Főtisztelendő Msgr. Szungyi László főesperes, Temerin megbecsült plébánosa életének 71. évében, 2020. május 14-én az újvidéki kórházban az Örök Hazába költözött. Fáj a szívük a temerini híveknek, akiket harminchat éven át szolgált. És siratjuk mi is, mert ismertük, szerettük – sok kedves emléket őrzünk róla. Nehéz pillanatok ezek, de próbálunk a Jóisten akaratában megnyugodni, és e közben imádkozunk Szungyi atya lelki üdvéért. Az alábbi portré végigvezet életútján és kirajzolja sugárzó személyiségét. Ezzel búcsúzunk tőle.
Szungyi László atya 1950. március 26-án született Verbászon, hite iránt elkötelezett, vallását gyakorló katolikus családban. A templomban tapasztaltak már kisgyermekként annyira megragadták, hogy otthon is misézést játszott, amelyből természetesen a prédikáció sem maradt ki. Ötéves korától kezdett el ministrálni, a papi hivatás iránti vonzalom pedig az idő előrehaladtával egyre erősödött benne. „Nagyon szép gyermek- és ifjúkorom volt, sok mindenre boldogan emlékszem vissza” – mondta Szungyi atya. A helyi általános iskola elvégzése után, amikor döntenie kellett a hivatását illetően, már tudta, hogy „az élete értelmét a papi szolgálatban látja”. Ennek megfelelően a szabadkai Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnáziumba kérte felvételét, ott érettségizett 1968-ban. Egyetemi tanulmányait előbb a zágrábi Teológián folytatta, majd sorkatonai szolgálatának letöltését követően, 1971-ben útja Rómába vezette: a Pápai Német–Magyar Kollégium (Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum) növendékeként a Pápai Gergely (Gregoriana) Egyetemen folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait, amelyek során a spirituális teológiára szakosodott és szaklicenciátust szerzett. „Rómában a német és az olasz nyelv egyidejű és gyors elsajátítása volt a legnehezebb” – emlékezett vissza László atya. Salzburgi nyelvtanfolyam, németországi és franciaországi ösztöndíjak segítették ebben – végül a Goethe Intézetben a legmagasabb fokozatú német nyelvvizsgát is megszerezte.
– Amikor a római tanulmányaimat 1971 őszén megkezdtem – tekint vissza Szungyi atya –, Mindszenty József bíboros, hercegprímás Rómában élt. Egyik alkalommal kifejezte óhaját, hogy találkozni szeretne az akkoriban Rómában élő és ott megforduló magyarokkal, és a Szent István Zarándokházban egyenként fogadott mindenkit. Elébe járultunk, bemutatkoztunk és néhány szót válthattunk vele. Én, a 21 éves fiatalember a nagy Mindszentyvel találkozik, hát el lehet képzelni, hogy ez milyen nagy élmény volt nekem! Úgy mutattak be, mint a Germanicum egyik növendékét, délvidéki fiút a Szabadkai Egyházmegyéből. Én akkoriban még csak Vajdaságról hallottam, a „Délvidék” földrajzi elnevezéssel még nem találkoztam, teljesen ismeretlen volt számomra. Tehát akkor délvidéki is vagyok, gondoltam magamban… Közben néhány szót váltottunk arról, hogy milyen a vallási helyzet mifelénk. És jó volt hallani a bíboros úrtól, hogy a Hitélet folyóirat jár neki, abban érdeklődve olvassa az itteni katolikusok helyzetét, és örül annak, hogy élő az egyház a mi vidékünkön is. Elismerően szólt az itteni magyarságról. Az volt a benyomásom, hogy íme, egy újabb leendő szent, akivel beszélgethettem. VI. Pál pápának ministrálhattam, nagy élmény volt számomra a szentté avatása. Éppúgy II. János Pál pápáé is, akivel szintén találkoztam személyesen… Már most vannak szentek, akiket szemtől szembe láthattam, és ez igazán kivételes, nagy öröm. Azt hiszem, hogy annak az embernek a kisugárzása, akivel találkozunk, az egymás szemébe tekintés adja meg az élményt, az emlék alapját. Az evangéliumban halljuk, hogy Jézus feltekint valakire, és az megtér, fölkel, irányt változtat, ha kell, megjavul, boldog lesz. Tehát amikor Nagy Emberrel találkozunk, főként, ha már tudjuk, hogy az illető kicsoda, az szinte hihetetlen dolog, és pszichológiailag, lelkileg is fokozza az érzést az a tudat, hogy nem mindennapi esemény, hogy ő engem személyesen megszólít és én szólhatok hozzá. Ez mindenkor maradandó élmény. Az, hogy én személyesen is találkozhattam, beszélhettem ezekkel a nagy személyiségekkel, számomra az ég nagy-nagy ajándéka. Mindszenty József bíboros boldoggá avatása lassan egész közelinek tűnhet. A jelek szerint most már hamarosan az oltárainkon tisztelhetjük őt – magyarázta.
