Menü Bezárás

„Mélyreható, az egész népet átfogó és átjáró lelki megmozgatás” – Visszatekintés az 1938. évi budapesti Eucharisztikus Világkongresszusra

Cikkünk írója, Közi Horváth József ebben az időben mint az Actio Catholica országos titkára maga is tevékeny részt vett a világraszóló budapesti ünnepség rendezésében.

„Tündöklő szépségének emlékezetével visszatér hozzánk a 34. budapesti Eucharisztikus Világkongresszus… Évtizedek óta a nemzeti élet egyetlen vonalán sem volt ilyen messze- és mélyreható kezdeményezésünk… Rómában, Kanadában, az Egyesült Államokban tapasztaltam, mily fölmérhetetlen nemzeti jelentősége volt kifelé a kongresszus erkölcsi sikerének… Az a külföldi segítség, amit a háború után koldus magyarok kaptak, az Eucharisztikus Kongresszus gyümölcse.” Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek méltatta ezekkel a meghatott szavakkal a tizedik évforduló alkalmából Budapesten az Oltáriszentség tiszteletére megrendezett és 1938. május 26. és 29. között lezajlott 34. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszust.

Hogy ez a megállapítás nem valamiféle nemzeti elfogultság szüleménye, azt a véleménynyilvánításra leginkább illetékes személynek, XI. Piusz pápa legátusának, Pacelli Jenő bíboros-államtitkárnak a szavai igazolják. „Mindig kellemes és kedves nekünk – mondta már mint XII. Piusz pápa a tizedik évfordulón a magyar néphez intézett rádiószózatában – a visszaemlékezés azokra a felejthetetlen ünnepi napokra, amikor a Duna két partján fekvő világszép városban a földteke minden tájáról összesereglett mérhetetlen embertömeg az Oltáriszentség színei alatt rejtőző isteni Megváltó előtt ünnepélyes hitvallást tett a szent szertartások fényével, fönséges gyűléseivel, a beszédeknek, az ájtatosságoknak és éneknek változatos gazdagságával, a hitnek és Megváltónk iránti hódolatnak olyan megnyilvánulásával, amelyhez foghatót szinte sehol másutt a világon nem tapasztaltunk.”

Hasonlóképpen nyilatkozott jelenleg uralkodó Szentatyánk, VI. Pál is, aki – G. B. Montini családi névvel – mint a bíborosdelegátus helyettese szintén jelen volt a Világkongresszuson.

Miért Budapesten?

A kétévenként tartott Világkongresszus megrendezésének a jogaiért minden alkalommal nemes verseny folyik. 1938-ban azért esett a választás Budapestre, mert Magyarország akkor ünnepelte állam- és egyházalapító szent királya halálának 900. évfordulóját.

A Szent István emlékét megtisztelni és a hozzá hű magyar népet megbecsülni akaró szándékon kívül XI. Piusz pápát még egy második szempont is vezette, amikor Budapest mellett döntött.

A kommunizmussal és a nemzetiszocializmussal egyaránt határozottan szembenálló egyházfő a Sztálin ateista rémuralma és Hitler félpogány diktatúrája közt fekvő és mindkettő által elnyeléssel fenyegetett Közép-Európa szívének tekinthető magyar fővárosban akarta meghirdetni újra és hangosan az eucharisztikus Krisztus szeretetparancsát és kívánta felhívni a hívő világ figyelmét a különböző színben és ruhában, de ugyanazon romboló céllal fellépő istentelen irányzatok által megsértett Isten iránti engesztelés kötelességére.

Az előkészítő eucharisztikus szentév

A Világkongresszus átalános elismert sikerének titka a majdnem tökéletesnek mondható technikai és lelki előkészítés volt. Az előkészítőbizottság lelke, szíve, hajtómotorja, Mihalovics Zsigmond prelátus, az Országos Katolikus Akció központi igazgatója örökre beírta nevét a magyar katolicizmus történetébe.

