Menü Bezárás

Lambert Zoltán atya kapja idén a Mindszenty József-életműdíjat

Főtisztelendő Lambert Zoltánt az Isten Szolgája Mindszenty József bíboros szellemi örökségének megőrzése és továbbadása terén szerzett kimagasló érdemei, valamint emberi példamutatása elismeréseként dr. Erdő Péter bíboros, prímás, érsek és a Mindszenty Alapítvány teljes kuratóriuma 2023. május 6-án Mindszenty József-életműdíjban részesíti.

A Mindszenty József-életműdíj alapító okirata

„Ha még egyszer kellene kezdenem az életet, úgy kezdeném, ahogy kezdettem. 
És ha teljes nyíltsággal látnám azt, hogy mi lesz a következménye, hát akkor is ugyanazt tenném, amit tettem.” 
(Mindszenty József, 1974. június 14.)

Az Isten Szolgája Mindszenty József bíbornok, hercegprímás, esztergomi érsek által 1972-ben alapított, Vaduzban bejegyzett Kardinal Mindszenty Stiftung és a budapesti székhellyel működő Magyarországi Mindszenty Alapítvány dr. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek főpásztori jóváhagyásával a 2015-ben ünnepelt jeles Mindszenty-évfordulók alkalmából úgy határozott, hogy MINDSZENTY JÓZSEF-ÉLETMŰDÍJAT (vándordíjat) alapít, amelyet egyidejűleg legfeljebb hét személy számára ítél oda. A hét személy által élethossziglan birtokolható díjat a két alapítvány együttes kuratóriumi ülésen meghozott, egyhangú döntés alapján adományozza (illetve adományozza újra) az egyházi, tudományos és közösségi életben Isten Szolgája Mindszenty József bíboros tiszteletének előmozdítása terén kimagasló érdemeket szerzett, hatvanöt év feletti, keresztény vallású, az életműdíjra személyes életvitelükkel is méltóvá vált személyeknek.

Az életműdíj odaítéléséről latin nyelvű adományozó levél készül, és ünnepélyes formában kerül átadásra Isten Szolgája bronzból készült álló szoboralakja, Hermann Zsolt reprezentatív alkotása.

Az Adományozottak kötelesek gondoskodni arról, hogy haláluk után örököseik ezeket az Alapítvány elidegeníthetetlen tulajdonát képező műalkotásokat az Alapítvány képviselete számára visszaszármaztassák, hogy az életműdíj vándordíjként is betölthesse rendeltetését, és a nagyra becsült Díjazottak között személyes köteléket teremtsen. Az Adományozottak ezt külön kiállított átvételi elismervényben vállalják.

A most megalapított életműdíj szolgálja Isten dicsőségét, a katolikus és keresztény hit elmélyülését, Isten Szolgája Mindszenty József tiszteletének további erősödését, valamint a sokunk által remélt boldoggá és szentté avatás mielőbbi megvalósulását!

Dr. Erdő Péter bíboros, prímás, érsek, alapítványi főkurátor
Habsburg-Lotharingiai Mihály alapítványi elnök
Kovács Gergely alapítványi képviselő és a jelenlévő alapítványi kurátorok

Kelt Budapesten a Prímási Palotában 2015. május 1-jén, Szent József (a munkás) ünnepén

Életműdíjban részesültek eddig:
2015-ben Dr. Adriányi Gábor és Dr. Mészáros István professzorok (†2021)
2017-ben Dr. Beke Margit egyháztörténész és Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg
2018-ban Dr. Boldvai József gyógyszerész, a városmajor-máriaremetei Mindszenty-zarándoklatok szervezője
2020-ban Vertse Márta, a Vatikáni Rádió magyar műsorának nyugalmazott főszerkesztője
2022-ben P. Vincenzo Criscuolo, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának főrelátora, a Mindszenty Ügy relátora

Az életműdíj 2023. évi kitüntetettje Lambert Zoltán protonotárius, kanonok, a Városmajori Jézus Szíve Plébánia nyugalmazott plébánosa. 

A díjat Erdő Péter bíboros és Ugron Imre, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány mb. elnöke fogja átadni.

Időpont: 2023. május 6. 10.30

Helyszín: Budapest, Szent István-bazilika

A Magyarországi Mindszenty Alapítvány mindenkit szeretettel vár!


