A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori művésze, a jelenleg Szolnokon élő Meister Éva ez idő tájt is járja Magyarországot Trianoni harangok című egyéni, esetenként pedig két művésztársával – Lukácsy Katalin színművésszel és Dévai Nagy Kamilla előadóművésszel – közös előadásával. A zenés-irodalmi emlékest a trianoni békeparancs utáni magyar életérzésről, az egyén és a közösség tragédiájáról szól, valamint a reményről, hogy a nemzet és a magyar haza örökké él, s hogy voltunk, vagyunk és leszünk az idők végezetéig, „még ha leszakad az Ég is!” A műsor Az andocsi Máriához fohásszal indul, majd az egyéni fájdalmakról, a konkrét trianoni élethelyzetekről szóló versekkel és prózákkal folytatódik, amelyeken keresztül kiviláglik a közösségi tragédia. Sík Sándor, Meister Éva, Czegő Zoltán, Farkas Árpád, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Áprily Lajos, Wass Albert, a felvidéki Sajó Sándor, Magyari Lajos, Szőcs Géza, Hervay Gizella és Ady Endre művei, államférfiak szavai, Sztrebka Erika-, Bánfi Ferenc-, Petrás János- és Mártonffy Miklós-dalok, illetve népdalok hangzanak el, majd kicsengésül a nemzet Kárpát-medencei küldetéséről és a megmaradásról hallhatunk. A művésznő a Nemzeti Összetartozás Évéhez kapcsolódó programsorozatával nem áll meg a 2020-as esztendő végén: a jövő évben, a körülmények kedvezővé válása után az elszakított területeken élő magyar testvéreihez is elviszi majd a Trianoni harangok című, a szíveket mélyen megérintő előadását.
Az alábbiakban Meister Éva Száz év, száz gondolat című üzenetláncunkban megjelent gondolatainak eredeti, teljes változatát ismerhetik meg olvasóink.
„Amivel a szüleim feltarisznyáltak – ősi erdélyi szász és magyar mester ősökkel rendelkező orvos édesapám a végtelen emberszeretetével, primor székely és harcos lengyel felmenőivel édesanyám a konoksággal és a küzdés fáradhatatlan erejével –, illetve tanáraim jóvoltából a tudás kincstárával, valamint a gyermekeimtől is kapott bölcsességgel, mindezekkel a batyumban elindultam a világba, Isten segedelmével, hogy a tőle kapott küldetést teljesítsem: szolgálni a nemzetet. Hiszen azért vagyunk itt, azért szabott ránk a magyarok Istene egy ilyen gyönyörű földet, hogy óvjuk, védjük bármi áron. Én szerencsés vagyok, mert Erdélyből, a szülőföldemről kivezettetve a Hazában maradhattam. Habár itt se volt mindig könnyű magyarnak lenni, de én azt vallom, hogy vállalni kell a magyarság sorsát, mert csak ez teszi az embert magyarrá. Nem a vérség, nem a szavak, nem a név, hanem a közös sorsvállalás.
40 éve vagyok a pályán, 30 éve pedig a 17, általam szerkeszett és rendezett egyéni estemmel egymagam járom a Kárpát-Hazát Isten mérhetetlen kegyelmével és a legnagyobb alázattal, a legkisebb falu templomától a híres színházainkig és külföldön, a diaszpórában élő magyar egyesületeket is, és viszem batyumban a közös kultúránkat, hogy megismerjük egymást, hogy újra felfedezzük egymást a 100 éves szétszakítottság okozta elszigeteltségünk után is, és hogy erősítsem, szerény tudásommal, a nemzeti összetartozás érzését. Farkas Árpád erdélyi költőnk írja: »Orra bukva az avaron, / a veszélyt megkeresni, / derékig csonterdőben is csak menni, egyre menni, / mint kire országló erőt / s egy ilyen földet szabtak, / hogy óvja lélegzetenként / e keserves hatalmat!«
Tenni kell és lenni kell! Hinni kell és élni kell, derűvel teli reménnyel a lelkünkben, mert minden jel arra mutat, »hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt!« – hogy Sajó Sándor költőt idézzem. Nem a túlélésre kell berendezkedni, mert túlélni egy betegséget lehet, hanem a méltóságban való megmaradásra, hogy a következő nemzedék is rátehesse kezét a szépszülei fejfájára, mert ezáltal pecsételhető meg a tulajdonjog! – Czegő Zoltán, szintén erdélyi költő szavaival élve.
Szeretettel ajánlom az Életünk olvasóinak alábbi írásomat, amellyel tisztelegni szeretnék 15 millió nemzettársam előtt!
Igazságot Magyarországnak! Isten óvja nemzetünket!
Trianoni harangok 2010-ben
Mottó: „Azt gondoltam, eső esik...”
Az eső ma is csak hullt. Nem tombolva, nem ellentmondást nem tűrő mennydörgéssel, csak hullt csendesen, észrevétlen. Busszal utaztam Szolnokról Törökszentmiklósra, mert a hivatás, az hivatás, a felelősség az felelősség, és nem nézi, milyen nap van. Épp bekanyarodtunk a buszállomásra, amikor megkondultak a miklósi harangok.
Szívem a torkomban velük együtt dobbant.
…Fél öt volt.
Leszálltam. Megálltam. Az ernyőt el is felejtettem kinyitni; az emberek siettek haza, fáradtan, közömbösen. A református templom előttem állt, puritán fehérségében. Néztem a torony tetejét, az ablakot, ahonnan a harangok fájdalmas zúgása felszállt, messze fel, a szitáló eső fölé, ahol süt a Nap, és ahol összeölelkezhetett a pár száz méterre álló, impozáns, kéttornyú katolikus templom harangjainak búgó hangjával.
Álltam egyedül az esőben, mint Ábel a rengetegben, és az oly hirtelen eltávozott Édesapám, Tatim jutott az eszembe, aki dél-erdélyi szülővárosában, Fogarason nyugszik, s akit immár soha többé nem ölelhetek meg…
…Lelkem együtt kondult a harangokkal.
Kezem összefogtam. Álltam az esőben árván, ahogyan 1920-ban is álltak sok ezren, millióan… Álltak ábelként, konduló bús lélekkel, hallgatván a harangok hangjait, és már csak azok ölelkezhettek egymással, fájdalmas zúgással – árván maradt milliók feje fölött.
Álltam az esőben hallgatagon, egymagam, és árkot mosott két orcámon minden áldást hozó cseppje.”
Névjegy
Meister Éva Magyar Művészetért Ex Libris-díjas színművész, a Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa Olthévízen született 1956. május 2-án. Szépanyja anyai nagyapai ágon Gálffy Mária, Gálffy Mihály székely vértanú húga volt. Édesapja körzeti orvos, édesanyja pedagógus. Magyar, szász és székely felmenői között több művész is akadt. Sepsiszentgyörgyön járt a református Székely Mikó Kollégiumba, ahová korábban édesapja is, majd a brassói magyar gimnáziumban érettségizett. Megfordult a fejében a jogi pálya is, de aztán száz közül elsőként felvették a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. Diplomázása után a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagja lett. Férjhez ment Molnár H. Lajos íróhoz. Gyermekeikː Magor, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas költő, nyelvész, folyóiratszerkesztő, és Boglárka, szerkesztő-riporter, dokumentum- és rövidfilmrendező. 1987-ben a romániai üldöztetés elől családjával Magyarországra menekült. A szolnoki Szigligeti Színházban kezdett dolgozni, ahol férje dramaturg lett. Egy évad után, magyarsága miatt, a liberális vezetés az utcára tette. Tíz évig vezette a Kölyök Színpadot, ahol gyermekszínészekkel rendezett darabokat, gyermekeknek. Emellett drámajátékot, színjátszást, beszéd- és mozgásgyakorlatot, vers- és prózamondást tanított az ország legnagyobb színjátéktanszékkel működő művészeti iskolájában, a Teátrumban. Sok növendéke nyert dráma- és színjátékversenyeket, valamint városi, megyei, országos szavalóversenyeket. Miután megszüntették az iskolát, létrehozta a Stúdió-M amatőr ifjúsági és felnőttszínházat, amit három évig vezetett. 1989 óta szabadfoglalkozású színművészként – intézmény és támogatottság nélkül – egyéni előadásaival járja a Kárpát-medence magyar településeit és a külföldön élő magyar közösségeket.
Főbb szerepeiről és pályájáról további részletek olvashatók ITT.