádióhallgatókat az elmúlt esztendők során, az utóbbi hetekben pedig újabb misszióba kezdett: dél-amerikai magyar leszármazott kisgyermekeknek tanít, a világháló segítségével, mondókákat. Nem rövid és cseppet sem unalmas egy vele folytatott kiadós beszélgetés!

– Mikor és hogyan kerültél annyira közel a mesék világához, hogy ott is maradtál: mesemondó lettél?

– A történet bő tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy szilveszteri bulin az volt a feladat, hogy mindenki találjon valamit, amivel a többieket szórakoztatja. Jómagam egy székely népmesét választottam, amiből azután az következett, hogy arra gondoltam, megnézem én ezt a népmesét kicsit közelebbről. Így találtam a Hagyományok Háza népmesemondó tanfolyamára, amit 2012-ben el is végeztem. Olyan csodás világ tárult föl előttem, hogy azóta sem tudok „szabadulni”.

– Mesemondóként rendszerint hol hallhattak és hallhatnak téged a gyermekek?

– A kérdésben gyermekek szerepelnek, ami jó alkalmat ad arra, hogy tisztázzuk: a mese nem gyermekműfaj. Ezt manapság nem szoktuk tudni. No, akkor tegyük kicsit tisztába a dolgot! A mesélés, vagy ha tágabb értelemben gondolkodunk, a történetmondás mindig is része volt az emberi közösségek életének, minden népnél, minden korban és minden társadalmi közegben. Ma is így van, hiszen ha egy filmet megnézünk, az is egy történet. Régen persze nem volt hang- és képrögzítés, tehát maradt az élőszó. A mesélt történetek, amelyek egy része a mai értelemben vett népmesékké váltak, igen sokrétűek és a különböző történeti korok lenyomatai fedezhetők fel bennük.

Ha a magyar népmesére gondolunk, elsősorban a paraszti kultúra jut eszünkbe. A mesélési alkalmak itt a közösségi tevékenységekhez voltak köthetők, mint például a tollfosztás, a kukoricahántás vagy a fonó. Olyankor hangzott el gyakran, hogy „Na, Józsi bácsi, hazudjon egyet!” Persze Józsi bácsiról tudták, hogy jó mesemondó. Itt egyértelmű, hogy felnőtteknek szólt a mese.

A népmesék rendszeres gyűjtése Európa-szerte a XVIII. század végén, a XIX. század elején kezdődött, bár korábbi korokban is jegyeztek fel népmeséket. Mérföldkövet jelentett az 1812-ben a Grimm fivérek által kiadott Kinder und Hausmӓrchen (Gyermek- és házimesék) kötet, amelyben olyan, mindenki által ismert mesék voltak, mint például a Hófehérke vagy a Hamupipőke. Ha ezen kötet későbbi kiadásait összevetjük a legelsővel, akkor láthatjuk, hogy a szerzők egyre „finomabban” adták közre a történeteket, kihagyták vagy átírták azokat a részeket, amelyeket úgy ítéltek meg, hogy nem valók a gyermekeknek. Ez ugyanis a polgárosodás időszaka volt, a mesekönyveket a városiak vették, a meséket pedig a gyerekeknek kezdték mesélni, immáron olvasva. Ez a folyamat nálunk is lezajlott kis késéssel, gondoljunk csak Benedek Elekre.

Kiss Ágnes felnőtteknek mesél Nagykátán

A mai „revival” (vagyis nem nevelési környezetben tanult) mesemondók, amilyen magam is vagyok, arra törekszenek, hogy a meséket egyrészt újra a szóbeliségbe, másrészt a felnőttek világába is visszacsempésszék. Ebből adódik, hogy mindenfajta közönségnek mondok mesét, ahová hívnak, az óvodától a kisiskolán és a gimnáziumon át a felnőttrendezvényekig.

– Megfogalmazható-e lényegi különbség a ma születő kortárs, illetve a klasszikus mesék, népmesék között? Neked ki a legkedvesebb meseíród vagy meseforrásod?

– A kortárs és klasszikus mese kapcsán érdemes tisztázni a műmese és a népmese közötti különbséget. Mesét, vagyis inkább meseszerű történetet lehet írni, ha valaki jótollú szerző, de népmesét semmiképp. Miért is? Az egy író által írt történetek az adott személy stílusához, tapasztalataihoz, élethosszához kötöttek, míg a népmeséket sok emberöltőn keresztül sok különböző ember sok korban sok különböző embernek mesélte. Emiatt a népmesékből kikopott a felesleg, lehámlott róluk a hamis, és maradt az az esszencia, ami mindannyiunk lelkét megszólítja. Ezért jó őket hallgatni ma is. Ahhoz, hogy megmondjuk, a mostani történetek melyikéből lesz népmese, ha lesz egyáltalán, várni kellene legalább 500-600 évet, akkor látnánk meg, hogy benne maradnának-e a köztudatban vagy sem, és ha igen, milyen formában. Kíváncsi volnék, hogy melyik bestseller író vetné magát alá ilyen megmérettetésnek, ha ez lehetséges volna. Megjegyzem, némely népmesének ismerünk több ezer évvel ezelőtti egyiptomi, mezopotámiai vagy akár indiai változatát is.

Ebből adódik a kérdésre adott válaszom első fele, hogy kedvenc meseíróm nincs. Kedvenc meseforrásom vagy inkább meseforrásaim vannak: a néprajzi gyűjtések. Csak néhány gyűjtő nevét említem a teljesség igénye nélkül: Gaál György, Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Nagy Olga, Kallós Zoltán és még sokan mások…

– Szakemberként hogyan fogalmazod meg: miért fontos a mese egy gyermek életében? Melyik a jó mese, amelyik segíti őt a fejlődésben, és melyik az a mesetípus, amelyik ilyen téren kifejezetten ártalmas lehet számára?

– Hogy miért fontos a mese a gyermek életében? Ugyanazért, amiért a felnőttében. Úgy is fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért fontos a mese a felnőtt életében: ugyanazért, amiért a gyermekében. Erre a tudományos magyarázatok azt mondják, hogy a belső képalkotást, a szókincset, a kifejezőkészséget fejleszti, és hogy pozitív gondolkodásmódra, erkölcsre tanít. Van, aki azt állítja, hogy gyógyít is. Szerintem mindezt együtt teszi, mindenféle körítés vagy ideologizálás nélkül. Hallgatni kell a mesét és ez felemeli a lelket. Érzi az ember, hogy jót tesz. Ilyen egyszerű és egyben ilyen összetett is.

Kiss Ágnes egy somogyi óvodában mesél

S hogy milyen mesék ártalmasak a gyermekeknek? A képen megjelenített mesék általában, különös tekintettel az agressziót ábrázolókra. A képi megjelenítés elkorcsosítja a belső képalkotás készségét. Üdítő kivétel ez alól például a magyar népmesesorozat, de Jankovics Marcellről is tudjuk, hogy nagytudású és különleges tehetségű ember volt. Alább ne adjuk!

Az agresszió képi megjelenítésével kapcsolatban van egy történetem. Nemrégen említettem hallgatóság előtt a mesei borzalom jelenségét, ami azt jelenti, hogy ha egy gyerek hallja, hogy Király Kis Miklós egy nyisszantással levágja a sárkány fejét, vagy felaprítják a királyfit (akit persze aztán forrasztófűvel összeragasztanak és hétszerte szebb és erősebb lesz, mint annak előtte volt), akkor addig képzeli el a jelenetet, ameddig azt az ő lelke elviseli, mert van egy belső védőgát, ami nem engedi tovább, ám ha ugyanezt képen látja a gyermek, akkor nem tud védekezni és rettegni kezd. A hallott borzalom még segít is az ilyesféle érzelmek feldolgozásában, de a látott inkább előidéz olyat is, ami azelőtt nem is volt. A beszélgetés végén odajött hozzám egy 35 év körüli hölgy, mondván, most már érti, hogy miért tud horrorhangoskönyveket hallgatni, de nem bír egyetlen horrorfilmet sem megnézni. Tehát bennünk, felnőttekben is ugyanaz munkál. Nekünk is ugyanaz a káros, ami a gyereknek. Jó tudni!

– Van egy másik tevékenységi területe is az életednek: a rádiózás. A Mozaik Sydney Magyar Rádió, valamint a torontói magyar rádió magyarországi tudósítójaként hétről hétre hallhatják (nemcsak) az Ausztráliában és Kanadában élő magyar hallgatók a riportjaidat, interjúidat. Hogyan vezetett el az utad ezekhez a rádiókhoz és mit nyújt neked ez a munka?

– A rádiós munkám is egy úgynevezett „véletlennel” kezdődött, vagyis inkább kettővel, de persze tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Egyszer egy fesztiválon voltam két mesemondó társammal, és a Független Magyar Rádió Toronto főszerkesztője, Bede-Fazekas Zsolt készített velünk interjút. Őt ekkor ismertem meg.

