Menü Bezárás

Betlehemi Szent Mirjam: „Semmin se csodálkozzatok!”

„Jézussal imádkoztam a pusztában. Midőn belefogtam az imába, láttam, hogy a föld kopár, a fák kókadoznak, nincs sem levelük, sem viráguk, sem gyümölcsük, de mihelyt megjelent Jézus, zöldbe öltöztek, tele lettek levéllel, virággal és terméssel. Az állatok is felismerték Istenüket. A madarak dalolni kezdtek, mert látták, hogy Jézus gyászol és föl akarták vidítani. Az egész teremtés azon volt, hogy földerítse. Minden teremtmény örömöt akart szerezni neki, egyedül a kövek maradtak érzéketlenek. Hiába volt fény, meleg, harmat és eső, semmit sem használt. Jézus ránézett a kövekre és ezt mondta: Bűnösök, íme, a ti képetek! Elküldöm nektek kegyelmem vizét, és ti nem éltek vele, akárcsak a kövek. A Jézushoz hűséges lelkek így szóltak: Urunk, add meg nekünk az imádság Lelkét, hogy lelkeket szerezhessünk, akik neked szolgálnak, mint a föld, amely téged szolgál a pusztában! Urunk, mezítelenek vagyunk, öltöztess minket szeretetedbe! Őrizz meg bennünket jelenléteddel, hogy állandóan a te dicsőségedet zengjük és ezzel megörvendeztessük szívedet… Add, hogy virágot hozzunk és gyümölcsöt teremjünk az egyháznak!”

A cím és az idézett gondolat Betlehemi Szent Mirjamtól való. De vajon ki ő? Ki Betlehemi, vagy másként Abellini Szent Mirjam, az első boldoggá és szentté avatott arab?

Az 1846–1878 között élt karmelita laikus nővér írni, olvasni sem tudott. Élete, bár olyan, mint egy keleti mese, még sincs olyan írói fantázia, amely ki tudna hasonlót találni.

Galileában született, nem messze Názárettől, egy szegény kis faluban, Abellinben, keresztény családban. Kisgyermek még, amikor néhány nap alatt elveszíti szüleit. Haldokló édesapja Szent József pártfogásába ajánlja leányát. Apai nagybátyja fogadja magához, és bár szeretettel nevelik, hamar kiderül, hogy nem egyformán gondolkoznak. Mirjam arra a belső hangra hallgat, amely azt súgta neki: „Minden mulandó ezen a világon, de ha nekem adod a szívedet, én mindörökre a tied maradok.” Az árva órák hosszat imádkozik Mária, égi édesanyja képe előtt, friss virágokat tesz lábához, amelyek gyökeret eresztve illatoznak. Hatéves korától a vértanúságról ábrándozik. A plébános a gyónást ekkortájt már megengedte neki, de szentáldozáshoz 12 éves korukban járultak akkor ott a gyermekek. Hétéves, amikor az atya, görög rítus szerint, kiskanálon, szórakozottságában neki is odanyújtja az Oltáriszentséget. Leírhatatlan a boldogsága. Erőt ad neki. Elhatározza, hogy nem fog férjhez menni. Amikor a kor szokásai szerint a számára kinézett vőlegényt kellene tálcán kínálnia kávéval, likőrrel, ő levágott hosszú haját nyújtja elé elutasítása jeleként. Sok könyörgő imájának meghallgatásául Szűz Máriától kapott tanácsra. Nem használ a rábeszélés, nem használ a szigor, nem használ, hogy ezután nem mint leányukkal, de mint a legutolsó szolgálóval bánnak vele. Ezután valóságos vértanúságot szenved. Egy muzulmán férfi átvágja a torkát, mert nem hajlandó Mohamedet tisztelni a vele olyan csúnyán elbánt, mert a keresztények lám, mind gonoszak, nagybácsi Istene helyett.

Mégis életben marad. Orvosi szakvélemények igazolják, és 1878-ban a halála után testén végzett vizsgálatnak is az az eredménye – ahogyan azt egy marseille-i orvos fogalmazta –, hogy Istennek léteznie kell, mivel nélküle az átvágott nyak nem gyógyulhatott volna meg.

