Menü Bezárás

Puss Sándor SJ: Felvidéki „koronavírus-kutatások” (2)

Mit lehet csinálni kórházi ágyon, főleg, amikor még nem is tudni, beteg-e egyáltalán az ember? Nálam a tünet, amilyen váratlanul jött, úgy el is tűnt, és vajon vissza fog-e még jönni? No, de ez legyen az orvosok dolga – viszont én meg addig mit csináljak? Bizonyára hitelesebb a doktor urat megkérdezni, de szinte alig látni (biztos csak most, a járvány idején). A nővérek bezzeg jönnek-mennek, kezdve reggel 5.30-tól. S az még nem is lenne baj, csakhogy szebbnél szebbek… mellettem az ágyon nős férfiak, én meg pap. Három napba telt, míg végül feltaláltuk magunkat – lévén, hogy valamennyiünket szinte az úttestről szedett fel a gyorsmentő, s így nem volt időnk magunkkal hozni kedvenc kütyüinket, könyveinket s egyéb időtöltőinket (a mobiltöltőről nem is beszélve). Általában ez könnyedén oldódik az első beteglátogatáskor, de most, karanténban? Szinte sehogy. Bár én szerencsésnek mondhatom magam a bajban is: ahogy felraktak a mentőautó mobilágyára, tolatás közben még érkeztem megmarkolni a breviáriumomat (zsolozsmáskönyv). Az egyik főorvosismerősöm pedig hozott be misézéshez szükséges kellékeket – de a többiek? Még a tévétávirányító is eltűnt az osztályon. Azzal ütöttük hát el az időnket, hogy próbáltuk beazonosítani a nővérkéket – mármint kire emlékeztetnek, kire hasonlítnak. Jobban mondva, ki, melyik színésznő hasonlít rájuk (?) – mert erre nagyon érzékeny a női lélek. Ezen szellemi akrobációnkat nagyban megnehezítette a most divatos koronavírus-maszk. Az eddig megszokott kedves és gyógyító hatású nővérmosoly egyszeriben eltűnt, nincs, ne is próbálkozzunk, ne is poénkodjunk… Ahogy mondják, kár a gőzért.

Elsőként Rák Vikit, komáromi színésznőt sikerült beazonosítanunk, ahol a szemek ragyogása volt szinte az egyetlen biztos pont. No meg az akcentus is nagyban hozzásegített (lásd Susedia filmsorozat, azon belül: az aranyos „nem dobre” szándékosan tört szlováksága). Lévén mindez az érsekújvári kórházban, itt a többség beszéli a nép mindkét nyelvét. Sőt a páciensek fejénél a kórlapon nagy M illetve S betűkkel jelezték, milyen nyelven a legkönnyebb megnyerni a páciens bizalmát – s így is volt. Nyelvvizsgáztató bizottságban is megállnák a helyüket ezek a lányok, szinte másodpercről másodpercre tudtak átváltani az egyikből a másikba. Mondhatni anyanyelvi szinten beszélik mindkét anyanyelvet, na jó, legyen: apa-, illetve anyanyelvet. Talán ez a vegyes házasságok egyetlen előnye, de ennyi lenne belőle? Ezek után ne is csodálkozzon az ember, ha a csakis szlovákul tudó főnővérek magukat kisebbségben érezve sokkal nehezebben fakadnak mosolyra.

Tehát leszámítva a testalkatot – bár a szorosan testhez simuló öltözékük ezt is megengedné –, csak két-három kiindulási pontunk volt: a szemek az otromba maszkok felett, a hanglejtés és a kecsesebbnél kecsesebb mozgás. A védőmaszkoknál maradva, hozzá kell azt is tenni, bár most tör be csak a divat (csipkés, mintás, hímzett…), sokkal jobb lenne, ha nem lennének. Az egyik szobatársam, valami professzor, ő már azon kezd dolgozni, bizonyítási alapok után kutatni: nem lenne-e hatásosabb a gyógykezelés maszkok nélkül? A nővérek kedves mosolya sokkal egészségfejlesztőbb, mint számtalan gyógyszer, vegyszer, amikkel csöveken keresztül próbálnak életben tartani. A szóban forgó professzorhoz napi szinten jött a logopédus, próbálta visszateremteni a szélütés okozta féloldali arcizomzat-kiesést. Ekkor kezdtük még jobban tudatosítani, micsoda teljesítmény egy mosoly. Ezek a fiatal lányok meg kénytelenek maszkba rejteni – micsoda, szerintünk anyagi károk is keletkeznek az államkasszában! Hiszen egy-egy mosoly felér két-három nyugtatópirulával. Képzeljük csak el: este bejön a nővérke s kedvesen megkérdezi: nem tudnak aludni? – Most már biztos nem – sóhajt fel a szomszéd ágyból a beteg, meglátva a nővér kedves, szerető aggodalmát. Még jó, hogy ott a maszk – vagyis a lényeg, a jóéjt-mosoly (de a puszi biztos) elmarad, sóhajtott fel fájdalmasan a másik szomszédom. Be kellene azt is orvosilag bizonyítani, hogy sokkal olcsóbb, ha ilyenkor egy idős, öregedő nővér jön „jóéjt” kívánni. S lehetőleg a nagymamát jutassa az eszünkbe, aki mindig sikeresen és időben el szokott tudni altatni…

