Menü Bezárás

Dobos Marianne: Frère Roger és Jan Twardowski emlékezetére

Támadjunk fel… Higgyük, hogy a kishitűségeink, a bűneink, a szeretetlenségünk, sőt a gyűlölködésünk, a vörösködök mind ott maradtak a leplek között a sírban, ahová a keresztről magával vitte őket, a gyolcsokba csavarva. Találkoztunk ugyan már a Feltámadottal is, hallottunk az üres sírról, de valami még megzavarja látásunkat. Sírdogálunk a sírnál, miközben Jézus az ajtónk előtt áll és zörget. Hadd szóljak most azokról, akik ajtót nyitottak…

In memoriam Roger testvér

„Lágy szellő kél, susogásában Illés Istent hallja. Fölsejlik benne a megdöbbentő valóság: Isten szava sokszor olyan, mintha a csönd venne lélegzetet. […] Miként szólt tegnap, úgy ma sem, sohasem hallgat el az Úr hangja. De gyakran csak a csönd lélegzetvételében érthető.” 

„Ifjúkoromban – abban az időben tehát, amikor Európát oly sokféle megosztottság szabdalta szét – állandóan nyugtalanított a kérdés: miért vannak ezek az ellentétek, ezek a megrögzött elítélő vélemények az emberek között, még a keresztények körében is? Kérdezgettem magamtól: nem volna-e olyan út, ami a másik ember tökéletes megértéséhez vezet? Egy szép napon – amelyet dátumozni tudnék –, olyan helyen, amit pontosan le tudnék írni, a késő nyári este tompuló világosságában, midőn lassan árnyékba borult a vidék, megérlelődött bennem az elhatározás. Így szóltam: ha van ilyen út, akkor indulj el rajta magad! Tekintsd legsajátosabb feladatodnak, hogy megpróbálsz minden embert megérteni, bármi lakik is benne. És már azon a napon bizonyos voltam afelől, hogy elhatározásom mindhalálig érvényes marad. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy életem egész folyamán újra meg újra visszatérjek a döntéshez: inkább én akarjak másokat megérteni, semmint hogy engem értsenek meg mások.”

Lényének legmélyén mondott igent a hívásra, hiszen ha nemet mondott volna, önmagától idegenedik el. Az Istentől jövő hívás ugyanis oly mértékben érvényre jut, hogy egy napon kénytelen legyen beleegyezni az ember. Erről ír így Jeremiás próféta: „Már azt gondoltam: nem törődöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor mintha tűz gyúlt volna szívemben és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak: belefáradtam és nem tudtam elviselni” (Jer 20,9). Az egész életre kimondott Igen: tűz! Tűz, ami parázsként állandóan izzik; kiszolgáltatottá tesz, másként nem is lehet, egyetlen alapja van: az Isten iránti teljes szívbéli bizalom. Hiába lenne minden vonakodás és félelem, ez mindörökre szól, mert az ilyen Igent Isten Szent Lelke mondja ki először az emberlélek legbensejében. Szenvedélyes hűség az ilyen, amit kér és amit egyben meg is ad az Úr. Ha: „Szerelmed, Krisztus megsebezte szívemet. Téged dicsőítve járom utamat” – ahogy Johannes Klimakus, a VII. században a Sínai kolostorban élt szerzetes fogalmazott tömören, pontosan és gyönyörűen.