Mirjam, amikor erről kérdezték, elmondta, hogy a mennyországban találta magát, a Szent Szűz, az angyalok és a szentek között, s társaságukban ott látta szüleit is. Megpillanthatta a Szentháromság trónusát, és az Úr Jézust a maga emberségében szemlélhette, sugárkoszorúval körülvéve. Valaki így szólt hozzá: Igen, ez megtörtént veled, de a te életed könyve még nincs végigírva. Ezután egy romos barlangban ébredt fel. Egy szerzetesnőt látott maga mellett, aki ezt mondta: Én hoztalak ide. Bekötöttem sebedet, amely teljesen meggyógyult. Az apáca égszínkék öltözetet viselt. Ruhája nem hasonlított egyetlen szerzetesrend habitusához sem. Azt is elmondta neki, hogy Szent József lánya lesz egy rövid időre, hamarosan Franciaországba kerülve. Örökfogadalmat tesz majd Avilai Szent Teréz rendjében és mint karmelita hal meg, Betlehemben, a rendházban. Meghagyta neki: „Légy mindig elégedett, akkor is, ha szenvedned kell! Isten jóságos, ő mindig el fog látni mindennel, amire szükséged van.”

Ha végigolvassuk a laikus nővér, Mirjam életét (Benedikt Stolz OSB: Az isteni Szeretet lángja), valóban belesűríthető története ebbe a néhány mondatba. Azonban ez kevés, bele kell élni magunkat gondolatvilágába, de úgy, hogy szem előtt tartjuk, hogy egy tizenkilencedik század közepén élt, írni, olvasni nem tudó, a francia nyelvet törve beszélő arab nővér gondolatai ezek. Ebbe belegondolva, ezeket olvasva döbbenhetünk rá a „más vigasztaló” nagy csodájára, aki a törékeny kis apáca által is munkálkodott és munkálkodik ma is a világban. Álljon itt egy példa, napjainkra különösen is aktuális, biztatásunkra elsőként, hogyan élte meg ezt: „Ma reggel, 1871. november 14-én nagy félelem volt bennem, mert nem éreztem Istent. Olyan volt, mintha vasból lett volna a szívem. Nem tudtam Istenre gondolni, és akkor a Szentlélekhez kiáltottam: Te fogsz megismertetni Jézussal! Milyen sokáig voltak vele együtt az apostolok és mégsem ismerték. Egy csepp elég volt belőled, hogy megértsék. Ezt a megértést nekem is meg fogod adni. Jöjj, Vigaszom, Örömöm, Békém, Erőm, Világosságom! Jöjj, világosíts meg engem, hogy megtaláljam a Forrást, amely felfrissít! Egy csepp elég belőled, hogy olyannak lássam Jézust, amilyen valójában. Jézus mondta, hogy a tudatlanokhoz jössz. Én vagyok a legtudatlanabb. Semmi más tudományt, semmi más bölcsességet nem kérek tőled, mint Jézus megtalálásának és megtartásának tudományát. – És azonnal több tüzet kezdtem érezni a szívemben. A Szentlélek egyetlen kérésemet sem utasítja el.”

A tudomány pedig „csak” ennyi: „Uram, mit tehetnék, ami tetszene neked s amivel szolgálhatnálak?” „Szolgáld felebarátodat, akkor nekem szolgálsz! Ebből megtudom, hogy szeretsz engem.” „Abból tudom meg, hogy szeretsz engem, ha felebarátodat is szereted. Ha őt nem szereted, abból megtudom, hogy engem sem szeretsz.” Minden alkalommal, amikor felebarátodra nézel, és nem látod Jézust, nagyon mélyre zuhansz.

Ha így számolnánk, milyen tengerszint feletti mélységét tudnánk kikalkulálni világunknak, hazánknak, családunknak és legfőképpen elsőként magunknak?

Azt tanácsolja: „Ha valakinek szakadást látsz a ruháján, ne szakítsd tovább, hanem inkább vágj ki egy darabot a magad ruhájából, és azzal foltozd meg a másikét! Ezt mondom nektek, és újra megismétlem, hogy ne tépjétek szét mások öltözetét, hanem inkább tépjétek el sajátotokat, hogy befödjétek testvéreteket!” „Ó, Szeretet, ó, Szeretet, ó Szeretet! Nem ismerik a Szeretetet és nem szeretik. Szeressük a Szeretetet, szeressük a Szeretetet! Egyedül Őt.” Elragadtatásaiban feljegyzett szavai közül valók ezek is. Mert püspöki megbízást kapott az újoncmesternő és a perjelnő, hogy minden szót jegyezzenek föl, amit ilyenkor kimond. Amikor semmiről sem volt tudomása, amikor nem ehhez a világhoz tartozott, alvásnak nevezte ezeket a természetfeletti ajándékokat, az extázisokat, és sokkal inkább szégyenkezett ilyen állapotain, sem minthogy gőgőssé tették volna. „Mire lehetnék hát büszke? – kérdezi. – Teljesen tudatlan vagyok, sem írni, sem olvasni nem vagyok képes, erényeket sem tudok felmutatni.”

Soha életében nem hallott stigmákról. Kezein és lábain 1867. március 29-én, nagyböjtben egy pénteki napon megjelenő sebeit leprának vagy más hasonló súlyos betegségnek véli. Félelmében, hogy az ekkor ápolásába kezdő újoncmesternőt meg ne fertőzze, kétségbeesve kérleli, hagyja őt, menjen inkább és pihenjen le. Nehezen nyugszik bele, hogy ez nem lepra, amit esetleg a Szentföldön tett zarándokúton kaphatott, és hogy annak alig van valószínűsége, hogy ez a betegség ragályos legyen. Abban a tudatban viselte stigmáit, hogy azok betegség jelei a testén. Volt, amikor, bár legyen meg az Úr akarata, mégis gyógyulását kérte, ha lehetséges. Azonban a stigmák rózsái láthatóak maradtak, a töviseik pedig mérhetetlen fájdalmakat okoztak neki. Ahogyan elragadtatásában erről beszélt: „A rózsák másoknak szólnak, csak a tövisek a tiéid! Hirtelen öt rózsa nyílt, és mindegyiket másnak adták, nekem csupán a tövisek maradtak. Még az illatukat sem hagyták meg nekem. Nem baj, csak Jézus legyen elégedett!”

Urunkat szálláskeresőként, szegénynek és szomorúnak látta. Látta, hogy szívet keres, olyan embert, aki egész életében az Ő dicsőségéért dolgozik. Azt is látta, „miképpen adják el testvéreim szerelmes Jegyesemet. Ó, testvérem, miként vagy képes eladni Jézust a magad élvezeteiért, hogy a sátán útját járd, amely a pokol felé vezet?! Ó, testvérem, ha el akarod adni Jézust, én megveszem tőled! Ó, édes Üdvözítőm, megvásárollak könnyeimmel, engedelmességemmel, alázatosságommal, szeretetemmel, áldozataimmal, halálommal, a legtisztább felebaráti szeretettel!  Ha mindezt megteszem, visszaszerezlek azoktól, akik eladtak.”

Felismeri a fontos feladatot, miközben szomorúan panaszolja máskor: „Az egész világ alszik, pedig Isten olyan nagy, olyan jóságos, olyan méltó a dicséretre, és elfelejtik Őt. Senki sem gondol rá! Csupán a természet magasztalja: a mennybolt, a fák, a csillagok, a növények, minden Őt dicsőíti; csak az ember alszik, aki ismeri jótéteményeit. Menjünk, menjünk, ébresszük föl a világot!”

A katolikus anyaszentegyház történetében valószínűleg először, a Szent Péter téren, arabul 1983. november 13-án olvastak föl. Fölolvasták, hogy a Megfeszített Jézusról nevezett Mirjam ettől kezdve a Megfeszített Jézusról nevezett Boldog Mirjam. Őszentsége II. János Pál kiemelten hangsúlyozta, mennyire fontos tanulságokkal bír a mai világ számára ennek a kis arab apácának az élete. Szentté 2015. május 17-én avatta Ferenc pápa. Ünnepe augusztus 25-én van.

Harminchét éve történt a boldoggá és öt éve a szentté avatása. Száznegyvenkét éve ment Jézushoz a mennybe.

„Magamévá teszem Megváltóm szárnyait. Látom, hogy az egész világ boldognak nyilvánít. Mily gyönyörűség hozzád tartozni, édes Megváltóm! Mily nagy a Te neved: betölti az egész mennyet. Mindenek dicsérnek téged és jelenléted örömmé változtatja a mindenséget. A szárnyakat, amelyekkel repülök, az én Üdvözítőm adta nekem. Kegyesen tekintett lelkemre. A feneketlen mélységből, amely körülvett engem, az Úr emelt ki. Attól a naptól fogva örökké ölében tart. Boldog ez a nap és sohasem ér véget. Az Úr saját szülőföldjére vitt engem. Mit mondotok földlakók? Ő szárnyakat adott nekem, hogy repülhessek, és ezer virágot hintett utamra. Virágkosarat adott a kezembe, amelybe minden barátom belenyúlhat. Egész utamat végigszórtam virággal, és mind barátaim, mind ellenségeim szedegethetnek belőlük. Szárnyakat és virágkosarat adott nekem. Föld és ég örvend makulátlan mosolyának.”

Dobos Marianne

Kép forrása: karmelita.hu