Menü Bezárás

Puss Sándor SJ: Mit jelentett a magyar nyelv a XV. században (és mit jelent ma) Felvidéken?

Hatszáz évvel ezelőtt, 1420-ban születhetett Boldog Báthory László (elhunyt Budalőrincen, február 27-én, 1456 vagy 1484 után) pálos rendi szerzetes, az első magyar bibliafordító – olvassuk a magyar Wikipediában. Andreas Pannonius-ról pedig azt írják, hogy a XV. század harmincas éveinek elején születhetett karthauzi szerzetes, író. A legönállóbb középkori magyar teológus elme. Vele jutott el a magyarországi egyházi tudományosság arra a szintre, hogy a nemzetközi teológiai irodalom számára is figyelemre méltót alkothasson.

Mivel én is szerzetes vagyok, és Rómában évekig a „Szív teológiáját” tanulmányoztam, a napokban Trianon kapcsán tettem fel a nagy teológiai kérdést: miért van az, hogy azóta is máshogy dobog a magyar szív?

Az a szív, amely a szláv, a germán környezetben azóta is ritmuszavarnak tűnhet, pedig nem az. A közismert Csík Zenekar énekli: Száz év nem a világ, éljen a magyar szabadság… Igen, éljünk, nem pedig féljünk. A „félelem” szó jól mondja, csupán fél-elem. Az egész-ség az egészséges életmód. Félelemben nem lehet sokáig egészségesen élni. A fél-elemnek hiányzik a másik-fele, egy másik elem. S mi is ez a másik „fél”, ez a másik elem? A „mindezek ellenére”-i életöröm, elszántság – s ezt csak azok tudják, akik az „ellenséges térfélben” kénytelenek élni, immár száz éve.

Miért dobog máshogy a magyar szív? Egyrészt mert több mint ezer éve „ellenséges” másság veszi körül – olyan népek, akik számára az érzelem nem annyira domináns lételem. Nem itt, a Kárpát-medencében lettünk érzékenyebbek, hanem már bizonyára így is érkeztünk… Ezért aki tagadja könnyeit, az már nem is igazán magyar. Csak ott, ahol naponta az örömkönnyektől ragyognak szemek, ott nincs helye a félelem könnyeinek. Európa vezető politikusai azt gondolták, 100 év alatt bizonnyal lejár a szavatossága a „magyarság”-nak, e helyett mit tapasztalni? Azt, hogy a „magyar” idővel márka lett, védjegy, aminek eljött az ideje az EU-ban is levédeni. A 100 éves próbaidőt kiálltuk, de a mohácsi vész óta itt ólálkodó janicsárok (akiknek már nem magyarul dobog a szíve) – ideje lenne, hogy békén hagyjanak. Tudjuk, nem elég a „megmaradni” zászlót lobogtatni, a „megtűrjenek” című kislépéses párt(tok)politikát ápolni. Úgy kell élnünk, hogy mások is kicsit magyarok akarjanak lenni, mert a magyar mostanság márkaminőség lett.

Még a ’70-es években történt, akkor, amikor évente csak kétszer volt szabad átlépni a magyar határt. Szüleimmel egyszer megpróbáltuk harmadszor is, amikor a Budapesten élő nagybácsim hunyt el. S bár felesége orosz volt, Natasa néni, aki kedvesen törte a magyart, a fiuk jogra járt (majd alkotmánybíró lett) – mégis leszállítottak a vonatról. Na, ezekben az időkben történt, hogy egy csallóközi bácsi átment, úgy mondtuk: Magyarba. Első útja a henteshez vezetett. „Mivel szolgálhatok?” – kérdezte az elárusító. Magyar szalámit kérnékEz kérem itt mind magyar…. talán akkor éreztük először meg úgy „istenigazából”, hogy a „magyar” minőséget jelent, amit csak mi határon túliak tudunk felfogni annak teljes, bár akkor még csak hétköznapi valóságában.

Húsz évvel később és egy egészen más országban – Kárpátalján, mi jezsuiták is próbáltunk tenni valamit, párhuzamosan a ferences misszióval. Miklós atya, miután a hollandok nyugdíjaztatták, hazajött és Kárpátaljára kérte magát. Vele alapítottunk itt egy családtípusú gyermekotthont. Ukrán gyerekeket vettek ki állami intézetekből helyi magyar szülők s a gyerkőcök egy-két éven belül csak magyarul akartak tudni. Egyesek képesek voltak az iskolában is ukrán nyelvből megbukni, nehogy kiderüljön a turpisságuk, hogy ők nem magyarok…. S nem csak azért akartak magyarok lenni, mert Magyarból jött a legtöbb segély, hanem mert sajátjukként szerették őket a magyar nevelőszülők. Lehetne mondani – ők is átmentek magyarba, mint az a bácsi a henteshez. Itt értettem meg egy újabb valamit: hogy most már magyarnak lenni elhatározás kérdése lett… Igaz, ideát nem könnyű magyarnak lenni, ha az ember nem akar idővel janicsárrá válni – néha keserves, mégis nagyon megéri… de ahhoz nagyon magyarul kell hogy dobogjon az ember szíve.

Jelenleg egy felvidéki kis település, Köbölkút plébániai kormányzója lettem. Itt tettem fel újra a nagy kérdést: most mit tehetnék a magyarságért? Itt, ahol az a pár szlovák mind eljön a szentmisére, s a magyarok pedig éppen hogy csak jelen vannak. Így aztán az a ferde kép alakul ki, hogy 1:1 arányban kell lennem szlováknak és magyarnak is. S közben mást sem hallok, mint hogy „fogyunk”. Mentsem, ami menthető alapon évek óta gyűjtögetem a magyar vonatkozású könyveket, hagyatékokat – s lett egy komoly gyűjteményem, ami már el sem fér az új szálláshelyemen. Ideje lenne egy állandó jellegű kis levéltárat, múzeumot építenem, ellenkező esetben úgy járhatok, mint előző helyeimen – nincs rá szükség címkékkel látják el – semmisítik meg. Aki sejti miről írok, annak megköszönném, ha találna pár vállalkozó szellemű szponzort. Még soha nem kértem anyagi segítséget, most jól jönne – ennek arányában merek csak tervezni, alapokat lerakni Felvidék első keresztény múzeumához. A megértést előre is hálás köszönöm.

Puss Sándor SJ