A puszta. A puszta, ahol felkészül hivatására Keresztelő János, aki: „A pusztába kiáltónak a szava: / Készítsétek az Úr útját, / egyengessétek ösvényeit. / A völgyeket töltsétek fel, / a hegyeket, halmokat hordjátok el, / ami görbe, legyen egyenessé, / a göröngyös változzék sima úttá, / és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.” A puszta. A puszta az út. Az Út útja, ahová: „Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: »Ha Isten fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.« De Jézus ezt felelte: »Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.« Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. »Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz’ én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.« Jézus elutasította: »Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!« Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: »Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz’ írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.« De Jézus ezt válaszolta: »Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!« Miután a sátán ezekkel a kísérletekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.”
Magányosságba vonult Jézus, amint Lukács evangéliumában olvastuk, a sokaságból a pusztába. A magányosságba, a nagy, magasztos lelkek által szükségelte magányosságba. Ahol egyedül az Atyával és Szentlélekkel, imáival készült az első húsvét előtt az utolsóra, amikor majd ’felmagasztalják a kereszten’.
A középszerű és alacsony lelkek nem szeretik a magányosságot. Nem is tudják hosszan elviselni. Mert itt csak a saját ürességük a társ, és ezzel az ürességgel szembenézni csak megtérő bűnösként lehetne, bűnbánattal. Mint ahogyan az őszinte bűnbánat és a megtérés megrendítő példája, Egyiptomi Mária tette. Egyiptomban született és egészen fiatal korában Alexandriába ment, ahol bűnös életet élt. Kíváncsiságból a Jeruzsálembe igyekvő zarándokok közé vegyült, akik a Szent Kereszt Felmagasztalása ünnepére mentek. A Szent Sír templomának előcsarnokában rátört a szégyen és a bánat addigi életének bűnei miatt, majd betérve a templomba, hangot hallott: „Menj a Jordánon túlra, ott nyugalmat találsz.” Keresztelő Szent János templomában meggyónt és magához vette az Eucharisztiát, majd mélyen bement a pusztába és gyökereken, vadnövényeken élt. Még tizenhét évig kísértették régi életének emlékei, majd nagy lelki békességre jutott. Az anakhoréta életének egyetlen szereplője volt a nagyon öreg Zoszima apát, aki a nagyböjtöt szintén a pusztában töltötte. Eleget tett egyetlen kérésének, hogy virágvasárnap megáldoztassa a bűnbánó Máriát. Egy évvel később már holtan találta, és a jámbor legenda szerint oroszlánok segítségével eltemette – ahogyan Nagymihályi Géza görögkatolikus lelkész, művészettörténész könyvében olvasható.
Megtérés és bűnbánat nélkül nem találni kincset a pusztában. Nincs, ami kárpótolna mindazért, amit a zajos világ sokasága pótcselekvésként élvezetül kínál.
Jézus szerette a magányosságot. Sokszor vonult vissza, elrejtőzve, hogy még tanítványaitól is távol, egyedül maradhasson és imádkozzon. Az Atya egyszülött Fiát a kiszámíthatatlan emberiségre bízta. Az emberekre, akik nem sok örömöt szereztek az Isten gyermekének. Akiket, mint saját életünkben is tapasztaljuk, szeretni nem könnyű, szívesen kerüljük el a nekünk nem tetsző felebarátainkat. De Jézus ilyenkor, amikor távol volt az emberektől, az imádsággal még közelebb került hozzájuk.
Ez a negyvennapi magányosság volt az utolsó előkészület. A negyvenes szám szimbolikus. Ahogy a zsidó nép negyven évig bolyongott a pusztában mielőtt az Országba beléphetett volna, Mózes negyven napig maradt Istennél, amikor a Törvényt kapta, de negyven napot gyalogolt Illés is a pusztában, míg megmenekült a királyné bosszújától.
Jézus Krisztusnak, a szabadítónak is negyven napig a pusztában kellett Istennel maradnia, mielőtt meghirdeti a mennyek országát.
Nincs teljesen egyedül, vadállatok és angyalok veszik körül. A vadállatok az ember állati ösztöneit és gonosz cselekedeteit szimbolizálhatják. De oroszlánból is lehet, sőt kell is angyallá válni. Az emberi szabad akarat döntési lehetősége, hogy lelke lefelé vagy felfelé emelkedik. Jézus azért jött, hogy ahogyan az Atya kiűzte a sátánt az égből, Ő a földről, az emberek lelkéből űzze el az ellenséget, a kísértőt, a gonoszt, a csábítót.
János megkeresztelte, „mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos”. A keresztség után a böjt következett egyedül a pusztában. Talán azért is egyedül, mert ezzel a kemény böjttel nem akart sem dicsekedni, sem a gyengéket megalázni. Kevesen vannak olyanok, akik akár csak ebben is követni tudnák és akarnák.
Feltámadása után Jézus Krisztus Péter apostol számára is meghirdeti a rá váró dicsőséget, a kereszt dicsőségét: „De ha majd megöregszel, kiterjeszted karodat, s más fog felövezni, azután odavisz, ahová nem akarod.”
„Aki titeket hallgat, engem hallgat”… – így folytatódik a tanúságtevés és így öröklődik a kereszt.
A keresztény kezdetek idejének öröksége a puszta is, a világtól való teljes elvonulás. Főként tömegesen akkor terjedt el, amikor már a keresztényüldözések az államvallássá alakulással megszűntek, illetve alábbhagytak. Amikor a társadalomban a kereszténység révén előnyökhöz is jutottak egyesek, a radikális Krisztuskövetők erre azzal válaszoltak, hogy az ilyen társadalomból kivonultak a pusztába.
Remete Szent Antal előkelő keresztény szülők gyermekeként 251-ben született és 356-ban halt meg. Húszéves korában jutott árvaságra, és szülei halála után fél évvel a templomban egy alkalommal Máté evangéliumából szíven ütötték a szavak: „Ha tökéletes akarsz lenni, akkor menj, add el, amid van, és oszd a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután kövess engem!” A felszólítást azonnal parancsnak tekintette, földjeinek felét testvérére hagyva a többit a szegények között osztotta el. Ezután imádsággal és munkával töltötte napjait, amelyek mindegyikének legfőbb célja az volt, hogy egyre jobban megismerhesse Istent. A magányosság iránti vágya fokozódásával beljebb és beljebb jutott a pusztába. Harmincöt éves kora tájékán a Nílus jobb partján, hegyekben, egy lepusztult kastély falai között helyezkedett el, és ott élt húsz éven keresztül, ahol csak félévenként látogatta meg egy barátja, aki kenyeret hozott neki, és elvitte azokat a készítményeket a piacra, amelyeket Antal állított elő. Azután egyre többen gyűltek köré és laza közösséget alkotva, atyjuknak tekintve Antalt, követték példáját. Bár regulát nem készített, szabályzat nem volt, annak tekintették azt, amit Antal eléjük élt, amit az ő életében láttak. Ez nem tétlen álmodozás, de a világtól való olyan elszakadás volt, amely az emberi társadalom számára mégis hasznos és tevékeny.
Szent mondásai közül idézzünk fel néhányat:
„Semmi sem hasznosabb egy krisztusi lélek számára, mint ha naponként így gondolkozik: Ma kezdek először Istennek szolgálni és a mai nap az utolsó nap is, hogy szolgálhatok.”
„A tiszta élet és Isten jelenlétének eleven hite a legjobb eszközök, hogy a sátánt távol tartsuk magunktól.”
„A kedvetlenség és lanyhaság ellen nincs jobb eszköz, mint az a gondolat, hogy rövid az élet és bizonytalan annak a vége.”
„A kísértéseket könnyen legyőzi az ember, ha nem bízik a maga erejében, de annál jobban bízik Istenben.”
„Nem kell sokat kutatni a jövőt, hanem rá kell hagyatkozni az isteni Gondviselésre.”
„Vigyázzatok szünet nélkül a kísértésekre és álljatok ellen az ördög támadásainak. Ez az ellenség nagyon gyönge, ha valaki tudja, hogyan lehet őt lefegyverezni. Fél ugyanis a böjttől, az imádságtól, az alázatosságtól és a jócselekedetektől. Csak a kereszt jelét kell vetni és meghiúsul minden cselvetése és vakítása. Az egyszerű és céljára törő élet, meg az Istenben való szilárd hit erős fegyverek az ördög ellen. Az egyetlen mód, hogy ezt az ellenséget legyőzhessük, a lélek vidámsága és állandó megemlékezés a mi Urunk Jézus Krisztusról.”
Bár Isten nagy kegyelmekkel tüntette ki, hiszen ő is betegeket gyógyított, gonosz lelkeket űzött ki és előre látta az ismeretlen jövő egyes eseményeit, mégsem bizakodott el. Alázatos és a dicsőség legkisebb árnyékának is kerülője volt. Szerzetes testvérei nagyra becsülték, ő nagyon kevésre tartotta magát. Miután megismerte Remete Szent Pált, kétségbeesve mondta, hogy ő nem is érdemli meg a szerzetes nevet. De míg magával ennyire szigorú volt, a testvérekkel és a tanítványokkal elnéző. Amikor az egyik testvért hibái miatt a közösség kizárta, így okította őket: „Egy hajó zátonyra jutott, elvesztette áruit és csak nagy fáradsággal lehetett partra vonni. Ti pedig a megmentett hajót ismét a tengerbe akartátok süllyeszteni.” Elvonult életében is részt vett az egyház minden nagyobb küzdelmében. A 306-os egyiptomi véres keresztényüldözés során, amikor Maximinus császár óriási vérengzést vitt véghez, amelynek áldozatai között püspökök, áldozópapok, férfiak és nők egyaránt voltak, sokszor naponta százat is kivégeztek közülük, elment vigaszt nyújtani azoknak a keresztényeknek, akik nem voltak hajlandóak a pogány isteneknek áldozni, csak az Úrnak. Akik a kínzások közepette is ki merték jelenteni, mint Szent Phileas püspök: „a tiszta szívben, az őszinte érzelemben és az igaz szavaknak áldozatában gyönyörködik Isten.” Aki: „a vakokat látókká tette, a süketeket hallókká, a bélpoklosokat megtisztította, a halottakat feltámasztotta, a némáknak visszaadta a beszédet, minden betegséget meggyógyított, a vérfolyást szenvedő asszony megérintette ruhájának szélét és meggyógyult, és sok más jelet és csodát is művelt.”
Rokonai könyörögve kérték arra, hogy feleségére és gyermekeire való tekintettel hódoljon be és vonja vissza szavait. Nem tette, és íme, a kitartásnak a láttán egy császári hivatalnok is melléállt, megtért. A harag lesújtott rá is, mint a püspökre. Mindkettőjüket kivégezték. Phileas halála előtt a többieket ezekkel a szavakkal bíztatta: „Drága fiacskáim, mindnyájan, akik Istent keresitek, vigyázzatok szívetekre, mert ellenségünk, mint az ordító oroszlán, körüljár, keresve, akit elnyeljen. Még eddig nem szenvedtünk: most kezdünk a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a tanítványai lenni. Kedveseim, a mi Urunk Jézus Krisztusnak parancsait kövessétek.” Jézus Krisztus szavai: „Én meg, ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal hal meg – voltak a példák számukra, mert vonzotta, boldogította, ellenállhatatlanul, hatalmasan átérezve azt, hogy Jézus Krisztus, aki a kereszten életét adta az emberért, győzedelmes lesz a gyötrelmek után. Kegyetlen keresztje a kegyelem gócpontja. Azoknak a szívét, akiknek az a szeretet, amit a kereszten függőtől kaptak, és amit a „Kövess engem!” felszólítással elfogadtak, megindította és így teljesen betöltötte övékét is szeretettel, és visszavonhatatlanul ők is odaadták életüket. A kereszten függő tanító őket arra tanította meg, hogy testben is kövessék őt, elhagyva a földet. A szerzetesek ma is ugyanezt a vonzást érzik és tapasztalják meg.
Nekik és minden keresztény embernek szól a biztatás: „Ne legyen nyugtalan szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Ha azután elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz’ ismeritek oda az utat, ahová megyek.”
Erről az odavezető Útról szól az Evangélium. A követés által nyílnak meg az örök lakóhelyek és kerül sor az isteni Mesterrel való boldog találkozásra…
Dobos Marianne
(Fénykép forrása: pixabay)