Eljött a vasárnap, életem első vasárnapja kórházban. Mi lesz? Nyilvánosan még nem lehet misézni, de itt, így az osztályon? Talán igen? Igen, mondja az orvos, de … (a maszkok). Az ebédnél ott ülünk, ahogy mondják: vállvetve – értelemszerűen maszktalanul. Az Úr asztalánál meg máshogy lenne? Meglátjuk. Nagyon megható volt az istentisztelet, szándékosan nem misét írok, mert egy kálvinista lett a ministránsom. A legnagyobb sikerélményem mégis az volt, amikor egy hölgy kijelentette, ő pedig a tévében fogja nézni – ott szebb. Ekkor kezdett bennem elindulni a kutatócsoport, miért? Mit tettünk? Ahol ketten vagy hárman összejönnek… ott vagyok. Jézus online sosincs ott. Ő a mi offline misénkre jött el. Megszoktuk az „élő adás” kifejezést, sőt megszerettük, pedig mekkora átverés! Még nagyobb, mint maszkban mosolyogni.

Élő adás? – azt gondoltam, különbséget tudnak tenni a valóban élő és a virtuális „élő” között.  Ahogy Jézus mondja, én vagyok az … élet. Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok (ott élek). Ezt a karantén sem tiltja, összejöni ketten-hárman. Az online-on Jézus nincs ott, ezért az sosem lesz élő, még ha meg is szoktatták velünk, hogy élő adás – közvetítés. Ezt csak az tudja, aki itt Felvidéken a DAC–Slovan meccset ott a tribűnön élőben nézi, nem pedig csak élő adásban…. Evégett az élmény végett még Magyarországról is átjárnak szurkolók.

Mi az hogy online? Mindenki tudja rólam, hogy az online alatt azt értettem, hogy állandó internetes kapcsolatban vagyok, kivéve a Facebook és egyéb közösségi oldalakat. Vannak, akik webkamera előtt eljátsszák, ekkor azt hiszik, sokkal élőbb, pedig nem lesz semmivel onlinnabb. Rég ismert az a fogalom is, hogy „élőszó”, és mennyire nem szabad visszaélni az „élő” szóval. Ezt a virtuális világra nem illik használni – keresztény közösségekben legalábbis nem. Ragaszkodjunk a „virtuális beszélgetés” kifejezéshez, sok félreértést elkerülünk. A virtuális világban olyan, mintha maszkban mosolyognánk. Csak az élő tudja kisugározni az élő Krisztus titokzatos jelenlétét. A nonverbális kommunikációról sokat írtak, de még mindig kevesen értik.

Sokakat megrontott már a média, tegyük hozzá: a visszaélő, manipuláló (az etikátlan). Ebben a virtuális világban gyakran a lényegtelen (de érdekes) dolgokra kerül a hangsúly. Közismert, hogy a rémhírekre kapós a csőcselék, jó csámcsogni mások baján. Másrészről viszont mindent tudni akarunk, elhittük, hogy mindent meg lehet tudni – s közben elengedjük fülünk mellett a sokkal lényegesebb információkat. Az egyre növekvő információáradat egyre süketebbekké tesz. S közben még azt is elhisszük, hogy kommunikálunk. Sőt az is előfordulhat, hogy nem akarjuk meghallani a fontos üzenetet, ezért a lényegtelenebb, de érdekesebb információkra figyelünk, azok után kutatunk – mert van jogom tudni (gondoljuk). Nagy átverés abban a tévhitben élni, hogy mindenkinek joga van mindent tudni. Etikailag csak annyi tudást, információt szabad továbbadni, amennyit a befogadó képes üdvösségére feldolgozni. Az orvos sem mond meg mindenkinek mindent. Ami a Jóistent illeti, Ő is csak annyit mond, amennyit fel tudunk és akarunk dolgozni. Ha a lelkünkben nem dolgozunk a hallottakkal, akkor a Lélek elhallgat.

Manapság a lelki torkoskodás az egyik legalantasabb nyavalya: faljuk a sok szép idézeteket, könyveket, filmeket, online megosztásokat, elmélkedéseket – és nem teszünk velük semmit lelki életünkben, marad minden a régi. Nem változunk. Gyakran észreveszem, a hallgatók arra figyelnek, nem mondok-e olyat, amik ők máshogy képzelnek – nehogy korrigálni kelljen eddigi igaznak vélt tudásunkat. Sőt arra is vigyázunk, nehogy leessen a tantusz. Idén sok minden megváltozott, már nem kapunk meghívókat ide-oda. Online közösségben élünk – pedig Jézus nincs jelen online, csakis offline, ott, ahol ketten vagy hárman reálisan összejönnek az Ő nevében, lehetőleg (kis)közösségben. S mit jelent az Ő nevében? Ezen is lenne mit eszmefuttatni, maradjunk most annyiban: nem valami más nevében.

Puss Sándor SJ, Nyitra

(A fényképek illusztrációk. Forrás: Pixabay)