Menü Bezárás

Hetven éve született Simpf János

Simpf János erdélyi magyar katolikus pap, tanár és költő a Szatmár megyei Józsefházán született 1951. február 26-án. A középiskolát Nagybányán végezte, érettségi után pedig Gyulafehérváron a Római Katolikus Hittudományi Főiskolán teológiai tanulmányokat folytatott. 1976. június 20-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök a Szatmári Egyházmegye szolgálatára. 1976-tól Mezőpetriben volt káplán, 1977-től Tiszahosszúmezőn szolgált plébánosként. 1981-től Gyulafehérváron a kántoriskolában irodalmat és történelmet tanított.

Verseiben örömeit, gyötrődéseit örökítette meg, élménye a hit, a hivatás, a magány, a család, a felé áradó szeretet. Verseinek fennmaradását a Ceaușescu-diktatúra idején úgy látta biztosítottnak, ha azokat tanítványaira bízza. Halála után mintegy 150 versét gyűjtötték össze és rendezték sajtó alá volt diákjai. Még mindig maradtak kéziratban munkái, köztük a Példatár (1973), az Isten a magyar költészetben (1974), az Isten a világirodalomban (1975).

„Érzékeny lelke olyan misztikus mélységekben és magasságokban szárnyalt, hogy arról csak azok kaphatnak ízelítőt, akik verseit átimádkozott, Istentől »megsebzett« életszilánkokként olvassák, és hagyják, hogy hasson befelé. A túlcsorduló Istenszeretet tette őt érzékennyé az emberi bajokra, a lét nagy kérdéseire, ezért tudott ilyen gyermeki szent naivitással, empátiával fordulni tanítványai, paptestvérei, volt hívei felé is” – írta róla Létra lenni… című megemlékező írásában Sebestyén Péter.

1989. május 28-án búcsúzott el a földi világtól Gyulafehérváron, 38 évesen. Halála után megjelent kötetei: A józsefházi sírhalom (Gyékényes 1996); Versek (Nagyvárad, 2004). Mária-költészetünk címmel összeállított gyűjteményét az Ady Endre Társaság jelentette meg (Szatmárnémeti, 2008).

Lukács József Kedvenc tanáromra emlékezve című írásával és a fiatalon távozott papköltő Harc az idővel című költeményével idézzük fel Simpf János emlékét.

Szerkesztőség

Kedvenc tanáromra emlékezve

A ’80-as évek közepén találkoztam először Simpf Jánossal, a gyulafehérvári kántoriskolában. A szatmári egyházmegyés paptanár személye már a felvételi vizsgán nagyon megragadott. Atyai jósággal, nagy-nagy empátiával szólított meg és biztatott bennünket a szóbeli megmérettetés előtt. A Gondviselés úgy látta jónak, hogy felvételt nyerhettem az egyházmegye akkori egyetlen gimnáziumába. Simpf tanár úr lett az osztályfőnökünk, akinek nagyon sokat köszönhetek értelmem, jellemem csiszolásában. Magyar irodalmat, világirodalmat és világtörténelmet tanított nekünk.

Rendkívüli módon tudott a diákjai nyelvén beszélni, tudta megszólítani őket. Boldog volt, amikor látta, hogy lelkesedünk tantárgya iránt és érdekel bennünket, amit tanít. A kommunista diktatúra egyre erősödő szorításában is igyekezett kapcsolatot, jó barátságot ápolni az erdélyi irodalom nagyjaival, mint például Kányádi Sándor, Gellért Sándor, Bajor Andor vagy Beke György.

Joggal állítható, hogy a XX. század második felében élt erdélyi papok közül alig akadt olyan, aki az ő irodalmi műveltségével versenyezhetett volna. Valahányszor magyarórára érkezett, kopott bőrtáskája duzzadt a privátkönyvtárából magával hozott művekkel, amelyeket szívesen felkínált olvasásra. Öröm csillogott a szemében, amikor látta, hogy egyik-másik könyvét kölcsönkérjük, elolvassuk. Személyisége, tudása és tantárgya iránti szeretete nekünk is szárnyakat adott, s arra késztetett, hogy ne csak a füzeteinkben örökítsük meg a hallottakat, hanem le is gépeljük és sokszorosítsuk a magyar- és világirodalom órán elmondott előadásait.

Élményszámba menő irodalomóráiból a mai napig nagyon sokat merítek.