Ötven év a városmajori templom oltáránál
Lambert Zoltán atya a Gondviselő Istentől, kivételes emlékeiből és a hívei szeretetéből merít erőt a szolgálat folytatásához

Varga Gabriella a Keresztény Élet 2018. szeptember 16-i számában megjelent interjúja

A templomot faltól falig zsúfolásig megtöltő tömeg, elcsukló hangon kifejezett jókívánságok és szűnni nem akaró taps a köszöntőszavak után – így osztoztak ünnepében, fejezték ki szeretetüket hívei és tisztelői az ötvenéves városmajori papi szolgálatáért hálát adó Lambert Zoltán kanonok-plébánosnak 2018. szeptember 2-án. Pap és hívek közötti igen szoros kötelékről, együvé tartozásukról árulkodott mindez, s nem csak erről. A szentmisén az ünnepet még inkább megfényesítő tekintetekben visszatükröződött egy olyan pásztor embersége, akitől mindig mindenki együttérzésre és megértésre, irgalmasságra, segítségre és vigasztalásra számíthat. „Lehet, hogy ez a hely megszentelte őt? Vagy inkább ő járult hozzá az itteni közösség megszentelődéséhez?” – tette fel a kérdést homíliája elején Erdő Péter bíboros. Talán mindkét kérdésre a válasz: igen. Zoltán atyával röviddel hálaadó szentmiséje után beszélgettünk.

– Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy lelkipásztor egyazon szolgálati helyen ilyen hosszú időt töltsön. Zoltán atyának ez hogyan sikerült?

– Ez az Úristen gondviselésének és főpásztoraim akaratának az eredménye. Magam sosem kértem, hogy maradhassak. Pappá szentelésem után azzal a gondolattal indultam a szolgálat útjára, hogy amit a püspököm kijelöl számomra, azt elfogadom. Egy évig voltam káplán Csolnokon, majd 1968. szeptember 1-jétől Paskai László bíboros a városmajori templomba nevezett ki káplánnak. Plébánoselődöm, Csepregi Ignác kanonok halála után két évig plébánoshelyettesként működtem, 1992. szeptember 1-jétől pedig ugyancsak Paskai László bíboros úrtól kaptam meg a plébánosi kinevezést. Az egyházjog előírása szerint már be kellett adnom a főpásztornak a lemondásomat, mert hetvenöt éves korban kötelező ezt megtenni, de Erdő Péter bíboros úr válasza az volt, hogy folytassam tovább a plébánosi szolgálatot.

A városmajori templommal sokkal korábbi a kapcsolatom: mivel itt laktunk a környéken, 1949-ben – hétévesen – itt kezdtem el ministrálni, ide jártam hittanórára. Pannonhalmi diákként kicsit elszakadtam tőle, aztán el is költöztünk innen Máriaremetére, az esztergomi szemináriumi évek alatt is távol voltam, de a gyökerek mégiscsak idekötöttek, éppen ezért pappá szentelésemet követően, 1965 júniusában Máriaremete után itt is mondtam első misét. Még ma is vannak a hívek között olyanok, akik itt voltak a primícián. A ministrálásomra is sokan emlékeztek, amikor 1968-ban ideérkeztem.

– Mi volt ennek az ötven évnek a legnagyobb nehézsége és a legnagyobb szépsége?

– Nehézséget talán csak magamban tapasztalok: eléggé bizonytalankodó, sok félelemmel, aggályossággal, gondokkal küszködő ember vagyok. Öröm több van. Például mindig nagyszerű káplántársaim voltak. Nagy hálával gondolok Miksó Sándor, Gallai József, Hajnal Róbert és Hankovszky Miklós atyákra, kiváló volt az együttműködésünk és jó barátságban is voltunk egymással. Amikor idekerültem, kilenc pap működött ezen a plébánián, ma ketten vagyunk hivatalosan kinevezettek Tihanyi Péter káplán atyával. Vargha Zsolt nyugdíjas plébános is besegít, Bolberitz Pál atya pedig bibliaórát tart és vasárnaponként misézik, így vagyunk összesen négyen. Annak idején a plébános mellett volt három káplán, egy nyugdíjas hitoktató, a kántor is pap volt, nyugdíjas szerzetesek és egy idős pap bácsi, Korének József atya, a János kórház utolsó plébánosa is itt volt. Békességben és kölcsönös szeretetben laktunk a plébánia ötszobás lakásában.

A kisgyermekek kistemplomi miséje is nagy öröm számomra. Úgy harmincöt évvel ezelőtt egy tanárnő és egy gyógypedagógus kezdeményezte, hogy kisgyermekes családok részére a kistemplomban tartsunk szentmisét, párhuzamosan a nagytemplombeli diákmisével. Ezek a családok alapították meg később a plébánia közösségi életét csodálatosan szervező Városmajori Katolikus Egyesületet, amelynek ifjúsági és családos tagozata is van. Táborokat, helyi, közösségépítő rendezvényeket szerveznek jó szándékkal, jó szívvel-lelkülettel, jó irányba. A kismise egykori kisgyermekei pedig ma már szülőként hozzák a saját gyermekeiket, esetenként unokáikat a kistemplomba…

A generációk kísérésének másik érdekes példája: néhány nappal azután, hogy idekerültem, 1968 szeptember közepén eskettem egy ifjú párt, pár évvel ezelőtt pedig megkereszteltem a dédunokájukat. Közben a gyermekeiket, unokáikat eskettem és kereszteltem sorra…

– Hogyan élte meg Zoltán atya azt a másik nagyon szép, történelmi pillanatot, amikor 1986. május 27-én Teréz anya meglátogatta a városmajori templomot?

