Menü Bezárás

Áldott jó ember volt: Stampay János (1864. december 7. – 1960. január 27.)

Ki is ez a „világhírű” felvidéki bácsi, akiről máig nem sikerült könyvet kiadni? Akinek Mikulás másnapján van a születésnapja. Tavaly arról írtam, hogy a Mikulás bácsi voltaképpen Szent Miklós püspök, akire manapság mint a leánykereskedelem elleni küzdelem élharcosára kellene tekintenünk. Most egy felvidéki „bácsiról” szeretnék pár sort írni. Két pápai kitüntetéssel jutalmazta őt a Katolikus Egyház (1902-ben, majd 1942-ben). Tisztelői már 1915-ben megírták és ki is adták életrajzát egy kis füzetecskében. De valahogy máig könyv alakban nem jelenhet meg életpályája, pedig azóta főutcát, iskolát, könyvtárat[1] is neveztek el róla.

Az iskola egyik volt diákja ezekkel a szavakkal összegezi pályafutását jelenlegi plébániámon:

„1891-ben került Köbölkútra, ahol katolikus kántortanítóvá választották. Az istentiszteleteken énekelt, orgonált és szervezte a kórusmuzsikát. Több nemzedéknyi gyermeket tanított az iskolában, amelynek 1934-ig igazgatója is volt. Az írás, az olvasás és a számtan oktatása mellett hasznos gyakorlati ismeretekkel látta el tanítványait. Népszerűsítette a faluban a gyümölcstermesztést, oktatta a fanemesítést, saját példájával ösztönözte a helyi lakosokat egészségesebb életvitelre, arra, hogy érdeklődjenek a világ dolgai iránt, bővítsék nyelvtudásukat, s ha szükség van rá, jótékony célú előadásokkal gyűjtsenek a rászorulóknak. A zene és az ének szeretetét nagyon fontosnak tartotta. Énekkarával rendszeresen fellépett a környéken, az iskolának harmóniumot, a templomnak orgonát vásároltak. Színielőadásokat, szavalóesteket, könyvtárat és önképzőkört szervezett a faluban. Sokat levelezett, rengeteg irodalmi, társadalmi, pedagógiai témájú cikke jelent meg az újságokban. A gyerekeknek írta Hantos Miska című ifjúsági elbeszélését, amelyben egy köbölkúti kisfiú utazását örökítette meg. Leghíresebbé énekeskönyve tette, amely több mint négymillió példányban került a hívők kezébe, számtalan kiadást ért meg, két pápai kitüntetést is kapott érte.”

Egyszóval: tette a dolgát, vagy ahogy mifelénk mondják: áldott jó ember volt. Életrajzából azt is megtudtam, karácsonykor megszervezte a szeretetszolgálatot, gondoskodott a rászorulókról. Kapva ezen fel is ajánlottam a hívőknek, tegyünk mi is jót, hisz’ jót tenni jó… A visszajelzés elég gyér lett, itt nincsnek rászorulók, illetve vannak, de szégyellik, rossz néven vennék… hát ide jutottunk. Az advent arról szól manapság, hogy nyomozást indítunk, keressük a rászorulókat. Legtöbben a községházára irányítottak (mintha nem tudnám…), mégis az az út a legkevésbé járható, mint már eddigi működésem alatt is tapasztaltam. Csakis a személyes kapcsolatokon keresztül működik a szeretetszolgálat.

Nem is olyan könnyű tenni a jót (nem, mint régente?). Az ember ilyenkor döbben rá, hogy kicsit a borhoz hasonlítunk: ami nem jó, az rossz. Bár gyakran mondogatjuk magunkban, nem vagyunk rosszak, de lássuk be: aki nem jóember, az rossz ember – itt nincs közepes értékrend. Tegyük hát fel az adventi kérdést: tényleg jó ember vagyok? Nem elég jónak érezni magam, jónak lenni, jó embernek kell lenni, áldott jó embernek, nekünk katolikusoknak, akiket minden mise végén megáldanak… mennyetek és tegyétek a jót.

Puss Sándor SJ, Köbölkút lelkipásztora


[1] Az általa alapított értékes könyvtárnak nyoma veszett, ahogy a két érdemrendről se tudni, hova lett.