Menü Bezárás

Akinek rövid életében valóra vált egyik legnagyobb vágya: Budai Izabellát vastapssal jutalmazta szülővárosa

Halálának híre futótűzként ért 2020 szeptemberében – családja és közvetlen barátai titokban tartották betegségét, bízva a csodában: hogy legyőzi a gyilkos kórt, mert fiatal, mert erős, mert Isten rendkívüli feladatokat bízott rá. De Isten tudta, hogy miért szólítja magához – és ebbe bele kellett nyugodnunk. Hiánya azóta is fájdalmas űrként tátong tanítványaiban, közvetlen munkatársaiban, és túlzás nélkül állíthatjuk: a nemzetközi fuvolaéletben. Büszkeségünk volt, olyan barát, akit nemcsak muzsikájáért, hanem mosolyáért, emberbaráti gesztusaiért is ajándékként tarthattunk számon.
Nyugalmad legyen csendes, drága Izabella, emlékedet kegyelettel megőrizzük.

A nagy világjárvány előtt április-májusban évente rendezték meg a Torontói Multikulturális Fuvolaszövetség rendezvénysorozatát a Torontói Egyetem kulturális központjában, a Hart House-ban. A zene népszerű ünnepe volt az, amelynek kezdeményezői a partiumi származású magyar Budai Izabella fuvolaművész és társa, a mexikói gyökerekkel büszkélkedő fuvolaművész, Alheli Pimienta. Ők az alapítói az említett fuvolaszövetségnek – angolul The Toronto Multicultural Flute Society –, amely a The Canadian Flute Association fiókszervezete.

Több mint másfél évtizeddel ezelőtt Izabella és Alheli érdekes kezdeményezéssel lepték meg a zenekedvelő világot: egy évente megrendezendő fesztivál tervével. Célkitűzésük az volt, hogy a torontói közönséget a nemzetközi zeneirodalom kevésbé ismert fuvoladarabjaival ismertessék meg, minden alkalommal más-más régió flótakincsestárára összpontosítva.

Látjuk, sem Izabella, sem Alheli nem Kanada szülötte. A szülőföldjük kulturális örökségére azonban mindketten nagyon büszkék. A két fiatal művész szívét-lelkét beleadva nemcsak bemutatta Kanadának az otthonról hozott zenei hagyományokat, hanem szívével-lelkével nyitott volt más nemzetek kultúrájának a befogadására is. Felvették a kapcsolatot a világ legjobb fuvolaművészeivel, akikkel együttműködve Torontóban, a multikulturalizmus fővárosában kialakították a legeredetibb, legváltozatosabb, leggazdagabb fuvolarepertoár nemzetközi központját. Tudatosan missziónak tekintették azt, hogy kilépjenek a fuvolazene eddig ismert szűk kereteiből és megismertessék a világgal azt a gazdag kincsestárat, amely nemcsak Nyugat-Európa és az Amerikai Egyesült Államok fuvolarepertoárját jelenti, hanem kiterjed mind Kelet- és Közép-Európára, mind az ázsiai országokra. Budai jó ízléssel, de hangsúlyosan nemcsak arra vigyázott, hogy a magyar fuvoladarabok kiemelt szerepet kapjanak a tervekben, hanem rendszeresen bevonta a Torontóban és környékén élő magyar előadóművészeket is.

Izabella doktori disszertációját készítve, kutatásai során döbbent rá, hogy a több mint 500 magyar fuvoladarab közül, amelyeket felkutatott, világszerte csupán alig 5 darabot ismernek. Ezért nagyon fontosnak találta azt, hogy a köztudatba kerüljenek azok a kevésbé ismert, de igen értékes művek is, amelyek kívül esnek az úgynevezett szabványrepertoáron. Igyekezete, elkötelezettsége lassan-lassan a fuvola egyik legismertebb és kedveltebb torontói varázslójává tette.

Elsőként Latin-Amerikára, az igen gazdag zenei múlttal rendelkező földrészre esett a választásuk. A Toronto Latin American Flute Festival 2016-ot, rövidített néven a TLAFF 2016-ot április 4-től 16-ig szervezték meg az egyetemen, a Hart House-ban, ahol a latin-amerikai vendégművészek, Christine Beard (Nebraska), Miguel Angel Villanueva (Mexico City), Claudio Tarris (Monterrey) és Paulina Fain (Buenos Aires) amellett, hogy csodálatos muzsikájukkal négy koncerten szórakoztatták a hallgatókat, előadásokat, mesterosztályokat, magánzeneórákat is tartottak.

