Alig több mint két hónappal ezelőtt még csak egy hír volt a sok közül, hogy Kínában valami vírus miatt meghaltak néhányan, most pedig itthon vagyok a fiammal már huszonvalahány napja az önkéntesen vállalt karanténunkban. Kíméletlen gyorsasággal változott meg az életünk, szinte felocsúdni sem volt időnk, csak úgy kapkodtuk a fejünket, ahogyan a járvány terjedt Európában. Pár hete még furcsán néztek volna rám, ha szájmaszkban, gumikesztyűt húzva megyek ki az utcára, ma már ez is hozzátartozik a mindennapjainkhoz.
Azokhoz a mindennapjainkhoz, amelyek a koronavírus világhódítása előtti kerékvágásba már bizonyosan nem fognak visszatérni. A járványt különböző aspektusokból vizsgáló szakemberek szerint az életünk már nem lesz olyan, mint azelőtt volt, és figyelembe véve a világban zajló eseményeket, a várható következményeket, ebben nincs is okunk kételkedni.
Sokan sokféle élethelyzetben vagyunk, ennek megfelelően azok a problémáink is sokrétűek, amelyekkel meg kell birkóznunk. Ugyanakkor miközben számba vesszük a gondokat, a magunk és a szeretteink érdekében keresni kell azt is, hogy mi az a jó, amit észre tudunk venni ebben a helyzetben! Mi az, amire eddig nem fordítottunk elég időt, mi az, amiről most érezzük meg csak igazán, hogy hiányzott az életünkből. Erre nem csak azért kell törekedni, hogy így jobb lelkiállapotban vészeljük át a korlátozó intézkedések heteit, hónapjait, hanem azért is, hogy ha újra beindul az élet, ne ugyanonnan folytassuk, ahol a vírus előtt abbahagytuk, hanem egy jobb mentális pozícióból.
A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnökeként és íróként is folyamatosan jártam az elmúlt években az országot, a Kárpát-medencét. Néha úgy összetorlódtak a naptáramban az előadásaim, hogy akadt olyan hetem, amikor öt nap alatt öt különböző városban álltam a közönség előtt. Örömmel, jó szívvel mentem mindig mindenhova, felkérésre nem mondtam nemet, de közben nem vettem észre, hogy fizikailag és szellemileg is szinte teljesen kizsigereltem magam. A szívem, a küldetéstudatom vitt előre, egy kis időre sem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
A koronavírus-járvány most megtette helyettem, jó alaposan meghúzta a vészféket, aminek köszönhetően visszavonulhattam kicsit a lelkembe, hogy megvizsgáljam, mi az, ami fontos az életemben, de nem fordítottam rá elég időt, és mi az, amivel túl sokat foglalkoztam, de valójában az nem olyan lényeges.
Rá kellett döbbennem, hogy közel sem ismerem annyira a 16 éves fiamat, mint amennyire szeretném. Ő sportolóként, műkorcsolyázóként az edzések és versenyek miatt van tőlem sokat távol, amikor pedig itthon van, lehet, hogy én vagyok valahol az ország másik pontján, vagy dolgozom késő estig, és azért nincs rá időm. Ebből a szempontból ez az egyik legjobb dolog, amit pozitívumként tudok megélni ebben a külvilágtól szinte teljesen elzárt környezetben. Ha többet beszélgetünk, ha jobban, mélyebben megismerjük egymást, azáltal mindketten tanulhatunk, fejlődhetünk. Szinte el is felejtettem, milyen érzés közös élményeket átélni a fiammal. Például ebből az űrből töltött be valamennyit, ahogyan meghatódva, a szó legszebb értelmében véve megrendülve néztük együtt a tévén Ferenc pápát, ahogyan Vatikánban, a Szent Péter-bazilika előtti üres téren, a borongós időben az egész emberiséget Isten irgalmába ajánlotta. A Szentatya rávilágított, hogy „A vihar által lehullottak a sztereotípiák álarcai, amelyekkel álcáztuk az »egónkat«, amelyet soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra lelepleződött az az (áldott) közösséghez tartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: testvérként összetartozunk.”
Igen, összetartozunk. Most én is sokkal jobban a fiammal, és bízom benne, hogy a megváltozott helyzet más családoknál is esélyt ad arra, hogy a bezártság okozta fizikai közelséggel lelkileg is közelebb kerüljenek egymáshoz. A családnál nagyobb, tágabban vett közösség összetartozása, annak erősítése is üdvös volna, ehhez azonban az összetartozásnak olyan alapot kell biztosítanunk, ami egymás tiszteletén, a másikra való odafigyelésen alapul. Ezért első lépésként az idősek védelmében tiszteljük annyira a másik életét, hogy betartjuk a hatóságok kéréseit, utasításait, és bármennyire is jó lenne már találkozni barátokkal, rokonokkal, vagy kimozdulni a lakás, a ház falai közül, legyünk fegyelmezettek és maradjunk otthon! Habár az eddig megszokott életünkhöz képest korlátok közé szorították a mindennapjainkat, azért mégsem háborús helyzetben kell helytállnunk. Nem járnak tankok az utcán, nem kell rettegnünk légitámadásoktól, a csapból folyik otthon a víz, van áram, fűtés, az élelem is beszerezhető, és akár videotelefonon is beszélgethetünk, legalább azon keresztül láthatjuk egymást mindennap a szeretteinkkel. Szép lehetőség ez most, hogy a tudatosságunkkal azokat óvjuk a bajtól, akik szülőként, nagyszülőként ránk vigyáztak gyermekkorunkban.
Az olyan nehéz helyzetek, mint amilyen ez a járvány is, próba elé állítják az embert és így kisebb-nagyobb közösségeinket is. Örömmel tölt el, ahogyan a szolidaritás, a másikon való segítés szándéka, a személyes és közösségi felajánlások, adománygyűjtések, a jótett lehetőségének keresése mindennapi valósággá formálta Ferenc pápa fent idézett szavait: összetartozunk.
Forrás: DUOL – a dunaújvárosi hírportál
Fotók: Ambrus Marcsi