Már az 1940-es években, a második világháború után érkeztek magyar menekültek Svájcba, ami természetes módon vezetett ahhoz az igényhez, hogy a hívek anyanyelvükön is imádkozhassanak. A Zürichi Magyar Katolikus Misszió története tehát közel nyolcvan évre nyúlik vissza. Mindmáig ez az egyetlen hivatalos magyar misszió Svájcban – jóllehet magyar közösségeket, magyar szentmisét, sőt magyar lelkészt is találunk más kantonokban is. Varga Péter atyát Vecsésről hívták el 2015-ben Augsburgba, hogy lássa el az ottani magyar misszió vezetését, majd két év múltán Zürichben volt rá szükség. „Örömmel folytatom itt lelkipásztori életemet” – olvashatjuk szavait a zürichi misszió honlapján. Külön áldásnak tartja, hogy lehetősége adódott egy svájci plébánián is szolgálni, ahol – elmondása szerint – nagyszerű teammunkában vehet részt és gazdagítja látókörét. Ennek a szolgálatnak a teljesítése egyébként a feltétele a svájci egyháznak ahhoz, hogy fenntartsa a magyar missziót. Az alábbiakban Varga Péter atyát közelebbről is megismerhetik olvasóink.
Varga Péter atya hívő családban, munkás szülők ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot 1971. január 12-én Vácott. Penc községben nőtt fel, az általános iskolát is ott végezte. Családja hitét, vallásosságát és négy testvérét élete nagy ajándékának tekinti. „Ez fontosabb volt számomra, mintha gyermekkorunkban jólétben éltünk volna” – mondta egyszer egy interjúban. A családban csupán egy paprokon volt, apai ágon: Varga Mihály, az Örökimádás könyv szerzője. Péter atya édesanyja – ezt közvetlenül fia pappá szentelése előtt árulta el – mindig azért imádkozott, hogy a legkisebb gyermeke pap legyen, de erről neki addig egy szót sem szólt.
Péter atya az általános iskola hetedik osztályos tanulójaként ismerkedett meg plébánosuk unokaöccsével, Barsi Balázs ferences szerzetessel, aki megkérdezte tőle, nem akarna-e egyházi iskolában továbbtanulni. Akart – és Barsi Balázs a „szárnyai alá” vette őt. Így lett az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium tanulója. „Ő az, aki – Várszegi Asztrik mellett – sokat adott nekem. Isten felé terelt. Rajtuk kívül még sok olyan pappal megismerkedhettem, akik nagy hatással voltak rám, például a káplán atyák általános iskolás éveim alatt” – magyarázza Péter atya.
Noha a szerzetesek nagy hatással voltak rá, s az általuk fenntartott középiskolában érettségizett 1989-ben, hivatást a szerzetesi életre nem igazán érzett. „Persze, megfordult a fejemben, hogy szerzetes leszek, de nem volt vonzó számomra a zárt kolostori élet. Egyszerűen nem tudtam magam elképzelni egy kolostorban. Emberek között szerettem volna élni és Isten felé vezetni őket” – emlékszik vissza azokra az időkre Péter atya.
Budapesten készült a jövőre, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. „Papnövendékkoromban kiemelt helyet foglalt el életemben a Jópásztor vasárnapja. Már hetekkel azelőtt az évi egyetlen prédikációnkra készültünk, majd elhagyva a papnevelő intézetet, szétszéledtünk különböző plébániákra, ahol a hívek vártak minket, hallgattak minket, néha talán izgultak is velünk a prédikáció alatt ügyetlenségeink miatt, és mégis örültek nekünk, mi pedig a szeretetnek, amit kaptunk, és a tapasztalatnak, amit szereztünk. Prédikálnunk kellett ezen a vasárnapon, mert valamit tovább kellett adnunk hivatásunkból…” – írta egyik visszaemlékezésében. Péter atya nagyon tudatosan és nagyon alaposan készült a papi szolgálatra.
Az ötödik év – 1994 – végén megszerezte a bakkalaureátusi fokozatot. „Főpásztorom, Keszthelyi Ferenc váci megyéspüspök szívesen felszentelt volna korábban is, én viszont nem éreztem úgy, hogy készen állnék a szentelésre idő előtt. Ő azt akarta, hogy a szentelésem után továbbképezzem magam külföldön. Tudtam, hogy nem akarok elvont tudományos kérdésekkel foglalkozni, ezért a diakónusszentelés után, 1994–1995-ben köztes megoldásként egy évet Bécsben, a Pázmáneumban töltöttem; nyelvtanulás mellett a Bécsi Egyetemen Újszövetséget tanultam és egy kicsit a keleti vallásokról is. Egyelőre én vagyok az utolsó »pázmánita«, de kék reverendát én már nem csináltattam” – meséli azokról az időkről.