A Sydney Rádióval való kapcsolatomat is a mesemondásnak köszönhetem. Egyik ismerősömmel beszélgettünk többek között erről is, és említette, hogy ismeri a Sydney Rádió főszerkesztőjét, és őt biztos érdekelné a mese mint téma. Elküldtem a torontói meseinterjút Sydney-be, szó szót követett, és egyszer csak a mikrofon válaszolós oldalán találtam magam. Az interjút a főszerkesztő, Ilosvay Gusztáv, minden előzetes egyeztetés nélkül, úgy fejezte be, hogy akkor ugye mostantól munkatársak leszünk… és így lett! Azóta összebarátkoztunk, vele is és a feleségével is, aki társszerkesztő. Az ausztráliai rádiónak készített anyagaim jutottak azután vissza Torontóba, mert kiderült, hogy a két rádiós ismeri egymást.

S hogy mit jelent nekem a rádiózás? Sok új embert, érdekes helyeket, tanulást, változatosságot, örömet. Nagyon szeretem csinálni!

– Rádiósként a témamerítésed meglehetősen széles. Mégis, mi érdekel a legjobban, mivel foglalkozol a legszívesebben?

– „A téma az utcán hever”, tartja a mondás. Három rovatom van. Egyik a Magyar kultúra, amibe minden belefér: beszélgettem itt már történelemről, város- vagy helytörténetről, irodalomról, néprajzról, magyar találmányról, magyar feltalálókról és mérnökökről, színészekről, csillagászatról, grafológiáról, borról, csokoládéról, és még ki tudja, mi mindenről. A másik az Események, rendezvények, ez riport vagy összeállítás, például nemzeti és egyházi ünnepekről. Más rendezvényekre és sajtótájékoztatókra is elmegyek, ha a téma a diaszpóra számára érdekes. A harmadik rovatom pedig a Mesemondás.

Készül az interjú Kész Barnabás néprajzkutatóval Beregszászon a II. Rákóczi Ferenc Főiskolán

Hogy ebből mi az, ami különösen érdekel? A beszélgetés maga. Nagyon szeretek az adott témában nálam sokkal nagyobb tudású emberekkel beszélgetni, mert lelkesek és készségesek, ha faggatom őket. Nem nehéz szóra bírni valakit, ha arról kérdezik, amihez ért és amit szeret. Sokat tanulok én is, és nagy élvezettel fedezem fel, hogy mennyi okos ember van körülöttem. Olyanok, akik teljesen átlagosnak néznek ki, de ha elkezdenek beszélni, több könyvtárra való tudás ömlik ki belőlük. Ha pedig valaki meg van elégedve az elkészült riporttal, akkor adja tovább a kilincset az ismerőseinek és jön a következő téma. Sokszor elgondolkodom, hogy nekünk, magyaroknak sokkal, de sokkal jobban kellene becsülnünk magunkat! Tényleg igaz, hogy tehetséges nép vagyunk!

– Végigkövetted az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus eseményeit, több tudósításod is tanúsítja ezt. Milyen benyomásokat szereztél a katolikus világesemény nyolc napja alatt?

– Csodásakat! Felemelő élmény volt! Sok előadást meghallgattam. Nagyon érdekes volt látni, hogy az egymástól földrésznyi távolságra élő felekezetek története milyen változatos. Afrikában például a keresztény vallás együtt él a régi törzsi szokásokkal és szépen megférnek egymás mellett. Koreába pedig úgy került a kereszténység, hogy ha jól emlékszem, az 1600-as években egy értelmiségi csoport olyan filozófiát keresett, amellyel meg tudják újítani a megcsontosodott és korrupt kasztrendszerüket és a kereszténységre esett a választásuk. Amerikában pedig a fő hangsúlyt az egyéni történetekre, megtérésekre helyezték.

Volt alkalmam meginterjúvolni Erdő Péter bíboros urat. Megragadott a kedves közvetlensége. Szépen kigondoltam három-négy kérdést, hogy majd mindegyikre felel pár mondatot, ehelyett az első kérdésre olyan kimerítő választ adott, hogy többre nem volt szükség, már csak egy áldást kértem tőle a diaszpóra magyarságára.

A lovári mise gyönyörű volt. Szép érzelmes, szeretetteljes zene. Lakatos György hegedűművésszel azóta már interjút is készítettem külön a cigányzenéről.

Néhány hírnökkel a NEK előtti, másokkal a lezáró sajtótájékoztatón tudtam beszélgetni. Mindegyikük neves ember, aki naponta ad interjúkat. Gyakorlottak. Azt gondolná a földi halandó, hogy mondanak pár udvariasságot és ezzel letudják. Nem ez történt! Mindannyian a szívükből-lelkükből beszéltek. Ez érződött! Csillogott a szemük! A valós, őszinte gondolataikat osztották meg a hallgatókkal. Csak pár nevet említek a teljesség igénye nélkül: Miklósa Erika, Eperjes Károly, Szalóki Ági, Kubik Anna, Petrás Mária…

A gyertyás körmenetet is muszáj felidéznem. Csak annyit mondok: méltóságteljes volt!

