A szimpóziumot moderáló Versegi Beáta Mária CB nővér reflektált így a Teológiai Szimpózium harmadik napján elhangzott első előadásra. Mint mondta, szükségünk van a szentre, hogy el ne tévedjünk, hogy célt ne tévesszünk és hogy az identitásunkba egyre inkább belegyökerezzünk.
A Teológiai Szimpózium harmadik napjának első előadója – a Gérald Lacroix bíboros, quebeci érsek vezetésével bemutatott, koncelebrált szentmisét követően – Prof. Helmut Hoping dogmatika- és liturgiatudományi professzor volt. A kétgyermekes családapa 1995 óta állandó diakónus. Egyetemi tanulmányait Münsterben filozófia és teológia szakokon kezdte. A tübingeni Eberhard Karls Egyetem katolikus teológiai karán dolgozott és közben summa cum laude minősítéssel doktori fokozatot szerzett. Több mint két évtizede tanít a Freiburgi Egyetem teológiai karán, ezen kívül a svájci Luzerni Egyetem dogmatikaprofesszora, a Boston College vendégelőadója. 2006 és 2014 között a Német Püspöki Konferencia Liturgiai Bizottságának teológiai tanácsadója volt.
A Szent, az Eucharisztia és az Egyház szakramentalitása című esztergomi előadásában a keresztény liturgia megszentelt voltára, valamint az Eucharisztia és az egyház szentségi valóságára összpontosított, hogy felhívja a figyelmet a megszenteltség és a szakramentalitás közötti belső kapcsolatra.
Hangsúlyozta: Isten mindenkit megszentelt, aki egyesült Krisztussal a keresztség és a hit által, és szentségi életre hívja őket. Ezért azokat, akik Krisztushoz tartoznak, „szentnek” nevezik. Ebben az értelemben valljuk az egyházat szentnek, nem azért, mert mentes a bűnösöktől, hanem mert Krisztus megszentelte és megtisztította élete feláldozása által. „Az Újszövetség nem helyezte hatályon kívül a Szentet, hanem felemelte a magasságbeli Úr imádásra méltó jelenlétébe, akinek a visszatérését várjuk” – fogalmazott az előadó.
Idézte Ferenc pápát, aki az Eucharisztiát az Egyház életelvének tekinti, benne látja „az Egyház lüktető szívét, amely újra és újra létrehozza és megerősíti azt”. Az Egyház sehol sem annyira önmaga, mint az Eucharisztia ünneplésében – tette hozzá Helmut Hoping, és emlékeztetett, hogy már a 4. században Abitina mártírjai is azt vallották, hogy Eucharisztia nélkül nem tudunk élni. Az Egyház az Eucharisztiában valósítja meg a legintenzívebben azt, ami, és amivé lennie kell újra és újra: Krisztus Testévé.
Mélyen elgondolkodtató az a konklúzió, amit az Eucharisztia misztériumának e nézőpontból való vizsgálata után a professzor levont. E szerint a liturgia deszakralizációja iránti igény, ahogyan azt a Zsinat után felvetették, részben végzetes következményekkel járt a szentségi gondolkodás minden veszteségén túl, néhány helyi egyházban pedig nemritkán elterjedt az ünnepelt liturgia formátlansága. „Ha azt szeretnénk, hogy az Egyház liturgiája a jövőben is megmaradjon, akkor azt továbbra is szent eseménynek kell elismerni szigorú formai keretek között” – hívta fel a figyelmet. Hozzátette: az Eucharisztia a legértékesebb kincs az Egyház birtokában, olyan kincs, amely törékeny edényben van, és ez az edény a liturgia formája. A modern módon megnyirbált liturgia hosszú távon tönkre teszi annak szent cselekményi karakterét.