A gondos technikai előkészítéssel párhuzamosan folyt a püspöki kar által meghirdetett eucharisztikus szentév, amelyről túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy hozzá hasonló szélesszórású és mélyreható, az egész népet átfogó és átjáró lelki megmozgatás eddig még nem volt a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus történetében. Nemcsak a fővárosban és környékén, a vidéki városokban és ipartelepeken, hanem a legeldugottabb bakonyi falvakban és az alföldi tanyavilágban is lelkigyakorlatokat, triduumokat, szentségimádásokat és az Oltáriszentség témakörével kapcsolatos előadássorozatokat tartottak egész éven át. Mégpedig külön-külön az ifjúságnak, a felnőtteknek és a különböző értelmiségi és foglalkozási csoportoknak.

Külön meg kell említeni, hogy nemcsak az állami és városi hatóságok, hanem a bankok, áruházak és gyárak – gyakran nem katolikus – vezetői is időt és helyiséget bocsátottak rendelkezésre, hogy tisztviselőik, alkalmazottaik és munkásaik ezeken az eucharisztikus rendezvényeken részt vehessenek.

A Kongresszus és a Harmadik Birodalom

Amikor a meghívók széjjelmentek, már sötétedőben volt az ég Közép-Európa felett. A Harmadik Birodalom egyre gyorsuló tempóban fegyverkezett és külpolitikája egyre agresszívabb lett. Ennek dacára nemcsak a környező országokból és Nyugat-Európából, hanem a tengereken túlról is olyan tömegek jelentették be a részvételi szándékukat, hogy az elszállásolás kérdése komoly problémaként merült föl.

De ezt a problémát is sikerült megoldani. A budapesti és környékbeli katolikus családokon kívül a másvallású famíliák is olyan mértékben és akkora szeretettel ajánlottak fel szobákat, hogy a Vendéggondozó Bizottság minden aggodalma eloszlott.

Ausztriának a Harmadik Birodalomba való bekebelezése után Hitler megtiltotta a német és osztrák katolikusoknak a Budapestre való utazást. A háborús pánikhangulat miatt már sok bejelentkezett nyugati és tengerentúli zarándok is visszariadt az útrakeléstől. Mégis több tízezerre rúgott a külföldi résztvevők száma. Összesen 14 bíborossal, 48 érsekkel és 197 püspökkel az élükön 44 ország katolikus egyházai képviseltették magukat – kisebb-nagyobb küldöttségekkel a májusvégi kongresszusi ünnepségeken.

Amikor az egyes országok delegációinak szónokai a dobogóra léptek, zúgó taps fogadta őket. Csak akkor döbbent csend az óriási csarnokra, amikor bejelentették, hogy az osztrák és német katolikusoknak a programfüzetben jelzett szónokai ,,rajtuk kívül álló okok miatt” nem jelenhettek meg.

A pápai legátus – Pacelli bíboros-államtitkár

A két világháború közti időben két pápai legátus járt Budapesten hivatalos küldetésben. Az első Sincero Alajos bíboros volt, aki 1930-ban a Szent Imre jubileumi ünnepségeken képviselte az Egyház fejét, a második Pacelli Jenő bíboros-államtitkár, akit XI. Piusz pápa az Eucharisztikus Világkongresszusra küldött a magyar fővárosba.

A magas, karcsú, aszkétaarcú, szerényen tartózkodó és mégis méltóságot sugárzó, képzett, szellemes és rendkívüli szóadottságokkal rendelkező Pacelli kardinálist a magyar közönség megszerette és látogatásának emlékét a mai napig megőrizte. Igaz, hogy ez a kivételes egyéniség, anélkül, hogy a népszerűséget kereste volna, értett is a szívek megnyeréséhez.

Mielőtt elindult volna, tanulmányozta a magyar történelmet, irodalmat, igyekezett megismerni a magyar ember érzésvilágát, hazánk és népünk problémáit. És az így szerzett tudását felhasználta ragyogó ékesszólással elmondott, hosszú és mégis lenyűgöző prédikációiban és kisebb-nagyobb körben tartott beszédeiben.

Magyarbarát megnyilatkozásainak a híre futótűzként terjedt el a fővárosban, és ahol megjelent, mindenütt lelkes tapsvihar fogadta.