– Rendkívül nagy kitüntetés, óriási ajándék volt ez számunkra. Csepregi Ignác plébánosunk akkor már elég gyönge volt, nehezen járt, és én kaptam meg azt a megtisztelő feladatot, hogy a templom előtt várjam Teréz anyát. Hajlott, kedves alakjába belekarolva vezettem végig a templomon. A tabernákulum előtt letérdelt, imádkozott, majd részt vett a szentmisén és azután tartott egy előadást. Hatalmas embertömeg volt a templomban – még a szentély is tele volt – és a templom előtt, ki kellett hangosítani Teréz anya beszédét, hogy a téren állók is hallják. Angolul beszélt, kísérője, a piarista Lukács László atya fordította. Nagy kitüntetésnek éltük meg Teréz anya jelenlétét, óriási ajándék volt nekünk, hogy eljött hozzánk, és nekem személy szerint, hogy a közvetlen közelében lehettem. Meg is örökítettük a látogatását egy emléktáblán, amelyet szentté avatásának előestéjén, 2016. szeptember 3-án áldott meg Erdő Péter bíboros úr. A Gondviselő Isten ajándéka, hogy később a Szeretet Misszionáriusai Magyarországon is letelepedhettek és azóta is ellátják gyönyörű szolgálatukat.

– A szentmiseközvetítések révén meglehetősen szorosra fűződött a kapcsolata a Magyar Katolikus Rádió hallgatóival. Hogyan alakult ez ki és milyen tapasztalatokat, élményeket ad ez Önnek?

– Amikor megkérdeztek, kicsit félve, de igent mondtam arra, hogy szentmiséinket közvetíthessék. Ezt természetesen mindennap nagy izgalom előzte meg. Kezdetben egy hónapig tőlünk és egy hónapig Egerből volt a közvetítés. Néhány éve, költségcsökkentés miatt, átalakították a rendszert, és most már mindennap a városmajori templomból közvetítik a reggeli 7 órai szentmisét. Csupán az szomorít el – és ez nem a Katolikus Rádió hibája –, hogy a vétel lehetősége középhullámon megszűnt, ezért nagyon sokan nem hallgathatják. Nemcsak Magyarországon, hanem Kárpát-medence-szerte hallgatták, sőt Olaszországból és Amerikából is jött visszajelzés, de rövidhullámon vagy ultrarövidhullámon kevésbé tudják fogni a rádión keresztül. Aki ért az internethez, ott hallgathatja.

Magam nagy örömmel vállalom ezt a feladatot, különösen lelkesít a sok pozitív visszajelzés. Főleg idősek, betegek, kórházban lévők, sőt még börtönből is jeleznek néha, hogy szívesen hallgatják a szentmise közvetítését. Igyekszem röviden, érthetően elmondani néhány útmutató gondolatot, amiért nagyon hálásak a hallgatók.

– A hálaadó szentmiséjén jól látszott, mennyire szoros a kötelék a hívek és Zoltán atya között. Mi a titka? Hogyan talál utat ilyen könnyen az emberek szívéhez?

– Természetemből adódóan szívesebben hallgatok, mint beszélek, szívesen meghallgatom az embereket. Hagyom beszélni őket – amennyire lehet, a gyóntatószékben is, de rendkívüli időpontokban is szívesen meghallgatok bárkit. És igyekszem megértő, irgalmas lenni, próbálok a tanácsommal vagy legalább az együttérzésemmel segíteni és vigasztalni. Mindenkinek jólesik, ha meghallgatják, én pedig szívesen teszem ezt. De ez sem az én érdemem, ez is a Gondviselés ajándéka.

– Hogyan tekint az elkövetkező évek elé e kerek jubileum és szép ünnepség után?

– Amíg erőm engedi, szeretném továbbra is hűségesen ellátni a plébánosi szolgálatot: gyóntatást, misézést, betegellátást, hitoktatást. Rengeteg segítséget kapok a hívektől és ez nagy erőt, bátorítást ad a munkám folytatásához. Köszönettel tartozom nekik mindezért.

Varga Gabriella
A szöveg forrása: Keresztény Élet – A vallásos családok hetilapja, 2018. szeptember 16., 10. oldal
A fénykép forrása: Lambert Zoltán atya archívuma

Megjegyzés: Lambert Zoltán atya 2020 nyarán nyugállományba vonult.