Szüleim, nagyszüleim, az összes nagybátyám és nagynéném – hogy a Szudétákba irányuló deportálást elkerüljék – Felvidékről, a Csallóközből menekültek Magyarországra a Benes-dekrétumok idején, 1946. májusa és 1947. január hava között. A megkisebbedett Magyarországon otthonra leltünk. Én Budapesten születtem 1954-ben. Már kicsi gyermekkoromban helyzetünket átérezve tudtam, hogy Magyarországon élni nem magától értetődő, szüleim, nagyszüleim elszólásaiból már az ötvenes években megéreztem, hogy minket kényszerhelyzet hajtott ide – otthonról. Szüleim, akik már Magyarországon ismerték meg egymást, a kényszerűen elhagyott falvaikról mindig úgy beszéltek, hogy az Otthon. Emlékszem anyai nagyanyám átkaira is az ötvenes évek végéről: »A kórságnak köllött ide átgyünnyi« – mondta így csallóköziesen, hiszen ottmaradt az otthon.
A hetvenes évektől elkezdtem járni Erdélyt, a Partiumot, Felvidéket. Ráéreztem egy kontrasztra, ami az anyaország és az elszakított területek magyarsága között van, tapasztalnom kellett, hogy nemcsak Magyarország esett szét, de a magyarság érzésvilága is többfelé szóródott. Családi hagyományaink, történeteink hatására is, és csavargásaim során tapasztaltak hatására is hamar megfogalmaztam, hogy létezik önálló kisebbségi életérzés, ami egyúttal önálló kisebbségi kultúrákat is ad. Erdélyben a nyolcvanas években láttam, hogy az élet napról napra egyre lehetetlenebb, ez pedig igényli, hogy útjaimat tekintsem szolgálatnak. Máig kegyelmi adománynak tartom a húsz esztendő útjait, amelyek az elszakított magyar területekre vezettek.
Erdélyben közel kerültem a katolikus egyházhoz és Márton Áron szelleméhez. Márton Áron nagyon korán, még 1932 elején Gyulafehérvárról Kassára, Erdélyből Felvidékre, a felvidéki Prohászka-körök ifjú katolikusainak folyóiratába, az Új Élet 1932. 4. számába írta: »A halállal nagyon rokon ájultság elég hosszan tartó ideje, mi a ’918-as eseményekre következett. S aztán az eszmélés. A lassú magunkhoz térés, mikor Erdély fogta még szédülő fejét, de már erőlködött, két kézre markolta a gondolkozását, hogy az új helyzetet öntudatába szedje s számoljon vele mint nagy valósággal, és belefúrta szemeit a horizontba, hogy a ködön keresztül is és a jövő felé futó utak kusza táncával is az igaz irányt kivegye.« Három mondat ez Márton Árontól, amelyekben összefoglalja a korparancsot: magunkra vagyunk utalva, de föl kell állni, az új helyzetet realitásként elfogadva, kiindulási alappá kell tenni, és előre nézve el kell indulni a bizonytalan jövő felé, hogy megmaradjunk. Ezt pedig csak együtt lehet, még a szétszakított nemzetrészeknek is egymásra utalva – hiszen ezért írt Márton Áron Erdélyből Felvidékre, a dél-erdélyi szórványból Kelet-Szlovákiába.
Virt László
szociológus, katolikus hittanár, Márton Áron életének és művének, eszméinek a kutatója