Különösen meghatotta az embereket, hogy a királyi várban, ahol az államfő, Horthy Miklós kormányzó vendége volt, amikor megmutatták neki a Szent Koronát, letérdelve fejezte ki tiszteletét a magyar függetlenség és szabadság majdnem ezeréves szimbóluma előtt. Hogy nála mindez nem hatáskeresés, hanem hazánk és népünk iránti őszinte szimpátia megnyilatkozása volt, annak bizonyságát adta később, amikor XII. Piusz néven az Egyház feje lett.

1943-ban a kanonizált szentek sorába emelte Árpád-házi Boldog Margitot.

1945 után egész tekintélyével támogatta Mindszenty bíboros védelmi harcát a kommunizmussal szemben.

És 1956-ban nyíltan kiállt a magyar nép szabadságharca mellett.

A Világkongresszus fénypontjai

Az 1938. május 26-a és 29-e között Budapesten megtartott Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus programjának gazdagságával, változatosságával és színességével felülmúlta az előzők mindegyikét.

Részletekbe nem bocsátkozhatunk. Csak megemlítjük az egyháziak szentségimádását a pesti Szent István-bazilikában, amelyen Pacelli bíboros-legátus vezetésével több ezer magyar és külföldi pap vett részt; a leányifjúság előadását az ünnepi csarnokban, amelyen történeti képekkel illusztrálva bemutatták a magyar nép vallásos életét; a nemzetközi üléseket ugyanott, amelyeken magyar és külföldi szakemberek az Oltáriszentséggel kapcsolatos korproblémákat tárgyalták; a Hősök terén tartott istentiszteletek közül a gyerekek miséjét, amelyen szüleik és nevelőik vezetésével 100 000 iskoláskorú fiú és lány vette magához az Úr Szent testét; a katonák miséjét, amelyen sokezer tiszt és honvéd áldozott, valamint a görögkatolikusoknak színes keleti szertartással bemutatott ünnepi szentmiséjét a bazilikában; a nők esti szentségimádását a főváros templomaiban és a szakosztályi üléseket.

Feltétlenül ismertetnünk kell azonban a Világkongresszus programjának felejthetetlenül szép főeseményeit: a hajókörmenetet, a férfiak éjjeli szentségimádását, szentmiséjét és áldozását, a legátus miséjét a pápa rákövetkező rádiószózatával és a Világkongresszust befejező, Magyarországon még soha nem látott méretű, a Bazilikából a Hősök terére vezető szentségi processzióval.

Eucharisztikus körmenet a Dunán

A hajókörmenet, amelynek útvonala az Ötvös téri állomástól a Margitsziget megkerülésével a Horthy Miklós-hídig és onnan vissza a kiindulási pontig vezetett, az első kongresszusi nap, Áldozócsütörtök estjének volt a legkiemelkedőbb eseménye.

Az Erzsébet- és a Ferenc József-híd közti pesti partrészleten álltam a csöndben várakozó fegyelmezett tömegbe beékelődve. A Dunára néző középületek és a hidak fényárban úsztak. A bérpaloták ablakaiban gyertyák égtek. A Gellérthegy tetejéről kisebb-nagyobb időközökben fényszórók pásztázták végig a folyót, mintha csak el akarták volna simítani a hullámokat a közeledő Krisztus előtt.

Elsőnek egy kisebb csavargőzös tűnt elő a Dunára boruló esti homályból orrában a kivilágított körmeneti kereszttel. Mellette jobbról és balról, de valamivel hátrább, mint két ministráns, két kisebb hajócska haladt fedélzetükön egy-egy hatalmas égő gyertyával. Utánuk az első személyszállító, a ,,Leányfalu” következett harsonásokkal és külföldi apácavendégekkel.

A második hajón, a ,,József főherceg”-en foglaltak helyet – arccal a menetiránynak – liturgikus ruháikban a papi dignitáriusok.

Harmadikként jött a legnagyobb hajó, a „Szent István”, elülső fedélzetén magas, üvegfalakkal védett emelvényen az Oltáriszentséggel, a pápai legátussal és asszisztenciájával. A hajó orrában 12 ezüstharsonás állott. Az Oltáriszentség díszőrségét az alsó fedélközön köröskörül felállított koronaőrség, palotaőrség és díszruhás hajdúk adták.