A római esztendők más felfedezéseket is tartogattak Szungyi László atya számára. Egyik írásában fedte fel, hogy gyermekkorában, az ötvenes évek végén, amikor az elsős magyar olvasókönyvben az aláírásban látta, hogy: székely népmese, nem magyarázta meg neki senki, a tanítónéni sem mondta el, hogy a mese honnan való, és neki olyan elképzelése volt, hogy a székely népmese keleti, japán vagy kínai lehet… „Abban a korszakban egymásról nem tudtunk szinte semmit, egyáltalán nem voltak információink. Aztán az élet fokozatosan úgy hozta – főként a politikai változások voltak azok, amelyek a kilencvenes évek kezdetétől mind erősebben összekapcsoltak bennünket, határon túliakat magyar testvéreinkkel is –, hogy azután már nemzeti öntudatunkban is fontos hely jutott a székelyeknek, velük és minden magyarral együttérezve” – emlékezett László atya, és római emlékeinél még kissé elidőzött. Elmesélte ezt is:
– Ifjúkoromban, a hetvenes évek elején – és ezt különös isteni áldásnak tekintettem – kapcsolatba kerülhettem négy székely kispappal a római Collegium Germanicum et Hungaricumban. A kollégium szabályzata szerint hetente egyszer, vasárnap esténként találkozhattunk beszélgetésekre. „Magyar rekreáció” volt ennek a neve: társalogtunk, elmondtuk élményeinket, sokat vidultunk, de komoly dolgok is szóba jöttek. Olyan találkozó volt ez, ami mindannyiunknak nagyon sokat jelentett. Ezeken a találkozókon igyekeztünk mindannyian ott lenni. – Akkoriban hatan-heten voltunk magyarok, aztán mind kevesebben, végül, amikor az erdélyiek is hazamentek, én maradtam egyedül, mert akkoriban Magyarországról még nem jöhettek a növendékek. Most már, hála Istennek, onnan is mehetnek, úgyhogy mostanság már huszonöt-harmincan is lehetnek a kollégiumban. – Mivel tehát egyedül én voltam Bácskából, a beszélgetésekben mindig alkalmazkodtam a témához; a négy erdélyi persze, hogy felhozták mindig a közös emlékeiket és a székely életet, így általuk megismerhettem az elöljáróikat, püspökeiket, társaikat, s ennek köszönhetően, még mielőtt személyesen is találkozhattam volna velük, névről már sokukat ismertem. A nevekről jut eszembe: az első emlékem az volt, hogy valaki Lacinak szólított a futballpályán: egy osztrák doktorandusz. Amikor megkérdeztem tőle, honnan tudja, hogy engem Lacinak hívnak, a doktorátusra készülő pap elmondta, hogy vannak itt erdélyiek, és az egyiket, Vencser Lászlót Lacinak becézik, ezért gondolta úgy, hogy mivel én is László vagyok, bizonyára engem is Lacinak becéznek. Először vagyok Rómában és ott az első személy, erdélyi példára, engem is Lacinak szólít! – ezt nem felejti el az ember. Ez nagyon kedves emlékként él bennem. A későbbiek során hamarosan megérkezett Jakubinyi György is, aki akkor újmisés volt, és rajtuk kívül még két erdélyivel – Szabó Árpáddal és Tamáskó Péterrel – a kollégiumi években sokat társalogtunk, beszélgettünk, barátkoztunk. Általuk egyre jobban megismerhettem a székely gondolkodásmódot, szokásokat, kapcsolatba kerültem az ottani vallási élettel. Hallhattam Jakab Antalról is, akit Rómában szenteltek püspökké 1972. február 13-án. Amikor a nagy eseményre az akkori székely zarándokok megérkeztek, már nagyon közelinek éreztem a szentelendő új püspököt, együtt örültem velük és jelen lehettem a nagy eseményen.
Szungyi atya úgyszintén találkozott Márton Áron püspökkel is, aki római látogatása alkalmával kispapjait is meglátogatta.
– Mivel én voltam a legfiatalabb magyar a kollégiumban, a szokásos vasárnapi rekreációkon a társaim hozzám jöttek, az én kis szobácskámban fogadhattam őket. – A kollégiumban egy-egy szobája volt minden növendéknek, ahol az életünk személyes részét töltöttük (tanultunk, aludtunk, tisztálkodtunk). – Egy alkalommal az én szerény otthonomban meglátogatta a nálam tartott „magyar rekreációt” Márton Áron püspök atya is, így személyesen is váltottunk néhány szót, és eltöltöttünk vele egy estét. Számomra rendkívüli esemény, nagyon nagy élmény volt huszonegynéhány éves koromban a nagy erdélyi püspökkel találkozni és beszélni, akinek a boldoggá avatására várunk. Amikor Jakubinyi György 1990-ben meghívott a püspökszentelésére, örömmel mentem, és akkor a helyszínen is meggyőződhettem arról, hogy milyen a székely buzgóság. Csíksomlyón a püspökszentelésen tanúja voltam annak, hogy mekkora hitük van a székely magyaroknak, mennyire ragaszkodnak kőbe vésett „Isten, tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben” fohászukhoz, ami emlékezetemben örökre megmaradt. Meghatódva énekeltem én is a Székely Himnuszt, és még jobban tiszteltem, még jobban megszerettem a székelyeket – mesélte Szungyi atya.
Diakónussá még ott, Rómában szentelték, 1976-ban, majd pappá saját kérésére ugyanazon év július 4-én szülővárosában, Verbászon szentelte Zvekanović Mátyás szabadkai megyéspüspök.
– Rómából hazatérve, 1978-tól segédlelkészként Szabadkán a Szent György- és a Szent Rókus-plébániákon teljesítettem szolgálatot négy évig. Közben egy év elteltével püspököm kinevezett a Paulinum német nyelvtanárává. Ezt a pedagógusi munkát akkor is folytattam, amikor 1981-ben önálló plébániát kaptam Királyhalmán – egészen a temerini szolgálatom megkezdéséig.
Harminchat éve vette át a temerini plébánia irányítását: 1984 óta fejtette ki ott széles körű lelkipásztori tevékenységét. Ezzel párhuzamosan hosszú éveken keresztül a Szabadkai Egyházmegye Teológiai Katekétikai Intézetében lelkiségi teológiát és valláspszichológiát tanított, triennális és szinódusi vizsgáztató volt, a Liturgikus Bizottság, a Katekétikai Bizottság, a Szerbia és Montenegró Püspöki Konferencia Papság Bizottság és a Papi Szenátus tagjaként, továbbá 2000-től az újvidéki egyházkerület espereseként is tevékenykedett; 2013 óta pedig a Bácsi Főesperesi Kerület főesperese volt.
Szungyi László atya az elmúlt három és fél évtized során igen megbecsült vezetője lett a temerini hívek közösségének. Egyik ministránsa, Lackó Linda egy helyütt ezt írta róla: „Felnézek rá már kiskorom óta. Nekem nem egy sztár a példaképem, hanem ő! Azt az utat, amit végigjárt, sokan álmukban sem tudnák végigjárni.” Varga József újságíró pedig így jellemzi plébánosukat: „A szó legnemesebb és legigazabb értelmében a lelkipásztorunk, kereszténységünkben, emberségünkben, magyarságunkban egyaránt.”
Szungyi atya egészen átéli hívei örömét, bánatát, aggodalmaikat és nehézségeiket, és folyton azt keresi, miként teheti szebbé, jobbá életüket.
– Ideérkezésemkor felújítottuk a sekrestyét, a hittantermet és a téli kápolnát. A telepi közösségi házat, ahol akkoriban a szentmiséket tartottuk, szintén rendbe hoztuk. Később beláttam, hogy 240 ember részére az imaház túl kicsi, ezért azt vagy bővíteni kell, vagy templomot építeni a helyére. Megemlítettem ezt a püspöknek, aki azt mondta: ha vállalom, ő segíteni fog. Nem akármibe kezdtünk bele, de végül sikerült…
Igen, sikerült: Szungyi atya elszántsága és a temeriniek példás összefogása kilenc mostoha, háború sújtotta év alatt elvezette a megvalósulásig a már több évtizede érlelődő gondolatot, és 2000. július 20-án, Szent Illés próféta napján, a temeriniek fogadalmi ünnepén Pénzes János szabadkai megyéspüspök több ezer fős tömeg előtt felszentelte a Lourdes-i Boldogasszonyról elnevezett, közel ötszáz négyzetméternyi alapterületű új vikáriatemplomot. „A Gondviselés nagy ajándéka” – fogalmazott akkor Szungyi atya. Talán az odáig elvezető út örömteli tapasztalatai is ihlették Barátság és boldogság című első saját kötetét, amely ugyanabban az évben látott napvilágot. A telepi Lourdes-i Boldogasszony Millenniumi Emléktemplom erős kötődés a magyarsághoz.