Valami ilyen erős, mély elhatározással indult el az ökumenikus közösség későbbi megalapítója, Roger testvér is, amikor Krisztus nyomába szegődött, hogy szeressen és reméljen, „szenvedélyes várakozással”. A taizéi dombok között egy egyszerű öregasszony így marasztalta: „Maradjon közöttünk, olyan szegények, elhagyatottak vagyunk.” Házat itt vett, hozzálátva azonnal ahhoz, hogy abban kezdetben zsidó és politikai menekülteknek otthont nyújtson. Elkezdődött egy veszélyes vendégszeretet az üldözöttek számára, valamint a csönd és az imádság. Azután 1942 nyarától még jobban felerősödött a veszély. „Vedd életem, ha jónak látod, de add, hogy annak, ami itt elkezdődött, folytatása legyen” – fohászkodott Istenhez csontig ható félelemmel, de Isten akaratában megnyugvó bizalommal. A Gestapo 1942 novemberében szállta meg a házat. Szerencsére ekkor éppen Svájcban tartózkodott, segítve valakit átjutni a határon. Ezután azonban két évig nem térhetett vissza Taizébe. Mire visszamehetett, az alapképlet ugyan nem változott, mert akkoriban is a gyűlölet szült gyűlöletet, de már német hadifogolytábor működött a környéken. A tábor lakóinak nyújtottak vendégszeretetet vasárnaponkint, mert a gyűlöletre adható krisztusi válasz a szeretet. Az életét is feláldozó szeretet. Mint azé a fiatal német katolikus papé volt, akit a koncentrációs táborokban meggyilkolt férjükért bosszút állni kívánó asszonyok vertek 1945–1946 telén ott halálra. Az esztelen gyűlölet áldozata lett, akiről 1974-ben Frankfurtban német nyilvánosság előtt mondott beszédében így emlékezett: „Ha Önök tragikus módon elvesztették fiukat, apjukat, fivérüket vagy férjüket, akkor ennek a fiatal papnak tekintetében újra saját hozzátartozójuk arcvonásait láthatják.”

Már a nyolcvanas években írt egyik feljegyzésével illusztrálható talán a legszebben, és azzal a legnagyobb összhangban is, az ő útja, amely a ráhagyatkozás, a testestül-lelkestül való önátadás. Egy Krisztus előtt hat évszázaddal élt Ezekiel nevű hívő megrajzolta belső fejlődésének útját. Fiatalemberként a következőket írja: „Ne engedjétek megbotlani lábatokat!” Annak az embernek a szavai ezek, aki mögött még nincsenek súlyos élettapasztalatok. Az akaratra hivatkozva így folytatja: „Teremtsetek magatoknak új szívet és új lelket!” Később, egy hosszú érlelődési szak után megváltozott a hangja. Isten így szólt hozzá: „Új szívet és új lelket adok nektek, saját lelkemet árasztom ki rátok.” Az Istennel egyesült életben semmit sem lehet kikényszeríteni. Olyannyira nem, hogy néha minél jobban erőlködünk, annál kevesebbre jutunk. Személyes megtapasztalása szerint, ahogy korábban ezt naplójába lejegyezte: „Nehézségek, sikertelenségek, kiúttalanság – gyakran saját közreműködésünk nélkül – alkotóerőket hoznak mozgásba. És egyszer csak eljutunk odáig, hogy a lehetetlenség utat nyit a lehetséges számára.” Mert ezzel a tudással lehet a „már nem remélt” felé haladni a „Ne félj, veled vagyok” nem kisajátítható örömének útján, „életeddel megírni a közte és közted szövődő szeretet költeményét”.

Nem alkalmi versre gondolok, hanem olyanra, ami szürke hétköznapjaidra sugárzó öröm, Isten könnyű szívű vidámsága. Ki valósíthatná meg önmagát e nélkül? Az élet vetni, és csak vetni, közben soha nem az aratásra gondolni! Eközben mégis „Akár éjszaka van, akár nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan”.

Élni a „szenvedélyes várakozással”, amelynek semmi köze nincs a passzivitáshoz: mert az Istenre várás tevékeny passió, olyan szenvedély, amely elvezet az emberek közti bizalomhoz, és arra ösztönöz, hogy a reménység követeiként hatoljunk az emberiség éjszakájának sötétjébe.

Nem keríthet hatalmába a tehetetlenség, a „mire jó az egész” érzése, mert az emberiség történelme nem egyszerűen okok és okozatok egymást követő, gépiesen bekövetkező sorozata, hanem teret enged a személyből fakadó belső erőknek is.

Amikor útnak indult, „A testvérek számát 12-re fogjuk korlátozni”, tervezte 1940-ben. Azután 1971-ben, az első Ifjúsági Zsinatra készülve így írhat, amikor már tízezrek veszik körül: „Bízom ezeknek az oly sok országból való fiataloknak a meglátásaiban: itt nálunk találkoznak, ismét elutaznak, keresnek, imádkoznak és újból visszatérnek. Ha ezeken a forró augusztusi éjszakákon néha egyedül sétálok a csillagokkal teli ég alatt, miközben a fiatalok ezrei vannak a dombon, azt mondom magamnak: ezeknek a fiataloknak a gazdag elképzelései olyanok, mint a csillagok ebben az éjszakában. Még semmi sem látszik világosan, mégis az éjszakám ünnep, izzik az azt betöltő szinte esztelen reménytől. A jövő és az ifjúság ugyanazt jelenti. Küszöbön áll az egyház tavasza. Tüze hamarosan felmelegít minket.” Mert: „Sokan akadnak még – hívők –, akik hozzád hasonlóan arra törekszenek, hogy a népek közötti bizalom kovászává legyenek. Az Észak és Dél, illetve Kelet és Nyugat között tátongó sebek begyógyítására irányuló fáradozásukkal tanúbizonyságot tesznek embertársaiknak valami remélhetőn túliról. Fölismerheted őket: az érthetetlen megpróbáltatások óráiban születtek és viszontagságokban érlelődtek. Kitartanak mindenek ellenére és szembeszegülnek a bénító hatásokkal.”

A II. Vatikáni Zsinaton megfigyelőként vehetett részt. Nem véletlenül hívta meg Őszentsége, XXIII. János pápa.

Az ifjúság problémái iránt hozzá hasonlóan fogékony VI. Pál pápa, aki mint elődje is, jó kapcsolatban volt Roger testvérrel, egy 1972 évi naplójegyzet szerint egy vacsora után: „Búcsúzáskor még nyomatékosan ezt mondja: Ha kezében tartaná a fiatalok megértésének kulcsát, szóljon majd nekem. Szeretném, ha lenne ilyen kulcsom, de tudom, hogy nincs, és nem is lesz soha.”

Vagy talán mégis birtokolt valamit, ami az ifjú szíveket vonzza és megnyitja? Harminc évvel későbbről olvasva egy 1975. május 25-i feljegyzést – ha csak Őszentsége II. János Pál 2005. április 2-án bekövetkezett halálára, temetésére gondolunk – igencsak úgy tűnik, hogy volt hatalma. A békességszerzők hatalma. Az az erőszak, amellyel az Isten országát szeretnék magukhoz ragadni, hogy mindenkivel osztozhassanak abban. („Mert az Isten országa köztetek van.”)

„Zarándoklat a Piekary dombjára, Krakkótól nyugatra: 180 000 férfi, Felső-Sziléziai bányászok. Kígyózó sorokban érkeztek ide föl ma hajnalban. Éjszaka, mielőtt útra keltek volna, mindenki a saját egyházközségében megáldozott, azután vonatra vagy buszra szálltak. A zarándoklat utolsó szakaszát gyalog tették meg. Az asszonyok ma este plébániatemplomaikban várják visszatértüket. Arra kértek, hogy Wojtyla kardinális prédikációja után én szóljak hozzájuk. Többek közt ezt hagytam rájuk: Nyugat-Európában – ellentétben Lengyelországgal, ahol a papokat a hívő nép hordozza, támogatja – nagyon sok az elmagányosodott pap. A lengyel népnek sajátos küldetése van. Ezeréves történelme során a nagylelkűség és a kitartás valódi kincseit szerezte meg magának. Rendíthetetlen hite sok keresztény reményét erősíti világszerte.”

1979. május 27-én, tehát négy évvel később így ír: „Katowicéből Piekaryba megyünk, a sziléziai bányászok zarándoklatára. Sokan négyórányi gyaloglás után állják most végig a többórás istentiszteletet. Még a dombtetőről sem lehet egyetlen pillantással átfogni a hatalmas tömeget. Fölkértek, hogy beszéljek nekik Máriáról: A lengyel munkások közül senki sem hiszi, hogy befolyása lenne az emberiség fejlődésére. Mégis azt szeretném mondani nektek, hogy éppen az ellenkezője az igaz. A nagy átalakulások, változások nem azokon múlnak, akik látszólag élvonalban állnak. Nézzétek Szűz Máriát! Éppúgy nem gondolta ő sem, hogy élete hatással lesz az emberi nem jövőjére. Az Istenanyához hasonlóan ti is a világ azon jelentéktelenjei vagytok, akik mindnyájunk jövőjének útját egyengetitek. Hűséges várakozásotok Istenre sokak számára lendítő erő világszerte. Lengyel keresztények, ti olyanok vagytok, mint a nagy fa gyökerei. Mivel a gyökerek rejtve vannak, azt gondolhatná az ember, hogy nem szolgálnak semmire. De más népek fiai tudják, hogy ti gyökerei vagytok az egyháznak. Igen, Lengyelország a kiengesztelődés útjára vezetheti az emberiség nagy családját és az egyház tavasza felé irányíthatja a világ keresztényeit. Ez ma a lengyelek hivatása.”

Másnap Varsóban születik a feljegyzés: „Amikor a lengyel fiatalságra terelődik a szó, a vértanúságot emlegeti, de azt is hozzáfűzi ez az asszony, aki férjét és lányát vesztette el az auschwitzi koncentrációs táborban, hogy talán könnyebb fiatalon, egyetlen gesztussal odaadni életünket, mint hűségesen kitartani egy életen át.”

Az 1976. január 20. dátumú naplójegyzet pedig megrendítő testamentumaként is olvasható ma: „Libanonban egymást gyilkolják muzulmán és keresztény testvéreink. Egy hónappal ezelőtt orvul megöltek az úton egy 22 éves fiatalembert, aki hazafelé tartott falujába a karácsonyi ünnepekre. Ez az ifjú vértanú előre sejtette halálát: kollégiumi szobájában levelet hagyott hátra a családjának: »Egyetlen kérésem van felétek. Bocsássatok meg teljes szívből azoknak, akik megöltek engem. Könyörögjetek velem, hogy vérem – más bűnösök vérével együtt – Libanon vétkéért engesztelő áldozat lehessen. Összekeveredve más foglyok vérével – bármely párthoz vagy vallási felekezethez tartozzanak is –, legyen vérem a béke ára, a szeretet és az egyetértés díja, mely értékek szinte kivesztek országunkból, sőt világunkból is. Ne féljetek! Engem csak a ti szomorúságotok aggaszt. Imádkozzatok, imádkozzatok és szeressétek ellenségeiteket!«”

Hat és fél évtized telt el 1940. augusztus 20-tól, a taizéi kezdettől vértanúsága napjáig, 2005. augusztus 17-ig. Olyan évtizedek, amelyeket a hozzá csatlakozókkal együtt, lehetőség szerint, mindig a legszegényebbek között töltött. „Aki Krisztushoz hasonlóan együtt akar szenvedni másokkal, az belső feszültségeknek teszi ki magát. Az ember szeretne elrohanni, hogy azok közt legyen, akik híjával vannak az emberi szabadságnak.” A világ összes nyomornegyedét nem tudta felkeresni, valamennyiben nem élhetett a rászorultak között. Azt a rengeteg emberi szenvedést, amit életében látott és orvosolni próbált, nem lehet másként elviselni, csak ha: „Életünk alapja az a bizonyosság, hogy Isten szeret minket. Minden ebből a barátságból fakad.”

Ha lenne Isten – mondják sokan –, nem engedné meg azt a sok háborút, nyomort, éhezést, járványt vagy természeti csapást, ami a világon van. Ha lenne Isten, és jó Isten lenne, akkor megakadályozná, mindezt, s azt is, hogy az ember a gonoszat művelje. De, éppen azért, mert van Isten, és mert kimondhatatlanul szerette a világot, szereti ma is, megadta az ember számára a szabad akarat, a választás lehetőségét. Megadta még azt a szabadságot is, amellyel ellene is föllázadhatunk. Miközben: „Isten, jóllehet nem csorbítja emberi szabadságunkat, mégsem szemléli tétlenül életünket. Együtt szenved velünk Krisztus által, aki a földkerekség minden emberéért vívja haláltusáját, meglátogat bennünket, behatol szívünk sivatagába is.”

Az egyház, amelyet Krisztus alapított, nem csupán egy társaság, bármilyen mélyen legyen az szellemi és lelki, hanem Krisztus testének ma és mindenkor jelenlevő és látható csodája a Földön. A közösség misztériuma az egyház, amelynek hivatása arra szól, hogy kovász legyen az emberiség nagy családjában, mint tésztában. A bizalom kovásza. Legyen az egyház az a szeretet, amely bejárja a testi és lelki szenvedés sivatagait az arra rászorulókkal, akiknek a vallási hovatartozása nem, csupán a ráutaltsága számít.

Roger testvért a mártírok koronájával kilencven évesen tüntette ki Jézus, egy olyan élet után amely maga a hűség volt. „Nehéz dolog elfogadni azok halálát, akiket szeretünk. Krisztus által, aki haláltusáját minden emberért vívja, Te is együtt szenvedsz mindenkivel, akit megpróbáltatás ér. És a Föltámadottban Te érkezel, hogy megkönnyítsd elviselhetetlen terheinket, és ráirányítod ámuló szemünket a szeretetre. Krisztus által így szólsz hozzánk szüntelen: Te pedig kövess engem, mert jóságos vagyok és alázatos szívű, bennem nyugalmat fogsz találni, hagyatkozz rám és meggyógyítalak téged.”

Frère Roger követte a Mestert, nem mint béres, de mint (talán) egy más akolból való, aki mert „hallgatott szavára” azzal töltötte, majd azért adta hosszú, kitartóan hűséges életét, mert hitte, hogy (majd) „egy akol lesz és egy pásztor.”

 In memoriam Jan Twardowski

„Fiacskáim, szeressétek egymást” – így prédikált az egyetlen apostol, aki nem szenvedett vértanúságot, Szent János, nagyon öregkorában, az élet Igéjét hirdetve. Evangéliumának előszava: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél: minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett Benne, az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.”

A szeretett tanítvány egész élete hirdette az élet Igéjét.

Egy barokk rézmetsző mester alkotása az a szentkép, amelyen a gondjaira bízott Szűzanya az ő kezéből veszi az élet mennyei kenyerét. De rokongondolata van annak a tizenhetedik századi jaroszlávi ikonnak is, amelyen János tartja a kelyhet, benne csecsemőként a megtestesült Ige.

És még egy kép. Egy repedezett füge sötét belsejéből világosságra mászó hangyák. Krisztus lándzsával átdöfött oldalából áradó fény az „A világosság, (amely) világít a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be.”

Ám akik befogták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.

Parányi hangyái, világító szentjánosbogarai. Mint az a János, akit Jannak, Jan Twardowskinak neveztek, lengyel, pap és költő, de legfőképpen hosszú, 91 évig tartó életében Isten Főhivatású gyermeke, aki hatalmat kapott, mert befogadta. Prózai visszaemlékezésében írja: „Papi pályám kezdetén igazán nehéz pillanatokat éltem meg, és féltem is, hogy felfüggesztenek, mert elgyengültem az oltárnál, a kezem remegett, a lábam meg nem akart megtartani. Orvosokhoz jártam, de azután kiderült, hogy ennek a nagy érzelmi felindultság az oka. Idővel elmúlt.” És versben így fogalmazza meg: „maszatosan a könnyektől emellek föl / mindig a misén / mint megtépett fülű bárányt.” Máshol pedig: „Ő érintett engem / kezét bűneim sebébe tette / hogy higgyem el szeret ha vétkeztem is / a bűnt nem kisebbíti Isten de megbocsátja. / A szerelmes Istened / viszonzatlan szerelmével – Egyszülött fiát, aki az ajtód előtt áll és zörget adta áldozatul, a bűneink megbocsátásáért.”

Az egyetlen bűn pedig az Új parancsot nem teljesíteni: Szeressétek, egymást, ahogyan én szerettelek benneteket! Erre kérte, hívta, gyere velem, szólította meg az olvasót, anyanyelvén milliós példányszámban és az egész világon sok nyelvre lefordított köteteiben.

Azt hiszem, valamennyiünket, de engem személy szerint egész biztosan fogalmazásmódjának végtelen egyszerűsége talált szíven. Megrendít, mint olvasót, ez az evangéliumi egyszerűség, a kiveszőben lévő mosoly, az irónia és az önirónia, egy Noé bárkájára való állat szerepeltetése, és mindebből a legfontosabb, amit ki is mond, mert ez Jézus Krisztus örök üzenete: „Siessünk szeretni az embereket!”

Elment János, elment Jan, de az Üzenő és az üzenete, amelyet hűségesen továbbítottak, velünk marad a világ végezetéig. A szívünkben élő Jézus minket is segítsen abban, hogy prioritással továbbítsuk! Világítva, mint a szentjánosbogár, mert: „Amikor az angyal a mezőn hírül adta, hogy az Isteni Gyermek már a jászolban fekszik, egy kis bogár mászott a jászol szalmájára. Az angyal a Gyermek fölé hajolt, meglátta a szalmaszálak között üldögélő bogárkát és megszólította: – Hát te mit csinálsz itt? Menj az állatokhoz és mondd meg nekik, hogy Isteni Gyermek született a világra. A kis bogár így szólt: – Ki hinné el nekem, amikor, amikor oly csúf és kicsi vagyok? Az angyal erre egy aranycsillámot húzott ki szárnyából és rátette a bogár hátára: – Itt van egy lámpás, ez hirdesse az igazságot! A kis bogár örömmel repült ki az istállóból. Zümmögve repült a bokrok közé a nyúlhoz és őzikéhez, bemászott a kövek közé a csigához, a sündisznóhoz, felreppent a fákra az alvó madarakhoz és folyton ezt kiáltotta: –Isteni  Gyermek született a világra! Égi Gyermek született a világra! Így az állatok is tudomást szereztek a szent óráról és a madarak már hajnal előtt énekeltek! S ki mondta meg a halaknak? A szent órában csillagszilánkok hulltak a világ minden vizébe és így a halak is tudták, hogy különös ez az éj! Azóta sokkal szebben ragyog pikkelyruhájuk, mint azelőtt. Vannak, akik azt állítják: a szent éjjen az állatok beszélnek egymással, egy rövid ideig, úgy éjfél előtt.

A „csordapásztorok” (például kitelepített jogi doktor és családja, a rokonaim), midőn a Hortobágyon éjjel a juhhodályban, „birkát őrizének”, valamint „Szénán bágyadoz(tak) a hideg jászolban”, bizony valóban látták azt, hogy az állatok beszélnek. Egy patkány anyuka megverte rendetlenkedő csemetéjét. A birkák pedig két mellső lábukra borultak. Az emberek, hisz’ szegény rabok voltak, nem mehettek gyorsan a városba.

„Akkor is karácsony volt”, a szegény magyar nép hosszú sötét éjszakáinak egyik karácsonya. Mégis, húsvétian „lángolt a szívük”. Hiszen megtapasztalták már, hogy: „…mindennap…” „veletek vagyok a világ végezetéig.” És ezért örvendő lélekkel énekelték: „Dicsőség mennyben az Istennek! Békesség földön az embernek.”

Dobos Marianne

(Fényképek forrása: Wikipédia)