Egyszer egy önkéntes munkára segítőket keresett az osztályban, iskolánk könyvtárát kellett volna rendszerezni és kartotékozni. Hetekig emlegette a feladatot, de nemigen akart jelentkezni senki sem. Aztán csak ennyit mondott: „Fiuk, csiholjátok meg már magatokat!” Kissé bátortalanul, elpirult arccal, de aztán mégis vállaltam a feladatot egyik osztálytársammal. Azt az örömet, lelkesedést látni kellett volna arcán. A könyvek szeretetét, tiszteletét – amit magából sugárzott – ekkor értettem meg igazán, s a hosszú hetekig tartó rendszerező tevékenység velem is még jobban megszerettette a lapokra írt gondolatokat, történeteket és magát az irodalmat.

Simpf tanár úr nem sajnált se időt, se energiát, hogy szellemiekkel gazdagítsa embertársait. Az akkori rendszerben azonban – amikor a publikálás lehetetlen volt – csak a kántoriskola „színpada” adott neki némi lehetőséget: a Mikulás-ünnepségek, karácsonyestek, farsangi műsorok forgatókönyvét ő készítette gondosan elő, megcsillantva bennük sziporkázó tudását és felejthetetlen élményt nyújtva számunkra. Kitűnő verseiből – amelyeket az akkori rendszer miatt nem jelentethetett meg – néhányat az iskolai ünnepségeken elszavalhattunk, de csak később tudtuk meg, hogy számtalan alkotása sokáig az asztalfiókban lapult.

Próbált erősnek mutatkozni, de bensejében nagyon szenvedett a rendszer szorítása miatt. E sorok írója gyakran látta őt könnyekkel a szemében, amikor vívódásait, töprengéseit megosztotta néhány diákjával.

Irodalmi munkásságának méltatását szakemberekre bízom, jómagam hálás szívvel emlékezem meg róla és megköszönöm a jó Istennek, hogy 1985 és 1987 között tanárom, nevelőm lehetett, akire nemcsak nagy tudása, de mély embersége miatt is mindig felnéztem.

Simpf tanár úr már 1972-ben papírra vetette, amit egy éjjel megsejtett, hogy földi útja hamar véget fog érni s álmai minden határt és törvényt leráznak magukról. A rendszerváltozás évében, 1989 májusában, nagyon korán, 38 évesen lépte át az örökkévalóság kapuját. Hiszem, hogy megjutalmazta őt az Úr az örök boldogsággal.

Lukács József

Simpf János
Harc az idővel

Kíváncsi álmaim megszöknek mellőlem,
medrükből kilépve messze elsuhannak.
Úgy látszik, megunták kísérői lenni
hamar véget érő szeszélyes utamnak.

Minden határt, törvényt leráztak magukról.
Ködös végtelenbe magukkal ragadtak,
s én boldogan szálltam magam mögött hagyva
szűkös ketreceit kegyetlen falaknak.

Ámulva hallgattam a szférák zenéjét,
erősen csábított a végtelen hangja,
kitárult kapuja a végső Titoknak,
s valaki biztatott, hogy lépjek be rajta.

Lábam már a kapu küszöbére tettem,
amikor valami durván visszarántott;
órám ketyegése hasított fülembe,
szétmarcangolva a legmerészebb álmot.

Jaj, minden hiába, mert a komisz óra
belopja az időt legszebb álmaimba.
Ha százszor indulok, százszor esem vissza,
mert nincs, ki e gátat egyszer átszakítsa…!
(s nincs, ki a mutatót egyszer megállítsa…!)

(1972)

 

 

2 Comments

  1. Paul-Emanuel Winkler

    Mein geliebter Onkel.. möge er in Frieden Ruhen. Ich war zu jung um Ihn wirklich zu kennen bevor er starb. Aber durch seine Gedichte weiß ich das er eine suchende Seele war..so wie ich selbst..auf der ewigen Suche nach dem Sinn der Existenz..und die Suche nach dem Göttlichen.

  2. Lukács József

    Sehr geehrter Herr Winkler!
    Vielen Dank für Ihre Anmerkung, die ich in Köln sehr gerne gelesen habe. Ich hoffe, Sie lesen und verstehen auch das, was ich auf ungarisch weiter schreibe.
    Keresők vagyunk mi mindannyian egy életen keresztül. Keressük az igazi értékeket, amelyek megtartanak az életben.
    Az Ön nagybátyja nagyon sokat segített nekem ebben a keresésben. Igazi keresztény értékekre hívta fel a figyelmemet. És egy életen keresztül hálás vagyok neki önzetlen jóságáért, diákjaira fordított idejéért.

    Üdvözlettel,
    Lukács József, plébános

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük