Menü Bezárás

Puss Sándor: Felvidéki lányok – asszonyok – szomszédok

Ma ünnepeljük a fiatalon elhunyt Árpád-házi Szent Erzsébetet, aki 24 évesen már szent lett. Nekem idén, nem tudni miért, egy Betka nevezetű ismerősöm jutott eszembe. Legyen ezért ez most kicsit személyesebb, emberibb hitvallás a „szentekről”. Betka magyar megfelelője Erzsike, ő volt az egykori gimnáziumunk fiatal angoltanárnője. Nem sokkal lehetett idősebb, mint az Árpád-házi, a védőszentje. Emlékszem, velem együtt érkezett Somorjába (a felvidéki Csallóköz egyik kisvárosába), együtt egy szlovák fizikatanárral – szintén nem tudni, miért. A tanár nem volt más, mint a későbbi híres szlovák illegális pap, Don Ivan Gróf SDB, s az SDB csak utólag derült ki, 1989 után. Mindez történt 1975-ben, akkor, amikor elsős gimnazista lettem Somorjában. Szintén utólag tudtam meg, hogy a fizikaprofesszor előző helyén megsejtették, hogy titokban pap lehet, mert sok fiatalt gyűjtött maga köré, tanítás után foglalkozott velük. Idővel munkatársakat is szerzett, ilyen volt Betka is – ahogy mi magyarok is hívtuk őt. Tanárvoltuk ellenére mindketten naponta jártak szentmisére. Megjegyzem, emellett Don Ivan otthon is misézett, ezzel próbálta álcázni magát. Mindezt ott, ahol nemhogy a tanárok, de még a diákok sem jártak templomba. Így aztán mindkettőjüknek el kellett hagyni előző munkahelyüket, és elkerültek a legrosszabb helyre, a magyarok közé (büntetőtábor?), a somorjai gimibe. Betka jól viselte a magyar közeget, kiderült: anyanyelve magyar. Így aztán az elit szlovák gimi mellett a magyar gimiben is taníthatott. S itt jön a képbe egy szomszédasszony, az, aki csak sok évvel később árulta el, hogy ő az illegális paptanár közelében lakott. Bár látta, hogy odajárok, engem sosem buktatott le – mesélte a 40. érettségi találkozónk alkalmával, és könnyes szemmel (végül is neki köszönhetem, hogy leérettségizhettem).

Az történt, hogy én mint Puss (valaha Pusch) leszármazott értelemszerűen a német nyelvet választottam, felmenőim mind osztrákok, ahogy ezt nem szégyelltem elmondani legutóbb a díjátadáskor sem. Betka viszont angoltanárnő volt, mígnem egy napon eljött a németóránkat helyettesíteni. Előzőleg már megtudta, megmondták neki, hogy a magyar gimiben van egy nagyon „vallásos jófiú”. Talán őt is be lehetne cserkészni szaléziánusnak… Mégpedig az egyik falubeli szomszédasszony mondta el neki. Betka szaléziánus nővér volt (titokban), s most tehát jött engem „becserkészni”. Amire viszont nem számított, én voltam az osztályban (a bár ki nem nevezett, de) valamiféle ideológiai szóvivő. Ami sokkal felelőségteljesebb beosztás volt, mint osztályelnök, lévén addigi makulátlan jellemem. Amikor az osztály megtudta, hogy bár a német tanárnő nincs itt, de jön helyettesíteni az a fiatal angoltanárnő, akkor egyhangúlag rám esett a választás – akinek most el kell vinnie a balhét. Magyarul addig kell őt provokálnom, míg azt nem mondja: menjetek haza ti… (lévén az utolsó óra). Tíz percbe se telt, s máris erélyesen rám szólt, hogy azonnal álljak fel és megyünk az igazgatóiba. Nafene, talán kicsit eltúloztam volna? Mentünk is, menet közben félvállon megkérdezte, mi a nevem? Amikor megmondtam, egyszeriben, mint a filmekben, kerekek csikorgása, füstölgő fékek, 180 fokos fordulat, s máris mentünk Don Ivan irodájába. A kis szelíd szerzetesnővérke még mindig zaklatott állapotban, de reményteli tekintettel mutatott be: itt ez a Puss, az állítólagos jófiú. Ennyi. Miért szeretném megosztani mindezt? Annak apropóján, hogy mindezt köszönhetem egy jóakarómnak, egy másik szomszédasszonynak, aki elmondta rólam, hogy templomba járó vagyok – pedig felvettek a gimnáziumba. S a kettő eleve nagyon nem volt jó kombináció a ’70-es években. Így tán sosem érettségizem majd le. Az én történetem szerencsésen végződött, pár év földalatti szaléziánusi élet után a jezsuitáknál kötöttem ki.

Amiről igazából írni szeretnék, akire fel szeretném hívni most a figyelmet, az egy másik történet, ami egy szomszédasszonynak köszönhetően nagyon nem jól végződött. Még a háború végén Felvidék egy kis falujában történt. Az egyik orosz katonának fiatal menyecskére fájt a foga. Betévedt egy házba, s ott azonban megtudta, hogy a szomszédban egy még szebb és fiatalabb lány van. Menjen inkább oda – mondta neki az asszony. És az a szép lány nem volt más, mint Koleszár Anna, akkor 16 éves, s mivel ellenállt, a katona helyben lelőtte. Mindez Magasréven (Ungviszoka, ma Vysoká nad Uhom) történt 1944. november 22-én. Sok évvel később derült csak ki mindez, mégpedig amikor odakerült Pataki nevezetű jezsuita atya. Neki vallotta be a szomszédasszony, mit is tett. Évek után már Potockýnak hívták az atyát, de szívében őrizte a történetet, és mindent megtett, hogy végül 2018. szeptember 1-jén, a kassai Lokomotív Stadionban Giovanni Angelo Becciu bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa boldoggá avathassa Annát. Keveset tudunk róla, édesanyját 13 éves korában elvesztette, apja nevelte, szófogadó lánnyá cseperedett. Amikor a katona betört a házba, többedmagával a pincében rejtőztek. Apja, nem sejtve a legrosszabbat, odaszólt: édes jányom, vigyél valami finomat a katonának… s ez lett a veszte, bár idős asszonynak öltözve, de a katona felismerte az alig 16 éves leányzót. El kell ismerni, nem lehet mindenki Apor Vilmos-szerű hős, aki testével is védi a szüzeket. A magyar wikipediából megtudhatjuk, hogy: A Vörös Hadsereg első egységeinek megérkezése előtt a családok többsége a házakból a pincékbe menekült. A Kolesár család is ezt tette: az apa, Ján, a fia, Michal és a leánya, Anna is. Náluk bújtak el: Ladislav Pisny a feleségével, Annával, a szomszéd Andrej Kontra és hétéves leánya, Maria Kontrova, valamint Ján Hruska a feleségével. 1944. november 22-én a falut megszálló Vörös Hadsereg egyik katonája amikor átkutatta a házukat, rábukkant a pincelejáróra. Az édesapa ekkor felküldte a leányát, hogy adjon enni a katonának. A lány hetek óta – a többi fiatal nőhöz hasonlóan – sötét ruhákba öltözött, hogy fiatalságát leplezze. Miután felment a konyhába, a katona molesztálta, de ő kitépte magát az ölelésből, és lefutott volna a pincébe. A részeg katona azonban utánament, rászegezte a fegyverét és megfenyegette. Anna nem engedett az erőszaknak, Istennek ajánlotta magát. A katona beváltotta a fenyegetését és a 16 éves lányt megölte.

Csak november 29-én tartották meg titokban a temetési szertartást. Anton Lukáč plébános a halotti anyakönyv megjegyzés rovatába ezt írta: „Tempora belli a rusico milite occisa. Hostia sanctae castitis”, azaz: „A háború idején egy orosz katona ölte meg. A szent tisztaság áldozata.” Anton Lukáč az ungpálóci plébánia krónikájában leírta Anna halálának történetét, ezt öt szemtanú hitelesítette saját kezű aláírásával. A plébános feljegyzése szerint Annát hőstettében az is erősítette, hogy röviddel a halála előtt gyónt és áldozott. Anna Kolesárová édesapját évekkel később a lány mellé temették. Amikor a sírját ásták, elmozdult a helyéről egy földdarab, és láthatóvá vált Anna Kolesárová koporsója. A lány holtteste a legkisebb jelét sem mutatta az enyészetnek. A sírásók visszatették rá a földet úgy, hogy a koporsót ne lehessen látni. Másnap, Ján Kolesár temetésekor a megjelentek azt láthatták, hogy Anna koporsójának oldalából éjszaka virágok nőttek ki. Erről azonban nem beszélt senki, az egész falu csak suttogott róla (Michal Potocký SJ feljegyzése). Hát igen, mit mondani és mit nem, mit suttogni és mit a háztetőkről hirdetni? A faluhelyen nagyhatalom a „mit fognak mondani a szomszédok”. Bizonyos, hogy a jó szomszéd Isten ajándéka, és az is biztos, nem ő volt az első, nem is az utolsó, aki többre tartotta szüzességét saját mulandó életénél.

Visszakanyarodva a fent említett Betkához, ő azóta meglett, korosodó nő – máig szolgálja az egyházat, ő a lassú vértanúság áldozata. Mint még sokan mások, akik magukat teljesen Istennek szentelték. Ami még szintén idekívánkozik: ezen a bizonyos boldoggá avatáson 2018-ban már ott voltak az úgynevezett „Istennek szentelt szüzek” is, mégpedig a helyi egyházból. Lévén ez a rend (Ordo virginum) éveken át ismeretlen volt, nemcsak a kassai egyházmegyében, de az egész volt Esztergomi érsekség területén. Itt léphettek végre színre… tehettek tanúságot arról, hogy így, szűzen, Isten jegyeseként is szép az élet. Ők és Betka és még sokan mások a lassú vértanúság hitvallói.

Puss Sándor SJ, aki még személyesen ismerte Pataki (Potocký) atyát

Boldog Kolesár Anna emlékoldala IDE KATTINTVA érhető el.