Az Oltáriszentséget vivő „Szent István” után még két kisebb hajón polgári és katonai küldöttségek helyezkedtek el. A vízi körmenetet egy csavargőzös zárta be, amelyen, mint az első gőzösön, óriási kivilágított kereszt ragyogott.

A Duna két partján leventekorú fiatalok: egyetemi hallgatók, középiskolás diákok, tanoncok és munkásfiúk ezrei álltak lobogó fáklyákkal a kezükben. Mögöttük pedig a beláthatatlan embersokaság. De nem passzívan bámészkodó embertömeg, hanem mélyen meghatott közésség, amely buzgón és lelkesen együttimádkozott és együtténekelt a hangszórókon át közvetített előimádkozó és előéneklő kórussal.

150 000 férfi éjjeli szentségimádása

Rám – és azt hiszem, hogy velem együtt sokakra – a második nap főeseménye, a férfiak éjjeli szentségimádása tette a legnagyobb és legmaradandóbb benyomást.

Már a késődélutáni órákban megindult a férficsoportok áramlása a kongresszusi oltár felé. Jó részük a munkaidő lejárta után nem is ment haza, hanem a Hősök terére indult. Részint azért, hogy a téren vagy a városligeti tónak erre az alkalomra lecsapolt és padokkal felszerelt medrében jó helyet biztosíthassanak maguknak, részint pedig azért, hogy gyónásukat a rendelkezésre álló papok százai valamelyikénél az Isten szabad ege alatt elvégezhessék.

A vidéki résztvevőket – a rendes járatokon kívül – 12 különvonat hozta fel a fővárosba.

Az oltár, a római Szent Péter-bazilika baldachinos oltárának mása, amelyre éjjel 11 órakor az Oltáriszentséget imádásra kihelyezték, az ezredéves emlékmű félkörös oszlopsorának közepén lévő nyílásba beépített magas emelvényen állott. Amikor a reflektorok fénye rávetődött, a legtávolabb ülök vagy állók is láthatták.

A szentségimádást P. Csávossy jezsuita atya vezette. Mégpedig párbeszédes formában. Megrendítő volt hallani, amikor a feltett kérdésekre 150 000 férfi ajkáról hangzott a válasz: „Hiszek!… Ellene mondok az ördögnek… Kitartok Krisztus és az Ő Egyháza mellett!”

A szentségimádási órát követte az éjféli szentmise, amelyet Goma y Thomas toledói bíboros-érsek, Spanyolország prímása celebrált. Az átváltoztatás után 600 pirosruhás ministráns kíséretében 300 fehérkaringes pap vonult a padok közé, hogy a beláthatatlan nagyságú férfigyülekezetet megáldoztassa.

Éjfél után kettőt ütött az óra, amikor gyalogosan hazafelé indultam. Útközben egy férfi csatlakozott hozzám. Anélkül, hogy kérdeztem volna, elmondta, hogy orvos és hogy egyetemista kora óta, több mint húsz év óta nem járult a szentségekhez. Nem vallási igény, hanem a kíváncsiság hajtotta, hogy részt vegyen ezen az éjjeli istentiszteleten. Amikor azonban – mondta – láttam az áhítatot, amellyel férfiak százai és ezrei letérdelnek, hogy az Úr testét magukhoz vegyék, feléledt bennem mindaz, amit jó anyámtól tanultam és szerzetes nevelőimtől kaptam. És valami ellenállhatatlan benső kényszertől hajtva megkértem a közelünkben álló papi rendezőt, hogy hallgassa meg a gyónásomat. És utána, talán mint a legutolsók egyike, én is megáldoztam.

A pápai legátus miséje

A mise hallgatóinak a száma 1938. május 29-én, vasárnap délelőtt meghaladta a félmilliót.

Már a kora reggeli órákban megkezdődött a tömeg özönlése a Hősök tere felé. Sűrű egymásutánban futottak be a pályaudvarokra az ország különböző vidékeiről érkező különvonatok. Nagy feltűnést keltettek a zászlóik és zenekaraik vezetésével felvonuló dorogi, ózdi és salgótarjáni bányászok és a festői népviseletben keresztek és templomi zászlók mögé sorakozó falusi csoportok és az ugyancsak nemzeti viseletben fellépő külföldi vendégek delegációi.

