Madách Imre Az ember tragédiájában a hatodik szín Rómában játszódik. Terített asztal. Gladiátorok. Rabszolgák. Ledéren öltözött kéjhölgyek. Pompa és dőzsölés. Fogadások a győztesre. A vesztesnek nincs kegyelem: „Recipe ferrum! – Gyáva korcs. Elég / Rabszolgám van még, nem vagyok fukar, / Ki sajnálná e kis felzaklató / Jelenetet, szép hölgyek, tőletek, / Midőn a csók sokkal édesebb, / Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.” De a zene, tánc és mulatás közbe velőt rázó jajszó vegyül messziről, amit Lucifer így kommentál: „Néhány őrültet most feszítenek fel, / Testvériségről, jogrul álmodókat.” Majd temetési menet vonul el, amiről kacagva szól Lucifer: „Mint látom, itt a jó kedv elborúlt. / Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc, / Hogy a savanyú úr is megsokallja? / Talán bizon valaki fél közöttünk, / Vagy éppen megtért.” A nyitott koporsót behozatja, és az asztalra teszik, csókra és ölelésre szól a felszólítás az örömlányokhoz. Hippia meg is csókolja a halottat, de ekkor kilép a gyászmenetből Péter apostol: „Megállj, a döghalált szívod magadba.”
A haldokló lány sorsa Lucifer számára csupán: ma néked, holnap nékem. A többiek is magára hagyják. Fájdalmában átkozódni kezd, de Szent Péter hozzálép: „Ne átkozódjál leányom, sőt bocsáss meg, – Majd gyámolítalak én és a nagy Isten, / A szent szeretet örök Istene. / Emelkedjél fel hozzá, ím e vízzel / Lelked kitisztúl menten a salaktól, / S hozzá siet. –” A megkeresztelt leány békében hal meg.
Vajon Péter apostol szavai nem nekünk is szólnak-e? „Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék, / Míg szerencse mosolyog feletted, / Mint napsugárban a légy, szemtelen, / Istent, erényt, gúnyolva taposó. / De hogyha a vész ajtódon kopog, / Ha Istennek hatalmas újja érint, / Gyáván hunyász, rútúl kétségbe’eső. / Nem érzed-é, hogy az ég büntetése / Nehézkedik rád. Nézz csak, nézz körűl, / A város pusztúl, durva idegen nép / Tiporja el arany vetésidet, / Szétbomlik a rend, senki nem parancsol / S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás / Emelt fővel jár a békés lakok közt, / Utána a halvány gond, réműlet / S égből földre se részvét, sem segély. / Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával / Elandalítni azt a szózatot, / Mely a kebelnek mélyét felveri / S jobb cél felé hiába ösztönöz. / Kielégítést, úgy-e bár, nem érzesz, / Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör / S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg: / Hiába mind, a régi istenekben / Nincs már hited, köveké dermedeztek / (Az isten-szobrok szétporlanak.) / Elporlanak s új istent nem találsz, / Mely a salakból újra fölemelne. – / Nézz csak körűl, mi pusztit városodban / Hatalmasabban, mint a döghalál, / Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thebaisnak puszta téreit / Vad anachorétákkal népesítsék, / Ottan keresve tompúlt érzetöknek / Mi még izgassa, ami még emelje. –”
Szent Péternek a Tragédiabeli szavai, amint azt Madách ismerte és felemlegette a nemzet okulására, a kereszténység első századaiban valóban be is következtek. Tömegek, százak és ezrek hagyták ott a kényelmes nagyvilági életet, és vonultak ki a pusztába, a teljes aszkézisbe, hogy elmerüljenek az imádságban, böjtben, önkéntes szegénységben, tisztaságban. Egész életüket Isten dicsőítésére fordítsák.
Huszonegyedik századunk állapota kétségbeejtően hasonló az idézetthez. Csak hogy a fordítottja zajlik. Az emberek ismét a sivatagba, a pusztába jutnak, de azért, mert a pénz, a vagyon és a gazdagság keresésének útján kivonulnak először a családból, aztán a kisebb-nagyobb baráti közösségből és a társadalmon kívánnak uralkodni, hatalmukkal mindenkit befolyásuk alá kényszeríteni. Amikor tehát azt mondjuk: miért kell nekünk a szerzetesi élettel és az aszkézissel foglalkozni, miért lehet érdekes számunkra, miért nevezhetjük alapkutatásnak a szentté válás útjának megismerését, pontos választ tudunk erre adni: mert hiszen most, amikor korunkban éppen az ellenkezője zajlik ennek a folyamatnak, menekülnünk kell az adódott körülmények közül, megtalálva azt az utat, amelyet emberinek mondhatunk, és Isten dicsőségére élhetünk.
A remeteszerzetesek közül az egyik, akinek ünnepe január 15-e, Remete Szent Pál volt, aki 234 körül született és 340 körül halt meg. Őt tekintik minden remete és minden szerzetes ősatyjának. Tudományokban jártas, művelt és gazdag ember volt, aki korán árvaságra jutott. A keresztényüldözések idején, Decius üldözése elől menekülve, egy távoli birtoka rejtekébe vonult vissza. Vagyonára pályázó sógora azonban feljelentette. Továbbmenekül. Azt gondolja, átmenetileg, míg a veszedelem elmúlik, a thebaiszi pusztaságban marad. Csak addig, amíg a vihar eláll fölötte. De nem így történt, mert abban a barlangban, amelyben otthonra talált, töltötte el hátralévő hosszú életét. Nagyon szép menedékhelyre vezette Isten. Az elhagyott barlangot Kleopátra idején pénzhamisítók birtokolták. Forrás volt közelében. Gyönyörű, hatalmas pálmafa árnyékával védte, gyümölcsével táplálta, leveléből ruhára valót adott neki. Negyven éven keresztül tápláléka ennek a pálmafának a gyümölcse volt. Míg, egy napon, a szent legenda szerint holló jelent meg, és mint ahogy Illés prófétát táplálta egykor, a remetének is mindennap hozott egy fél kenyeret. Életének utolsó napjait Remete Szent Antal írásaiból ismerjük, aki csak 96 éves korában határozta el, hogy visszavonul a pusztaságba. Azt hitte, hogy a legidősebb remete. Amikor, megtudta, hogy nálánál korosabb remete is él a sivatagban, elhatározta, hogy felkeresi. Két nap és két éjjeli gyaloglás után eljutott Szent Pál tartózkodási helyére.
Boldogan ölelték át egymást. Ekkor érkezett a holló. Most nem fél, de egy egész kenyeret hozva. Antal ezen nem győzött csodálkozni. Pál pedig a Jóisten gondviselő szeretetét fedezte fel ebben, aki minden lépésünket ismerve, a vendégnek is küldi az eledelt.
Egymás iránti szeretetből, tiszteletből és alázatból egyikük sem akarta a másik helyett megtörni a kenyeret, ezért azután közösen felezték meg.
Pál elmondta vendégének, hogy ez a látogatás halálára figyelmezteti. Kéri ezért Antalt, hozza el számára az Athanáz püspök által neki (Antalnak) ajándékozott köpenyt. Temesse abban el. A remetetárs nem győz csodálkozni, hogy tudhat mindenről az, aki évtizedek óta elvonultan a világról, annak eseményeiről semmit sem hallva, egyedül élt a pusztában. Miből tudhatta mindazt a sok mindent, amit, mint az beszélgetésükben kiderült, tudott? El is indul azonnal, hogy a kérést teljesítse. Pál valószínű azért küldte el Antalt, hogy ne kelljen látnia haldoklását, szenvedése utolsó állomását. A köpenyt pedig azért kérte, hogy vissza kelljen jönnie, és így legyen, aki eltemesse. Antal is érezte ezt. Tudta, sejtette, hogy többé nem találja életben barátját. Ismét a szent legenda meséli el, hogy alig ment néhány órát, látta, amint Isten szent szolgájának, Pálnak lelke az angyalok, a próféták és az apostolok társaságában ment az égbe. A szent legenda kedves történetet mond el arról, hogyan segítettek az oroszlánok sírt ásni és hogyan áldotta meg őket Antal, miután a végtisztességet közösen ’megadták’.
Ezeknél a legendáknál azonban sokkal fontosabb jelentőséggel bír számunkra, magyarok számára az, hogyan is alakult a sorsa Remete Szent Pál ereklyéinek. Hogyan és miért került azokból Magyarországra? Majd hogyan égtek, vesztek el? Ha valóban az volt a sorsuk?
Az ereklye a nápolyi háborúkat lezáró torinói békekötés kapcsán került Velencéből Budára.
Remete Szent Pál és a magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok között lehet-e kapcsolatot találni, és ha igen, milyet?
Szilágyi Erzsébet ’postása’ a holló. A remetét tápláló holló mint címerállat áll legendás királyunk címerében. Halála után született közmondás a leggyakrabban idézett népi bölcsességek egyike: „Meghalt Mátyás, oda az igazság.”
Igen izgalmas válaszok találhatók ezekre a kérdésekre. Ki-ki fogadja el, ha megtalálta a neki tetszőt. (Mint ahogyan én Az ember tragédiájának Kerényi Ferenc által készített szinoptikus kiadásából a nekem leginkább tetsző variánst emeltem ki közös olvasásra.)
Nagy vitát lehetne nyitni ezekről, majd az eredmények láttán nemcsak döbbenten megállni, de lépni, mert egyébként félő a madáchi sorok létjogosultsága: „El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék / E nagy világ most tisztuló színéről.”
Dobos Marianne
Kép: Remete Szent Pált ábrázoló boltozati zárókő, az egykori Budaszentlőrinc kolostorából, XV. század, Budapesti Történeti Múzeum, Ltsz.: 368., fotó: Tihanyi Bence