Szinte megszoktuk már, hogy vándorlásainkban világszerte magyarokkal találkozunk. Most is három hét alatt a Brit-szigeteken lépten-nyomon honfitársainkba, élőkbe és holtakba, illetve munkáikba ütköztünk.
Londonban a Petticoat Lanen „helybeli” magyarok mutogatták a világhírű zsibvásárt hazai, ámuló rokonaiknak. A British Museum éremkiállításának kanadai részlegén közismert magyar név szerepelt a tervezőművészek között. A White Tower alatt egri házaspár csodálta a hollókat. A Bayswateren cigányzenés magyar étterem áll harminc éve.
Elyben, a világ egyik legszebb katedrálisának múzeumában festettablaküveg-kiállítás ragadott meg. Az egyik részleg mély hatással volt ránk. Lenyűgözve járkáltunk a különös alkotások között. Eltűntek az előbb látott merev szentek, kigömbölyödtek a szomorú szüzek. Az üvegeken színpompás életerő ragyogott, az alakok csaknem exotikusnak tűntek, és dinamikus erővel hirdették, hogy az élet szép, a vallás óriási öröm, hiszen a legjobb hírt adja tudtunkra. Izgatottan néztük a katalógust, ki lehet ez a merész, rendkívüli művész? Sejthettük volna: Magyarországról menekült hazánkfia, Bossányi Erwin. Hamburgban élt és alkotott, de az Egyesült Királyságban halt meg. Fia idővel méltó helyet keresett apja művei számára, így kerültek a vagyont érő üvegek Elybe.
Utolsó állomásunk a skótok csodálatos városa, Edinburgh volt. A „Királyi Mérföld” sétáját a Holyrood kastélynál kezdtük és a várnál fejeztük be. A vár egyik érdekessége az ezer éve sértetlenül maradt normann stílusú, de a kelta építészeti szokás szerinti aszimmetrikus építmény: a Szent Margaret-kápolna, amelyet első Dávid király építtetett édesanyja, Margaret számára. A kápolna ma Skócia egyik leghíresebb műemléke.
Itt a kis fehérre meszelt kápolnában éltük meg legmeghatóbb magyar vonatkozású élményünket, ami egyben a nyugati országokban gyakran elismételgetett barbárságunk legjobb ellenérve. (Ugyanis egyes nyugati iskolák tankönyveiből még az előző század közepén sem tűnt el a legendák és hiedelmek ködébe a nyereg alatt puhított hús gasztronómiai csodája. A rettenetes nyilainkról pedig úgy vélekedtek, mintha legalábbis előző héten portyáztunk volna Szent Gallen környékén. Európa népei többé-kevésbé elfogadták, hogy valami félnomád nép vagyunk, akik a jurtákban gulash-t, paprikash-t főzünk, miközben cigányzenét hallgatunk. Azonban ha a látogatók elolvasták a kápolnában kapható könyvecskét, akkor gyökeresen át kellett rendezniük meggyőződéseiket. Voltaképen a kis könyv tartalma minket is meglepett, mivel ilyet nekünk sem tanítottak az iskolában.)
A különleges történelmet tíz pencért árulták a kápolna előtt. Hárman írták: Lucy Menzies, Ronald A. Knox és Selby Wright, St. Margaret, Queen of Scots címmel. Éppen kegyetlen, hideg szél fújt, így a kápolna védettségébe húzódtunk, hogy elolvassuk a történetet.
Ott kezdődik a história, ahol Shakespeare abbahagyta: meghalt Macbeth, a Bitorló és III. Malcolm lett a király, aki idővel feleségül vette Margaretet, a skótok legkülönb, legszentebb, legfelvilágosultabb hercegnőjét. Még ma is úgy tisztelik, mint az anyák és feleségek mintaképét.
Ki volt hát ez a különleges asszony?
1045-ben született Magyarországon. Angol királyi hercegnő volt, német anyától. Nagyapja angol király volt, Edmund Ironside (A Vasakaratú). De kezdjük a kezdet kezdetén.
Amikor a fiatal Edmund csatát vesztett a dán Cnut ellen, a béketárgyaláson elosztották a területeket. Azonban Edmund hónapokon belül meghalt és így Cnut lett az egyeduralkodó Dánia, Anglia, Wales, Skócia és Norvégia felett. Edmund hívei, valószínűleg jól megalapozott okok miatt úgy döntöttek, hogy biztos, ami biztos, Edmund árván maradt, csecsemőkorú két fiát külföldre, méghozzá Magyarországra, Szent István udvarába küldik. Még a modern viszonyok között is fárasztó legyűrni a London–Esztergom–Székesfehérvár közötti távolságot, ezer évvel ezelőtt pedig egyenesen elképesztő ötlet lehetett apró gyermekeket Európán keresztül ilyen hosszú és veszélyes útra küldeni. Elképzelhetjük, hogy a honatyák hosszasan tanácskoztak, és nyilván számba vették a kontinens minden udvarát, mielőtt úgy döntöttek, hogy Európában egyetlen biztonságos és méltó hely létezik az angol trónörökös számára: a magyar királyi udvar. Ez olyan rendkívüli tény, amelynek minden tankönyvben jelen kellene lennie, de nincs. Visszás dolog, hogy Edinburghig kell zarándokolnunk, és a skótoktól kell megtudnunk azt, amire igazán büszkék lehetünk.
Szent István nemcsak befogadta a két gyermeket (Edward Athelig és Edmund hercegeket), de kitűnő nevelésben is részesítette őket. Ez éles ellentétben állt a kor szokásaival. Például néhány száz évvel Szent István után, a páviai csatát követően Első Ferenc francia király két fiát túszként a spanyol udvarba küldte. Ekkor Henry, a fiatalabb, ötéves volt. Évek múltán, amikor a két fiú visszakerült a francia udvarba, Ferenc királyt a kétségbeesés kerülgette: fiai műveletlenek, esetlenek, elhanyagoltak, testileg-lelkileg-szellemileg súlyosan visszamaradottak voltak, mert a spanyol udvarban nélkülöztek minden nevelést, törődést vagy szellemi stimulust, de még a mindennapi ételt is.
Az angol hercegi testvérek közül az egyik fiatalon meghalt, a másik, Edward Athelig Szent István különös kegyeltjeként nőtt fel a magyar udvarban, ahol mindig úgy tekintették, mint jogos angol trónörököst. Gizella királyné maga gondoskodott méltó házastársról: saját unokahúgát Agátha hercegnőt adta hozzá feleségül. Ebből a házasságból három gyerek származott: Edgar, és két leány, Cristina és Margaret (1045), a történet főszereplője. Mindhárom gyermek Magyarországon született és Székesfehérváron kiváltságos helyzetet élvezett, és mint azelőtt édesapjuk, Edward Athelig, ők is kiváló nevelésben részesültek.
Közben 1035-ben a ködös Albionban meghalt Cnut király, és a kor szokása szerint ismét elkezdődött a harc a koronáért, ami ezúttal húsz esztendeig tartott. Végül az állandó harcban kifáradt honatyák úgy vélték, ha a Magyarországon született és ott élő Edward Athelig, aki az egyetlen jogos trónörökös, az angol trónra kerülne, akkor talán végre kitörne a béke. Tehát családjával együtt hazahozatták Magyarországról. Azonban Edward Athelig a partraszállás előtt gyanús körülmények között hirtelen elhunyt.
Fiát, Edgart az angolok nem tekintették jogos trónörökösnek – részben mert külföldön született, részben, mert apja nem volt megkoronázott király (csak trónörökös) –, ezért ismét fellángolt a harc a trónért. (És mi valamikor félelemben éltünk a magyar történelemórákon, nehogy a Szent István király utáni zűrzavaros évekből kelljen felelnünk! Mi volt az az angol történelem kezdetéhez viszonyítva – és legalább nekünk nem kellett ilyen nevekkel megküzdenünk, mint Elfgifu, Ealdgyth, Athelstan, Siegeferth, hogy a sokszor ismétlődő Edward, Edgar és Edmund, Henry, Richard és Jánosról ne is szóljak!)
A hazatért család helyzete Londonban inkább rabság volt, mint szabadság, és az életük egyetlen percben sem volt biztonságban. Azonban itt, az angol udvarnál ismerte meg Margaret a későbbi skót királyt, Malcolmot.
Végül mégiscsak királlyá választották Edgart, de nem koronázták meg. Ezáltal helyzete még veszélyesebbé vált, végül menekülnie kellett. Hívei azt tanácsolták, hogy akárcsak apja, ő is Magyarországon keressen menedéket, szülővárosában, Székesfehérváron. A királyi család tehát ismét hajóra szállt, de egy orkán eltérítette a hajót útjából és a skót partok felé sodorta. Firth of Forth-ban léptek partra, ahol nem remélt szerencse várt rájuk: Malcolm, a régi londoni barát fogadta őket, akit időközben skót királlyá koronáztak.
A sors rendezte találkozás szerelemmé szövődött: Malcolm feleségül vette Margaretet.