„A sűrűn érkező hívők serege – olvassuk az egyik helyszíni tudósító beszámolójában – csakhamar teljesen ellepte a Hősök terét és a városligeti tó lecsapolt mezőit, úgyhogy jóval a szentmise megkezdése előtt megteltek már a teret környező utcák is, nagy csoportok helyezkedtek el az egész Városligetben és ellepték az Andrássy útnak a Hősök tere és a Körönd közé eső részét is.”

A szentmisét celebráló pápai legátust a vendég kardinálisok, érsekek, püspökök és papok százainak liturgikus ruhákba öltözött serege kísérte az oltárhoz. A menetet 600 pirosruhás ministráns nyitotta meg.

Az áldoztatást most is háromszáz pap végezte. Mindegyiküket két-két ministráns kísérte.

A szentmise végén az akkor már súlyos beteg, de a halálos kórral hősiesen küzdő nagy magyar jezsuita, a kongresszus egyik főrendezője bejelentette, hogy XI. Piusz pápa beszédét fogja közvetíteni a rádió.

Az Egyház feje kezdetben kissé remegő, de egyre erősödő hangon valamikori budapesti látogatása emlékeinek a felidézésével kezdte a szózatot. Majd a fenyegető külpolitikai helyzetre célozva olyan béke ,,méltóságát” kívánta hazánk és népünk számára, „amely a Magyar Nemzetet megilleti”… Befejezésül figyelmeztette a kongresszus magyar és külföldi résztvevőit, hogy a nagy eucharisztikus találkozás jelszaváról, a „vinculum caritatis”-ról, a szeretet parancsáról otthonaikba és szülőföldjükre visszatérve se feledkezzenek meg.

A világkongresszus záró manifesztációja

A Szent István-bazilikából a Hősök terére vonuló körmenet május 29-én, vasárnap délután zajlott le. „Percnyi megállás nélkül négy és félórán át hömpölygött a hívők ezerszínben pompázó menete.” Képviselve volt ott az egész Magyarország, a környező országok, a Szovjetunió és Hitler Harmadik Birodalma kivételével Európa minden népe és kisebb-nagyobb küldöttségein keresztül az egész katolikus világ.

A látvány felejthetetlen volt annak is, aki részt vett benne, és annak is, aki nézőként az Andrássy út két oldalán felállított rendőrkordon mögötti tömegben szorongott, vagy a színes szőnyegekkel és égő gyertyákkal díszített bérházak ablakaiból csodálkozott le az Oltáriszentséget imával és énekkel kísérő hívek százezreinek a processziójára.

Ragyogó napsütésben indult el a körmenet a Bazilika elől. Mire azonban az Operához ért, nyugat felől már nehéz felhők tornyosultak a város fölött. A Köröndnél esni kezdett. A Hősök terére pedig már zuhogó esőben érkezett meg a menet.

De nemcsak a papság, hanem a hívek is a helyükön maradtak. A téren várakozó százezrek szintén. A vihar és az égzengés mintegy aláfestette a milliós tömeg szívből jövő énekét. Megrendítő látvány volt – írja a tudósító –, amikor a két mennydörgés közt elhangzott „Te Deum” és ,,Tantum ergo” után a pápai legátus az oltár magasából a Legszentebbel megáldotta a térdre borult tömeget.

A pápai legátus záróbeszédét a rossz idő miatt este a rádióban mondta el. Miután figyelmeztette a résztvevőket, hogy a jó és rossz drámai küzdelmében senkinek sincs joga ahhoz, hogy közömbös legyen, kiemelte „a magyar közönség példátlanul fegyelmezett magatartását” és kifejezte azt a reményét, hogy „e szép napok emléke” örökre meg fog maradni a hívők millióinak emlékezetében.

Az Eucharisztikus Világkongresszus berekesztése után Pacelli bíboros-államtitkár nem utazott el, hanem részt vett a Szent István Emlékév egyházi megnyitó ünnepségén.

Közi Horváth József

(A budapesti Eucharisztikus Világkongresszus 40. évfordulója. Forrás: Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja, X. évfolyam 6. szám, 1978. június)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük