Máté evangéliuma 19. fejezetének 6. versében olvashatjuk: „Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” Igaz, hogy az evangélista ezt férfi és nő házasságára érti, de talán nem szentségtörés, ha mi, magyarok, ezt a történelmi országterületünkre is érvényesnek tarthatjuk.
Legkevesebb tizenkettedik, de számtalan amellett szóló érv szerint annál több évszázada itt élünk a Kárpát-hazában, különböző szervezett államalakulatokban. Az egészhez képest csak történelmi pillanat, amióta szétszakítva, több állam fennhatósága alatt. Senki sem kérdőjelezheti meg az együvé tartozásunkat, hisz’ a nemzetünk – ahogy számos más nemzeté sem – túlnyúlik az aktuális győztesek szabta politikai határokon. Így volt ez a sztyeppei vándorlásaink idején, amikor hunként, avarként, székelyként már jelen voltak eleink a mai szállásterületünkön, anyanyelvünkön szóltak egymáshoz s majd Álmos, Árpád megérkezett hadaihoz is. A székely és szász területi, a különböző egyházi autonómiák és a honalapításkor már itt talált s később befogadott népek kiváltságai meg a királyi vármegyerendszer összeegyeztethető volt valamennyi itt élő közösség s egyén hungarustudatával.
Nem szűnt meg a folytonosság s kapcsolat az oszmán hódítás idején három részre szakadt ország királyi, hódoltsági és erdélyi részei között sem. Kétségbe vonhatatlan a török kiűzése után külön kormányzott szűkebb Magyarországot s a közvetlenül Bécs alá rendelt Erdélyt összekötő közös haza tudata. Hatalmas területi és népességbeli veszteségekkel zárult a huszadik század két világégése is: az 1920. és 1947. évi Párizs környéki békediktátumok elszakították a területünk közel héttizedét, a magyar ajkú nemzetünknek pedig minden harmadik tagját. Ezt az igazságtalanságot mind a mai napig nem orvosolta a nemzetközi politika, így annak demográfiai, gazdasági s legfőképpen lelki következményeit máig hordozza a test központi törzse s valamennyi elszakított nemzetrész.
Sebnyalogatás helyett tesszük azt s amit ahogy lehet. Több mint egymillió-egyszázezer honfitársunk visszahonosítása történt meg, ami páratlan eredmény. Számos oktatási-nevelési, kulturális, gazdasági támogatás érkezett, érkezik határainkon túlra az anyaországból, egyenrangúnak kezelve a Kárpát-medencei tömböket és szórványokat, valamint a világba szétszóródott nemzettársainkat. Trianon centenáriumi esztendejét a magyar nemzetpolitika a nemzeti összetartozás évének nyilvánította, ami a határok fölötti nemzetegyesítés ma lehetséges formája.
Mindamellett törekszünk a közép-európai sorsközösség erősítésére, hiszen számtalan érv szól amellett, hogy a szomszéd népekkel, sokkal több, ami összeköt, mint ami elválaszt. A V4 együttműködés sikeressége nyomatékosítja, hogy együtt, összefogva sokkal eredményesebb az értékeink s érdekeink európai és globális érvényesítése, mint külön-külön.
A Nemzeti Összetartozás Emlékhelyén olvasható tizenkét és félezer településnév gránitkőbe véste az együvé tartozásunkat a Magyar Országgyűlés épületével szemben. A Szent István napi megnyitás óta tízezrek keresték fel itthonról s határon túlról, magyarok s nem magyarok egyaránt. Zömük megrendülten gondolta végig, mekkora csonkolás történt a békediktátumok során, ami még az ellendrukkereket is remélhetőleg a viszonyulásuk átértékelésére késztetheti. Egy kiváló jogász, közéleti szereplő írta le a századik évforduló kapcsán: „A magyar nem ostoba s a nemzet nem örök vesztes. A mi erősségünk a talpra állás… Egy olyan természetes földrajzi, eszmei és mentális egység a Kárpátok gyűrűje, amelynek szétzúzására – Istenen kívül – semmilyen hatalom nem képes… amint a természet törvénye győzedelmeskedik az emberi manipulálás felett, a folyó szétválasztott, közös eredőből származó vízcseppjei ismét összeállnak. Csak idő és hit kérdése.”
Dr. Székely András Bertalan
művelődésszociológus, kisebbségkutató (Isaszeg)