Malcolm özvegy volt, húsz évvel volt idősebb fiatal feleségénél, házasságuk mégis meghatóan szép és kiegyensúlyozott lett. Margaret életrajzírója, Turgot (aki valószínűleg gyóntatóatyja is volt) feljegyezte, hogy mélyen vallásos lényével áldásos hatást gyakorolt az urára. Margaret jósága, embersége, műveltsége, hitvestársi szeretete, anyai példamutatása a skótok legmesszemenőbb elismerését érdemelte ki, de érdeklődése a családi kereten túl is teret nyert és messzemenő vallási és társadalmi reformokat létesített. A korabeli hittérítők nem mindig megegyező elméleteit a Szentírásnak megfelelően egységesítette, hiszen Malcommal ellentétben, latinul és görögül tudott írni, olvasni, és tökéletesen ismerte és értette a szövegeket. Mint ismeretes, kiváló és az akkori korban egészen rendhagyó művelődést szerzett Székesfehérváron. Célja volt, hogy a viszonylag elzárt Skóciát felsorakoztassa az angol-norman előbbre haladott kultúráig. Erős akaratú asszony volt – tetőtől talpig született királyné –, így el is érte, amit kitűzött magának célul. Különös gonddal törődött az árvákkal, özvegyekkel és a szegényekkel.
Művelt, bölcs és jóságos tanácsadója volt urának. Hat fiuk és két leányuk született, a gyermekeket maga nevelte, méghozzá a Magyarországról magával hozott felvilágosult szellemben. A lányok királyokhoz mentek feleségül. Matildát Henry I. vezette oltárhoz, így lett a magyar kultúrában felnőtt Margaret a brit királyi ház ősanyja. Egyik fiát, Davidot, Skócia legjobb királyai között tartják számon, és habár a Vatikán nem, de a skótok szentnek tisztelik őt is. Három fia király lett, egy egyházi méltóság.
Úgy tűnik, mintha a férfi nélküli élet lenne az egyetlen út a kanonizálás felé, hiszen az Egyház csaknem valamennyi női szentje szűz vagy özvegy volt – de szent Margaret a kivétel. Bár, ha nagyon pontosak akarunk lenni, ő is az özvegyek közé tartozik. Ugyanis négy nappal a tragikus hír után, hogy Malcolmot és az egyik fiát az Alnwick-i csatában orvul meggyilkolták, szép csendben meghalt. Nem sírt, nem jajveszékelt, nem vádolta az Úristent, feletet sem várt, talán nem is kérdezett semmit, csak szép csendben elhunyt. Az egyik korabeli feljegyzés ilyen egyszerűen mondja: „Előbb meghalt a király, ő pedig igyekezett továbbélni, de mindhiába. Meghalt.” Dunfermlineban temették el abban az apátsági templomban, amelyet az urával építtetett 1072-ben. 1250. november 16-án avatták szentté.
A skót nép megkülönböztető tisztelete, amellyel ma is méltán tekint nagy szentjére, kicsit a magyar honnak is szól, hiszen kétségtelen, hogy Margaret jellemét és tudását Szent István udvarának szelleme alakította. Ez, s az a tény, hogy ezer évvel ezelőtt a mi királyunk udvara versenyképes volt becsületben, jóhírben, emberségben, biztonságban és műveltségben Európa valamennyi királyi és fejedelmi udvarával (és talán felül is múlta azokat!), egymagában többet ér, mint későbbi szomszédaink szűnni nem akaró törekvése azért, hogy történelmünket meghamisítsák, és mint gyökértelen portyázó bandának, a Kárpát-medencéhez való jogunkat is kétségbe vonják.
A sors forgandó, és egyszer talán eljön még az idő, amikor ismét a kultúránkról és a kiegyensúlyozottságunkról leszünk híresek. A vöröscsillag letűnése, majd a mindent-szabad (és fatálisan félreértett) demokráciának nevezett csőd, a féktelen, önző harácsolás és a lassan már elfogadott alpári stílus után talán lehetünk még egyszer a biztonság erődítménye, ahol az újabb kor politikai földönfutói, mint egykor szent Margaret és családja, nálunk talál majd menedéket.
A fenti cikk ötven éve jelent meg az USA-ban kiadott magyar nyelvű folyóiratban, a Képes Magyar Világhíradóban, aminek egymagam voltam tulajdonosa, szerkesztője, kiadója, gyakran írója és mindenese. Akkor az írásom egész kis vihart kavart fel, ugyanis történelmi szakértők megmagyarázták, hogy a leírásban számottevő időeltolódások fordulnak elő, és a cikkben említett tényekre nincs elegendő meggyőző dokumentum a magyar levéltárakban. Meglehet és nem vitatom. Azonban az itt rögzítetteket a skótok írták a saját történelmükről, én csak lefordítottam. A könyvecskét néhány pencért árulták a Szent Margaret-kápolna bejáratánál, de bővebb leírás található Menzies történelmi tanulmányában. Az angol történelmi tények többé-kevésbé ismertek, nemcsak a történelemórákból, hanem Shakespeare műveiből is. Ha ezer év után pontatlanságok is kerültek a feljegyzésekbe, erről nem tehetek. A skótok ezt valós ténynek hiszik, az ő történelmük, ha valamit elírtak, az nem minket terhel. Egyébként pedig örüljünk, ha valaki jót mond rólunk. (Balogh Petres Judith)