– Személyiséged színességének még mindig nincs vége: nemrég csatlakoztál a Pannon Zenei és Kulturális Programhoz, amelynek keretén belül Magyarországtól nagyon távol élő kisgyermekeknek az online térben versikéket, mondókákat tanítasz. Mi ez a program és hogyan találtál rá?

– A Pannon Zenei és Kulturális Program néhány hónapos mindössze. Itt is a „véletlen” játszott közre. A rádiós munkám kapcsán sok diaszpórában élő emberrel ismerkedtem meg személyesen vagy virtuálisan. Bekerültem közösségimédia-csoportokba, ahol sokszor azt láttam, hogy a lecsó, a nagymama hímzett terítője és néhány régi fénykép jelenti a magyarságot, főleg a leszármazottaknak. Ezzel persze semmi baj nincsen, mindössze jó lenne kiegészíteni ezt a kapcsolódást egyebekkel is, hiszen a magyar kultúra és a magyar élet ennél sokkal több és gazdagabb. Elkezdtem gondolkodni, hogy milyen eszközzel lehetne ezt közvetíteni, amikor hallottam egy interjút Schóber Tamással, pécsi zenetanár, karmester és zeneszerzővel, aki az általa kitalált zenei programról beszélt. Felvettem vele a kapcsolatot, és megállapodtunk, hogy a programot kiegészítjük a kultúrával, és lesz belőle Pannon Zenei és Kulturális Program. Azóta együttműködünk, és egyelőre két irányban tevékenykedünk: egyrészt összeállításokat készítünk a jeles napokra, amelyhez Tamás válogatja a zenét, jómagam pedig a történelmi, kulturális és néprajzi hátteret teszem hozzá. Úgy tervezzük, hogy egy szabadon felhasználható kulturális „adatbázist” teszünk közzé. Másrészt bármilyen, a diaszpórából érkező, előre egyeztetett kulturális kérést igyekszünk teljesíteni. Az első kérés Dél-Amerikából jött, úgyhogy most leszármazott gyermekeket oktatunk online. Tamás dalokat, én pedig mondókákat tanítok, bár eredetileg mesemondás volt tervbe véve, de azt a gyerekek nyelvi színvonala nem engedi meg.

– Hogyan tudjátok a foglalkozásoknál az időeltolódást kezelni és mi a tapasztalatod az oktatás eddigi alkalmai után?

– Iszunk este még két kávét, hogy fenn tudjunk maradni hajnali egyig-kettőig, azután gyorsan alszunk reggelig. Működik!

Lelkesek a csemeték! A szülőktől, nagyszülőktől és a szervezőktől is jó visszajelzések érkeznek.

– Mire készülsz ez idő tájt, mi lesz a következő téma, amelyet – bármelyik tevékenységi területeden – feldolgozol?

– A mese területén a repertoárom bővítésén dolgozom, a rádióban további riportalanyok várnak rám, a Pannon Zenei és Kulturális Program keretében pedig az igények fogják eldönteni a következő lépéseket. Két mesetársammal egy a boszorkányos mese- és hiedelemvilágot feldolgozó előadást készítünk elő, amit reményeink szerint hamarosan bemutatunk, illetve van egy népi kézművestermékekkel foglalkozó internetáruházam, amit nemrégen nyitottam (www.tarinko.hu), azt szeretném fejleszteni.

Varga Gabriella
(Fényképek: Kiss Ágnes archívuma)

4 Comments

  1. Kicsi Csilla

    Kedves Ági! Felüdülés Téged hallgatni! Gyöngyszeme vagy a magyar közösségeknek! Isten óvjon és tartson Téged szolgálatban; mindannyiunk örömére !
    Szeretettel: Kicsi Csilla

  2. Névtelen

    Kedves Csilla! Igen jól esik, amit írsz. Örülök, ha más is örömet talál ezekben a témákban. Nagyon szépen köszönöm a kedvességedet. Kiss Ágnes

  3. Kolozsi Erzsébet

    Ági, nagy szerencse, hogy a véletlenek közénk vezéreltek. Érdeklődéssel és élvezettel hallgatom a riportjaidat. Remélem, továbbra is örömöt okoz a készitésük. Szeretettel Csibi

  4. Kiss Ágnes

    Kedves Csibi! Köszönöm a bejegyzésed. Nagyon kedves Tőled! Szeretettel: Ági
    U.i. Ha valakit érdekel Ausztrália történelme, hallgassa Kolozsi Erzsi Tótágas podcastjait! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.