Ma már sokan nem találkoznak az Eucharisztia és az Egyház más szent ünnepeinek szépségével, ezért az Egyház liturgiája iránti vágy felkeltése kell hogy meghatározza a pasztorális és liturgikus szolgálatot. „Az olyan új evangelizáció, amelynek nem célja az élő hit eucharisztikus középpontja, nem elégséges. Csak az igehirdetésre irányuló katekézis fejlesztése nem elegendő. A liturgikus gyakorlatot magába foglaló élő hitet kell gyakorolni. Az élő hitet azonban nem lehet jobban bemutatni, mint az Eucharisztia ünneplésén keresztül, mivel az a hitünk tartalma és összegzése. Csak azok tudják aktív részvétellel ünnepelni az Eucharisztiát, akik értik a szimbólumait és elsajátították rituális pragmatikáját. Ezért az Eucharisztia hitre vezető és liturgikus katekézise is szükséges” – adta útravalóul Helmut Hoping.
A szimpóziumot moderáló Versegi Beáta Mária CB nővér így reflektált az elhangzott előadásra: szükségünk van a szentre, hogy el ne tévedjünk, hogy célt ne tévesszünk és hogy az identitásunkba egyre inkább belegyökerezzünk.
Új élet irányába
S.E.R. Ivan Šaško segédpüspök, rektor, liturgiatörténész Zágrábból érkezett Esztergomba, hogy a Teológiai Szimpóziumon az Eucharisztiáról mint a kiengesztelődés szentségéről beszéljen, mert, mint mondta, a szimpózium mind tágabb perspektívájában a kiengesztelődésnek is meg kell kapnia a neki járó figyelmet.
Ivan Šaško a horvátországi Đivanban látta meg a napvilágot a család harmadik gyermekeként. Tíz napos korában a vidék egyik legősibb településén, Lovrečka Varoš-ban, Szent Lőrinc tiszteletére emelt plébániatemplomban keresztelték meg. 1981-ben jelentkezett a Zágrábi Főegyházmegye kisszemináriumába, majd a papnevelő intézet teológiai karán és Rómában tanult tovább. 1997-ben doktori címet szerzett. 1992-ben szentelték pappá. 1996-tól teológiát oktat a Zágrábi Egyetem hittudományi karán. A zágrábi székhelyű Horvát Katolikus Egyetem alapításáról szóló 2006-os rendelet kihirdetése után kinevezték a Horvát Katolikus Egyetem Bizottságának vezetőjévé. Tagja a Horvát Püspöki Konferencia liturgiával foglalkozó Episzkopális Bizottságának, a Presbiteri Tanácsnak és a Zágrábi Főegyházmegye Tanácsadói Testületének. Számos szakmai cikk szerzője és több könyvet is írt.
Előadásában miután megvizsgálta, hogy a jelenlegi Római Misekönyv egészében hol szerepel közvetlenül a kiengesztelődésre utaló terminus, megállapította: a Római Misekönyv imádságai tükrözik az Eucharisztia és a kiengesztelődés közötti kapcsolat csomópontjait, és azt is megmutatják, hogy az Eucharisztia a megvalósult, megvalósuló és megvalósítandó kiengesztelődés.
Rámutatott: a kiengesztelődés műve legszorosabb értelemben Krisztus halála és feltámadása, amelynek jelentősége nemcsak az emberre, hanem az egész világegyetemre kiterjed. Életünk eseményeiben pedig a megbékélés, a kiengesztelődés nem a mi erőfeszítéseink gyümölcse, hanem mindig – az emberi cselekedeteket megelőzve – a Szentlélek műve, és attól is függ, mennyire vagyunk hajlandóak együttműködni vele.
„A kiengesztelődés feltételezi, hogy korábban szakítás történt egy szeretetkapcsolatban. Szent Pál buzdítása: »Engesztelődjetek ki az Istennel!« változás, visszatérés a forráshoz, amelynek nyomán érezni kell a vágyat a változásra, hogy az ember a látásmódját és haladásának irányát az első találkozás, az újjászületés, az új élet irányába igazítsa. Ebben a folyamatban pótolhatatlan szerepe van az ember szabadságának, vagyis annak, hogy valóban nyitott-e arra, hogy Jézus válaszának, önátadásának megfelelő választ adjon” – világította meg Ivan Šaško.
A NEK beszámolója alapján.
Szöveg: Varga Gabriella
Fotók: Szennyes Krisztián