1995-ben Vácott szentelték pappá. Első szolgálati helye segédlelkészként a nagykátai plébánia volt; káplánként két évet töltött ott.
Plébánosként először, 1997–2003 között a Nógrád megyei, salgótarjáni járásbeli Etesen szolgált. A községben lakott, onnan látott el három plébániát, ami hat falut jelentett. Itt kezdett el azon gondolkodni, hogy valójában mi is a lelkipásztor feladata a mindennapokban. Hogyan lehet a híveket a lelkiekben segíteni, hogy minél imádságosabbakká váljanak? Hogyan lehet ennyi települést ellátni? Marad-e idő a közösség építésére? Milyen példákat lehet találni a modern egyházszervezésről a múltban és a jelenben? Hogyan lehetne minél több embert bevonni az egyházközségi életbe? A sok misemondás mellett jut-e idő más lelkipásztori munkára? – ezek a kérdések foglalkoztatták. „A válasz természetesen benne van az Egyházi Törvénykönyvben: az pontosan megmondja, hogy mennyi misét mondhat a pap. Ha ezt betartjuk, más dolgoknak is tudunk prioritást adni. Én egyébként úgy éreztem, hogy – noha szeretem a gyerekeket és nagyon jól érzem magam közöttük – elsősorban a felnőttek felé kell fordulnom: minél több embert bevonni a közösség életébe és feladatokkal bízni meg őket. Sok tervem volt, eleinte azonban talán túl nagy léptekkel akartam haladni” – olvashattuk egy korábbi nyilatkozatában.
Püspöke 2003-ban Érsekvadkertre helyezte, amihez még három falu tartozott: Borsosberény, Horpács és Pusztaberki. Mindemellett kinevezett tagja volt az Egyházmegyei Papi Szenátusnak és főreferensként a Váci Egyházmegyei Hitoktatók Bizottságában, valamint a Karitatív Bizottságban is tevékenykedett.
2005-ben útja ismét Bécsbe vezette: eltölthetett a bécsi egyházmegyében egy szabbatévet, amit lelkipásztorkodás mellett továbbtanulással is kiegészített a Bécsi Egyetemen.
Ezt lelkiekben gazdag kilenc év követte Vecsésen, 2006-ban ugyanis Péter atya Vecsésre került. A katolikus hívek lelki megújítására, az egyházközség és Vecsés város kis közösségeinek építésére, a szegények, rászorulók, egyedülállók segítésére, az ifjúsági misszió erősítésére törekedett. „Az ottani munkatársak, közösségek, hívek nagy része kész volt egy kis Isten országa építésére” – tekint vissza Péter atya. Lelkipásztorságára jellemző volt a régi hagyományok megtartása mellett az új utak és módszerek keresése.
– Volt két lelkipásztori kisegítőm, akikről kiderült, hogy családalapításuk előtt foglalkoztatta őket a papi hivatás gondolata is. Később mindkettőjüket, püspöki engedéllyel, meghívásuk után, magam avathattam fel (akkor még kevés ilyen segítő volt az egyházmegyében), és hála a Gondviselésnek, évekkel később mindketten diakónussá szentelődtek és mindketten családos diakónusként plébániavezetői feladatot kaptak. Szerintem ez az Egyház jövője: ha egyre több kisegítő veszi át a lelkipásztori munka egyes részterületeit – véli Péter atya.
Ez idő tájt ismerkedett meg egy svédországi kezdeményezésű és Németországban is felkarolt elmélkedő imafüzérrel, amelynek magyar nyelvű apostola lett. „Sokat segített a lelki életemben, és remélem, hogy még sokaknak fog segíteni. Ez a Krisztusfüzér” – tájékoztat Péter atya és az imafüzért így mutatja be kicsit részletesebben:
– A Krisztusfüzér több szempontból is hiánypótló imafüzér: segít megtanulni elmélkedve imádkozni (azaz nincsenek hozzá kötelező imák); segít rátalálni a csendes idők fontosságára és a keresztény hit lényegéről szól: a Jézussal való kapcsolat megerősítéséről. A kezdeményezés Svédországból indult el. Németországban felkarolta a hamburgi katolikus egyházmegye és az első ökumenikus országos imanapon a keresztény egyházak számára ajánlott új imaformaként mutatták be. Magyarországon és a magyar nyelvterületen magam lettem ennek az apostola. Krisztusfüzér, Élet gyöngyei című könyvemhez ajánlást írt Anselm Grün szerzetes, illetve Beer Miklós püspök, aki magas egyházi engedélyt és ajánlást is adott hozzá. Miklós püspök atya rögtön felismerte – már korábban, mielőtt még elkezdődött volna magyar nyelven is az imafüzér ismertetése –, hogy ez szép segítsége az emberi léleknek az Isten felé, és ő nevezte először új lelkiségnek is. Ezért próbáltam felkarolni magyar nyelven is ezt a lelkiséget. Egy CD-kiadvány is létrejött hozzá és a könyv után egy kis missziós füzet is megjelent magyar nyelven (amelynek német és angol nyelvű fordítása folyamatban van), ezt hívők, hitetlenek és nyitott kereső emberek kezébe egyaránt oda lehet adni, akár rokonok, ismerősök egyszerű megszólításaként is. Az imafüzérről számos információt, érdekességet és hasznos tartalmat kínál a www.krisztusfuzer.hu honlap.
Vecsési plébánosi idejére Péter atya máig hálával gondol vissza. Papi élete ezt követően is további szép fejezetekkel folytatódott, bár, mint mondja, Vecsésről nem szívesen jött el, amikor két évre átvette az augsburgi magyar misszió vezetését. Mindazonáltal Németországban is megtalálta a helyét, majd a kedves zürichi egyházközségben is, ahová két év múltán hívták el szolgálatra. A korábbi zürichi magyar plébános, Vizauer Ferenc nyugdíjba vonulásakor az egyházközség az ott megszokott „papkereső bizottsággal” kereste meg Péter atyát, akit püspöke a kérésükre kb. tíz évre engedett el. „Missziónkhoz további katolikus közösségek tartoznak: Zürich kantonon belül Winterthur és Uster, Thurgau kantonon belül Frauenfeld, valamint Schaffhausen kantonban a városban is rendszeresen tartunk még magyar szentmiséket. E mellett rendszeresen vannak még magyar szentmisék Svájcban máshol is – Bern, Genf, Basel, St. Gallen, Lausanne –, de ezek nem tartoznak a mi missziónkhoz” – foglalja össze jelenlegi tevékenységi területét Péter atya, s hozzáteszi: külön áldásnak tartja, hogy lehetősége van egy svájci plébánián is szolgálni, ahol egy – elmondása szerint – nagyszerű teammunkában vehet részt és gazdagítja látókörét. Ennek a szolgálatnak a teljesítése egyébként a feltétele a svájci egyháznak ahhoz, hogy fenntartsa a magyar missziót.
Ezüstmisés áldásban 2020. augusztus 23-án részesíti majd híveit, a Zürichi Szent István Magyar Misszió védőszentjének ünnepén, a Szent István-búcsún. A többes ünnepi eseményt a körülményekre való tekintettel korlátozott létszámmal tartják meg, a részvétel előzetes jelentkezéshez kötött.
„Zürichben örömmel folytatom lelkipásztori életem” – olvassuk Péter atya szavait a misszió honlapján, s ha itt tovább kattintgatunk-böngészgetünk, kétségünk sem marad e felől: egy felettébb aktív, nyitott, igazi közösségépítő, jó magyar szívű lelkipásztor személyisége és munkássága bontakozik ki előttünk, akinek a szavai szerint „ha komolyan vesszük az Eucharisztiát, a köztünk jelen lévő Jézust, akkor oázisokká változnak a közösségeink”; aki a szentségimádásról is azt tartja, hogy az a katolikus egyház legzseniálisabb válasza a XXI. században az emberek problémáira; és aki, miként az eddigi szolgálati helyein tette, úgy a diaszpórában is egyházi és nemzeti közössége megmaradásának útját keresi és kövezi. Huszonöt éves papságához szeretettel gratulálunk, és kívánjuk, hogy adjon a Jóisten neki sok erőt, áldást és kegyelmet elkötelezett munkája folytatásához!
Varga Gabriella