Csibi Balázs, a Kőrösi Csoma Sándor Program volt ösztöndíjasa a Kalejdoszkóp című lap számára 2018-ban készített interjút Budai Izabellával – ebből a beszélgetésből ragadunk ki néhány részletet. Hadd idézzük szó szerint a zeneművészetek doktorának vallomását:

– 1990-ben érkeztünk Kanadába. A nővérem 1986-ban átszökött Romániából Magyarországra, onnan Ausztriába és Németországba, majd rokoni úton az Újvilágba. Ettől felbátorodva, még a rendszerváltozás előtt, édesanyámmal mi is beadtuk a papírokat, hogy követhessük. Gyermekkoromban a zene mindig része volt az életemnek, mondhatnám, hogy zenével nőttem fel olyan értelemben, hogy édesanyám nagyon sok népdalt tudott és folyamatosan énekelte azokat. A bátyám elkezdett gitározni, kislányként azt is mindig hallottam. A zene iránti érdeklődés tehát megvolt bennem. Kanadába érkezésünk után, a középiskola kilencedik osztályában lehetett zenét is választani. Én a szaxofont szerettem volna, mert egy filmzenében egyszer hallottam és nagyon megtetszett a hangzása, de a bátyám meggyőzött, hogy válasszak inkább egy klasszikus hangszert – így lettem fuvolás. A középiskola utolsó évében szinte váratlanul fogalmazódott meg bennem a kérdés: mi lenne, ha zenével mennék tovább? Nagyon hirtelen volt ez a váltás, mert egészen addig az orvosi pályára készültem. Édesanyám nem ellenezte a zenei vonalat sem. Találtam egy tanárt, aki felkészített a felvételire – isteni csoda folytán bekerültem! Az első egyetemem a londoni Western University volt, ott fejeztem be az alapképzést. Utána a mesterszakot és a doktorit a Torontói Egyetemen (UofT) végeztem. Közben az egyes képzések között volt pár év szünet, amikor fújtam, koncerteztem és próbáltam magam fejleszteni. 2001-ben visszamentem Magyarországra, ahol Bálint Jánoshoz kerültem. Ő nagyon sokat segített nekem az előrehaladásban.

Manapság viszont a fellépések mellett már tanítok is… Ez jellemző reánk, zenészekre, hogy csak egy valamit ritkán szoktunk csinálni. Elsősorban kamarazenész vagyok, de zenekarral is játszom. Van egy duótársam, akivel folyamatosan együttműködünk, fesztivált is szervezünk. Idén már harmadszorra rendeztük meg a torontói Latin-Amerikai Fuvolafesztivált. Az ötlet nagyon egyszerű volt, onnan indult, hogy a duótársam mexikói, tehát közösen szerveztük a fesztivált. Ennek az a lényege, hogy a köztudatba kerüljenek olyan művészek, akikről kevesebbet hallani. A klasszikus zene világában, főleg itt, Észak-Amerikában, a fehér és európai zenészek ismertek, és kevésbé tudnak arról, hogy Latin-Amerikában is vannak kiváló művészek, sőt ott a barokk korig visszamegy a klasszikus zenei hagyomány. Hosszabb és gazdagabb az egész zenetörténete, mint például Kanadának. Fontosnak tartottuk mindig, hogy a meghívott zenészek is megismerjék egymást és minket. A közönség, a barátaink várják, a diákok is izgalommal, szorgalommal készülnek ezekre az előadásokra.

Befejezésül elmondanám, hogy eddigi pályafutásom legkiemelkedőbb eseménysorozatára 2016-ban került sor, amikor visszamentem a szülővárosomba, Szatmárnémetibe. Ott léptünk fel duótársammal, Alhelivel. Megjegyzem, hogy én otthon nem kaptam semmilyen zenei képzést, nincsenek olyan szálak, amik odakötnének. Óriási élmény volt, hogy egy templomban szerepelhettünk. Az első darabot alig bírtam végigjátszani, mert folyton sírni akartam. Ezek nyilván örömkönnyek voltak. Mindig az volt a vágyam zenészként, hogy ha egyszer fellépek, vastapsot kapjak. Ezt akkor és otthon sikerült többször is hallanom – ez volt a legmeghatóbb szakmai élményem.

Dancs Rózsa, Toronto

A koncertfotókat készítette: Kralovánszky Balázs

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük