Menü Bezárás

A koronavírus-járvány kedvező hatása a felvidéki egyházra

Pár hónappal ezelőtt arról számoltam be, milyenre sikeredett a karácsonyom, hogy a Jóisten meghallgatott, s kaptam három napot – csak olvasásra, igaz, kórházi ágyon – gyakorlatilag egészségesen (eddig és azóta sem tapasztalt allergiás reakciónak köszönhetően). És tessék, most meg a húsvétom lett rendhagyó, s nem csupán a koronavírus okozta zártság miatt, hanem mert újra kórházba kerültem, most nyolc napra. Itt, ahova papot sem engednek be, most szabadon „paposkodhattam”, majd a kivizsgálások után egészségesen távoztam. Volt elég időm – no meg csak egy könyvem, a breviáriumom, amit magammal hoztam. Jó Pásztor vasárnapján nyilvánosan misézhettem, megtapasztalhattam, mi is a szentmiseáldozat lényege. Semmi harangszó (pedig milyen fontos sok helyen a harang, annak javítása, beszerzése stb.); semmi díszes miseruha (pedig erre is mennyit adnak…); még perselyezés se volt (pedig az milyen fontos... gondolják); híveim se adtak sokat a „kiöltözködésre a templomba”. Csak a lényegre figyeltünk – jöjjünk össze, imádkozzunk együtt, olvassuk közösen a Szentírást itt, a betegágyak között.

Ezen tapasztalat után azt kell hogy írjam, a koronavírus-járvány kimondottam kedvez az egyháznak, főleg nekünk, felvidékieknek. Annak idején hasonló kisközösségekbe tömörültünk, lakásokban, erdei menedékházakban, kollégiumi szobákban titokban éltük meg hitünket. Majd jött 1989 és minden megváltozott – mi is tömegegyházzá „zsugorodtunk”. Most újra lehet-lehetne kisközösségekbe tömörülni, úgy élni meg Krisztus titokzatos Testéhez való tartozást. Sajnos azok győztek, akik meggyőztek bennünket: milyen jó – milyen sok helyről közvetítenek misét. Milyen korszerűek, modernek lettünk… otthon, egyedül, karosszékben teljesítettük a vasárnap megszentelésének parancsát (vagy mégse?). Most, amikor sorra mondják vissza a nagyobbnál nagyobb egyházi rendezvényekre való meghívásokat, megtanulhatnánk újra, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevemben… ott vagyok. Ott, és nem a virtuális „képernyőmisézgetéseknél”… Sőt mi, felvidékiek újra még szenvedőalanyok is lettünk: Kassán a húsvéti szertartásokat szlovákul nyolc templomból közvetítették, így aztán magyarul nem jutott közvetítő „kapacitás” (olvashattuk a Magyar Nemzetben április 24-én). S ami szomorú, megoldották azzal a nemmegértéssel: „hisz’ nézhetik a Duna TV-n is”, nem értik, miért elégedetlenkednek a kassaiak? Merem állítani, Jézus online sosincs ott, csak ahol összejönnek

Visszatérve a kórházi napjaimhoz, egy újabb nagy felfedezésről számolhatok be. Jobban mondva eddig is tudtam, csak nem tudatosítottam. Minden katolikus pap minden évben legalább egyszer (március 23-án), Mongrovejói Szent Turibiusz püspök emléknapján elolvassa az e napra ajánlott olvasmányban, hogy a keresztényt tanítást korszerűen kell előadni… S ekkor kinek jutna eszébe más, mint az online-misézés (a csúcskorszerűség). Pedig, ha továbbolvassuk: …vagyis legyen meg szavukban a válasz azokra a nehézségekre és kérdésekre, amelyek leginkább foglalkoztatják és nyugtalanítják az embereket; védjék is meg ezt a tanítást… (idézet a Christus Dominus kezdetű zsinati dokumentumból). Lehetséges, hogy még ötven év után sem értenénk, mit jelent a korszerűség? Hogy az elsősorban nem korszerű technikai eszközöket, hanem korszerű igehirdetőket jelent?

Bármennyire is szokatlan a jelenlegi helyzet, az Egyház számára nem új, volt már ilyen, nem is egyszer. Az a lényeg, hogy találjuk fel magunkat, hogy a közösségek életben maradjanak. Életben pedig csak az marad, ami élő. Minket a „titkos földalatti” egyházban még úgy tanítottak: egy jezsuita a jég hátán is megél – és mi ezt el is hittük, meg is tanultuk. Nem vitás, az egyházi dolgozók, munkatársak elsősorban és a legtöbb helyen kizárólag csak a virtuális istentisztelet-közvetítésekkel foglalkoznak (online pasztoráció), ami önmagában nem rossz, csak kevés. Panaszkodnak a plébánosok, hogy a templomok nyitva vannak, Jézus ott van, mégsem látogatják, pedig lehetne… Kényelmesebb lenne az online, mint az offline pasztoráció?

Szerintem a tömegegyházban azt szoktuk meg, hogy ami nem kötelező, az nem is megengedett… ehhez az utóbbi időkben nagyban besegítenek az internetes körlevelek, hírlevelek, s most még a miseközvetítések is. Figyeljük csak meg, online kapunk ezt-azt, de nem is reagálunk, nem szokás… régente azt mondták: még azt sem mondja, búúú. Na ezek voltak a bunkók, manapság ez már nem szégyenletes. Természetessé vált, hogy csak akkor reagálunk, ha abban érdeket vélünk felfedezni. Illendőség ide vagy oda, (le)szokássá vált a szerető, figyelmes (el)olvasás. Gyorsan átfutjuk a kapott (sok-sok) üzenetet, s ahogy mondják, fülünk botját sem mozdítjuk – ki győzné? Így aztán ne csodálkozzunk, hogy a jóra való restséget online is el lehet követni, sőt lett a leggyakoribb bűnbeesés forrása.

Ennek megelőzése érdekében egy újabb lehetőséget kínáltam fel felvidéki híveimnek az idei különös húsvét nyolcadára. Bizonyára sokan olvasták, hogy volt egyszer egy Szent Corona fiatalasszony, aki bátran kiállt férje mellett, akit hite végett üldöztek. Szent Corona a járványbetegségek idején védőszentje volt a katasztrófa sújtotta vidékeknek, ahogy Szent Vendel a dögvész járvány megállítójaként ismert Csallóközben. Szent Flórián, a tűzoltók védőszentjének pedig a tűzvészek, leégett falvaink adtak létjogosultságot. Míg Vendel- és Flórián-szobrok, -kápolnák szinte valamennyi felvidéki faluban megtalálhatók, Szent Corona csak most kezd aktuálissá válni. Sőt. Szent Corona nem is férje mellett állt ki, hanem annak barátja (Szent Viktor) mellett – micsoda korszerű példakép, manapság, amikor mindenki csak a saját családja érdekeit tartja szem előtt. Kapva az adott (korszerű) alkalmon, felszólítottam a helyi közösségeket, hogy falvanként 1-2 téglával járuljanak hozzá egy aktuális fogadalmi kápolna építéséhez. Sőt időben is behatároltuk: május 14-én, Szent Corona vértanúságának emléknapján tennénk le az alapkövet. Mindez még húsvétkor történt. Húsvét harmadik hetében röppent fel a hír, hogy a Szentatya május 14-re imanapot hirdetett meg az egész világon.

Bármennyire is nagyképűségnek hangzik, tény, hogy idén mi, felvidékiek fedeztük fel május 14-ét, Szent Corona asszony ősrégi hagyományát. Nagyon sokan megmozdultak, azóta is egyre csak jönnek a téglák… az emberekben valami megmozdult, most kivételesen nem talált süket fülekre egy szokványos mail-körlevél.

Puss Sándor SJ, Nyitra