Az új templom felszentelését követően a Szent Rozália tiszteletére ajánlott régi plébániatemplom kétszázadik évfordulójára kezdett el készülni az egyházközség. „Itt is teljes felújítás várt ránk – meséli László atya –, a villanyhálózatot, a tetőt, a csatornát, a villámhárítót hoztuk rendbe. Korszerűsítettük a kálváriát, a plébánián és a Telepen mintegy félszáz fenyőfát ültettünk…”
Ami pedig a hívek lelkesedését illeti, arról beszéljen a következő történet: „Amikor pár évvel ezelőtt több mint háromszáz bérmálkozó volt nálunk – mert nagyobbak voltak az évfolyamok is –, a püspök úr azt mondta, hogy ennyit nem bérmált Szabadkán kívül sehol, pedig Szabadkán kilenc plébánia van, és még más vidékekről érkezők is bérmálkoznak ott. Temerinben pedig egy plébániáról került ki ennyi…”
A kiszolgáltatott szentségek és az elvégzett szertartások mennyisége szerint mérve Szungyi atya négy-öt papnak megfelelő szolgálatot látott el, de ez nem látszott rajta: fáradhatatlan volt és mindig mosolygott, azon kívül örökké tele volt újabb és újabb ötletekkel, tervekkel, amelyeket rendre meg is valósított. Bibliaórákat, házassági előkészítő tanfolyamokat tartott, ifjúsági csoportokat szervezett. Elsők között indította újra 1992-ben a cserkészetet, Délvidéken elsőként hozta létre 1994-ben a Szent Mónika imádkozó édesanyák közösségét és a férfiak Szent József körét, továbbá az ő nevéhez fűződik a hanghordozókon is megörökített Gaudeamus Gyermekénekkar és a Juventus Ifjúsági Kórus megalapítása. Szintén ő indította el a környéken egyedülálló, évente három alkalommal – húsvétkor, Szent Illés napján és karácsonykor –, alkalmanként 18 oldalon megjelenő, Temerini Harangszó című plébániai lapot, amely már a harmincegyedik évfolyamában jár. László atya médiában kifejtett tevékenysége ugyancsak jelentős: 1992 óta a Temerini Rádió római katolikus félóráját szerkesztette (2004-től 2012-ig az Újvidéki Rádió római katolikus vallási műsorát is szerkesztette) és az újvidéki Hitélet katolikus folyóirat állandó munkatársa volt. Az Egyházmegyei Médiatanács tagjaként is tevékenykedett.
László atya szoros kapcsolatot ápolt a Temerini Kertbarátkörrel, az Iparosok és Vállalkozók Körével, a Méhész Egyesülettel, a Kézimunkázó Asszonyok Köreivel – egyszóval: a település valamennyi civil szervezetével. 2006-ban soraiba választotta a Szent György Lovagrend. Egyházközségében elért eredményeiről a Góbor Bélával és Ökrész Károllyal közösen szerkesztett, Az idők emlékezetére – A temerini római katolikus plébánia története 1332–2006 című könyvben is sok szó esik.
– A temerini ember katolikus és magyar. Ez az öntudat nagyon erős, és azt hiszem, hogy ennek a helyes mederben tartásában, őrzésében és vezetésében a plébánosnak nagy szerepe kell hogy legyen – vallotta Szungyi László, aki éppen e szerepnek megfelelő kimagasló teljesítményéért vette át 2009-ben a rangos Aracs Díjat. Akkor megfogalmazott értékrendje változatlan: „Temerin, katolikusság, magyarság – egyben nyitottság a más keresztény egyházak, más vallások és más nemzetiségek felé, ugyanakkor elvárom a megbecsülést a sajátom iránt is. Szeretem népemet, szeretettel szolgálom.”
Ezeket a szavakat nekünk többé már nem mondja. Ezt most már a Mennyei Atya hallja tőle.
Isten Önnel, Szungyi atya! Most ezt mondjuk, de szívünkben és imáinkban továbbra is velünk marad!
Varga Gabriella (Budapest) és Varga József (Temerin)
Fotók: Varga Zoltán (Temerin) és Szungyi László archívuma