A győri óvárosban sétálva egy felvidéki utcai furulyás egész teret betöltő dallamaira lettem figyelmes. Szóba elegyedtünk, mulattuk az időt. Békés, meghitt őszi este volt. Aztán dúdolni, majd énekelni kezdtem neki, hadd lám, első fülre megjegyzi-e. Rácsodálkozott az énekeimre, és elárulta, véleménye szerint erősen nehezek ezek az erdélyi dallamok, ahhoz, hogy megszeresse az ember, ahhoz ott kell élni…
Lassan odajutunk, hogy népdalainkat csak „skanzenben” is csak ritkásan ha… éneklik, különféle „hagyományok házai”, éppen ezért „egyes” táncházi csoportosulások újra meg kell hogy tanítsák nekünk saját zenei anyanyelvünket.
Gyakran úgy tűnik, még ha kényszerből is, de már-már kisajátítják, és mint legfelső, megmondó fórum, jelentik ki, hogy csak az a jó, és úgy, ami és ahogy a „mi” tálalásunkban elétek tárul…
Mint a medvebocsokat visszavadító természetközeli központok… – jut eszembe.
A városiasodás, a „korszerű”, könnyen fogyasztható zenék – bulikban, koncerteken, lagzikon, rádiókban – nem kedveznek az autentikus népzene tanulásának, gyakorlásának. Nagyon más közegben nőnek fel fiataljaink, elfelejtünk énekelni, nincs tér, fórum, közösségi találkozás, ahol rendszeresen összejönnénk és énekelnénk. Megszűnt az élő népzene „kohéziós funkciója”. A „népzenefogyasztás” legföljebb különleges alkalmakkor, vendéglői, családi összejöveteleken kerül előtérbe, akkor is túlnyomórészt „desszertként”. A technika vívmányai segítettek abban, hogy elkorcsosodjunk, háttérzenére fokozzuk le zenei művelődésünket, zenehallgatási szokásainkat, vagy csak egy „jó ebédhez szól a nóta” típusú, jórészt az idősebbek nosztalgiázását „támogató” kívánságműsorokban hallgatunk zenét. Ma már mintha szégyellnénk énekelni. A táncházmozgalom ugyan jó szolgálatot tesz a népdal hírverésének, de azért úgy látom, óriási a felelősség a báli zenészek, „billentyűs” zenekarok vállán, hisz’ ők tartják, emelik vagy rombolják a vidéki vagy városi családi-közösségi összejövetelek (keresztelők, lakodalmak, bálok) igényszintjét. Hiszen minél több jó hangú, sok szép népdalt ismerő énekes vezeti a közös éneklést, a táncot, a jelenlevők annál inkább megkedvelik, újra megtanulják, amit még nagyapáik énekeltek, de mára már a dallamra is alig emlékeznek. Nem is beszélve az utóbbi évtizedek könnyűzenei hatásairól. Holott a „nagyok” még népzenei alapról indultak: Kaláka, Fonográf, Illés, Omega, Republik, Kormorán stb. De már népzenéből induló, népdalfeldolgozással „berobbanó” világzenecsapat is egyre több van: Ghymes, Csík, Balkan Fanatik, NOX, hogy csak az ismertebbeket említsem. Hála a sok, népzene mellett elköteleződő együttesnek, zenekarnak (Heveder, Barozda, Venyige, Üsztürü, Tokos, Muzsikás), bandának (Gázsa, Szalonna), a különböző állami népi együttesek szakszerű munkájának, valamint az éneklésnek teret adó rendezvényeknek (vetélkedők, nótaestek, fesztiválok, borkóstolók, találkozók, falu- és városnapok stb.) – egyre élénkebb az érdeklődés már városon is a népi kultúra és ének iránt.
Az egyházi gitárzene, a lelkiségi giccsek is sokat ártanak, olykor ki is szorítják a hagyományos, népdalok alapanyagára épülő közösségi népénekeket. Ámbár lehetne fórumot teremteni, csak akarnunk kell. Akár a digitális eszközök bevetésével is. Erre is alkalmas a jelen kötet.
Puszta kíváncsiságból, arra a kérdésre keresve a választ, igaz-e, hogy a magyar inkább búslakodik, inkább önmagát marcangolja, ahelyett, hogy örülne, megszámoltam, hogy a jelen gyűjteményt kitevő több mint 300 népdalból, nótából mennyi az örömteli, hány a bánatos, a keserves. A pentaton, az ereszkedő, ötfokú hangsor, dallam amúgy is inkább hajlamossá tesz a fájdalom, a melankólia kifejezésére. De a statisztika azt mutatja, hogy az egybegyűjtött énekeknek „csak” alig több mint fele moll-hangzású. A másik fele, még ha „fiatalabb” is, még ha a paraszti világ társadalmi változásaira reagált is, de erőteljes ritmusával, öntudatot tükröző, üdítően vidám dallamaival átörökítette a régit az idők változásai között. Lebilincselő élmény meglátni, észrevenni, felfedezni, felismerni azt a meglepő sokszínűséget, ahogyan népdalaink a vidékek változásával valósággal „túlburjánzanak”. Úgy vélem, énekeink, akárcsak nyelvünk, önmagukban is folytonosan újjáteremtődnek, újjászületnek. Egy-egy téma, esemény kapcsán elindul egy dallam, szöveg születik hozzá, majd kezd vándorolni más tájegységekre, csiszolódik, alakul, tisztul, bővül, míg aztán körbejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit. És mindenütt új tartalommal telítődik, új vonással gazdagodik. Rengeteg változatot találunk ugyanazon éneken, témán, dallamon, szövegen belül is. Ugyanazt a népdalt, alapgondolatot, egy kis változtatással megtaláljuk Csíkban, a Küküllők mentén, Kalotaszegen vagy éppen Nyárádmentén. Itt jegyzem meg, hogy egyéni kutatásaim alapján is vitába kell szállnom azokkal, akik szerint népdalainkban a szöveg és a dallam nem tartozik össze… Az imént említett „vándorlást” hozzák mellette szóló érvként. Vagyis hogy ugyanazon dallamnak más és más szövegét, illetve ugyanazon szöveg más és más dallamváltozatát is megtaláljuk. Én azért hozzátenném, hogy ugyanakkor a dallamokat mégis a szöveg rögzíti az emberben. Amennyire fontos a vizualitás egyéb területen, a zenében is „látnunk” kell a dallamot s így írhatjuk le magát az éneket. Ezért van az, hogy a népdalokat általában a szövegeik alapján szoktuk beazonosítani, sőt helyhez kötni. Érdekes módon a dallamokhoz képest a szövegek ritkábban változnak. Talán ezért ilyen gazdag a magyar népdalkincs (több mint 200 ezer lejegyzett dallam…). A népdalokat segíti a feszes szöveg, amely tartalmat, rangot ad neki, olyannyira, hogy népdalszövegeink valódi, kicsiszolt, költői tömörségűek, filozófiai mélységűek. Mint a Parasztbiblia képei, szinte minden élethelyzetre, lelkiállapotra „lefordíthatók”. Idézhetünk belőlük, akár egy textust a Szentírásból. Népdalainkban ott szunnyad a magyar néplélek értékrendje: miben hisz, hogyan látja az életet, mi a fontos, mi az erkölcsös. Morális és stilisztikai igényesség, finomság, egyenesség, lendületes ritmus jellemzi. Legtöbbjük táncolható is. Valójában a szövegek „szólaltatják meg”, öntik szavakba a dallam üzenetét, nívót, értéket, komolyságot adva énekeinknek. A szövegek segítségével „rögzítjük” és tudjuk megkülönböztetni sokszor még a dallamvariációkat is. Ezért tartottam fontosnak – a sok pozitív visszajelzést és elvárást megfontolva –, hogy bármennyire nem képes visszaadni zenei, tájnyelvi vagy előadásbeli sajátosságokat a kotta, mégiscsak le kell kottázni az adott vidék változatát. Így született meg ez a második kiadás.
Úgy kottáztuk le az általam ismert dallamokat, ahogyan azt szülőfalumban és környékén gyermekkoromban hallottam és megjegyeztem. A kotta csodálatos találmány. Nemcsak a zenei nyelv „gyorsírása”, hanem egyszersmind rögzíti és utánozza, a mindenki által elfogadott jelrendszer segítségével visszaadja, újrateremti az elhangzott zenét. Sőt a nyomda segítségével ezt sokszorosítja. A kotta jelének köszönhetően a következő nemzedékek is használhatják a nekik így átörökített dallamokat. Természetesen minden vidék a saját ízlése, hagyománya szerint hajlítja, díszíti majd azt a dallamváltozatot, amelyet ő ismer. A jelen kötetben szereplő kották az én szubjektív tapasztalatomat adják vissza. Így tanultam meg, így szeretem énekelni most is ezeket az énekeket.
A magyar dallamvilágnak különféle rétegei vannak, különféle alkalmak, lelkiállapotok, a lélekből más és más előjelű érzést, dallamot hoznak felszínre. Népdalaink leképezik történelmünket, az ázsiai türk vonaltól a török megszálláson, majd a negyvennyolcas forradalmon keresztül egészen az iparosodásig, jobbágyfelszabadításig, a két világháborúig és a társadalom városiasodásáig. Talán a legrégibb, legalsó rétegek a legszebbek. Ezt erősíti meg Szalay Zoltán is legfrissebb kutatásaiban. Ő úgy látja, hogy „a régi stílusú dallamok ereszkedő ívet mutatnak, legnagyobb részük pentaton hangrendszerű. Előadásmódjuk gyakran elbeszélő ritmusú, melyre jellemző a dallamsor gyors, nyolcadmozgású eléneklése, és hosszú megállások a sorok utolsó, kitartott szótagjain. További jellemzők: a gazdag díszítések (hajlítások), valamint az éles, torokból történő éneklés. Ezen sajátosságoknak a kopása a hétfokú dallamokat, a kötött, merev ritmust, a száraz, díszítés nélküli dallamhordozást hozta előtérbe, melyek gyakran párosulnak a lágy, halkabb intonálással. A régi stílusú előadásmód Erdély több vidékén máig is megmaradt. Ilyenek elsősorban Gyimes és Mezőség, részben Kalotaszeg. Megmaradt továbbá a moldvai csángóknál is. E sajátosságokat többnyire a keservesnek nevezett dallamokban fedezhetjük fel, illetve más, elsősorban lassú tempójú dalokban.”* Amelyek eldugott falvaink parasztzenéiben, népmeséiben, balladáiban is jól tetten érhetők. Azokon még semmi ciráda, díszítés, fölösleges hajlítás, beépített dallamrész. Hatottak rájuk az együtt élő népek, az egyházi liturgia, a közösségi ünnepek, a társadalmi rétegződések. Ami hatott a nyelvre, a zenét is alakította. A mezei munkák (kapálás, szénagyűjtés, betakarítás, kukoricatörés, aratás, cséplés, szüret) majd a téli hónapokban a tollfosztás, fonás; a szerelmi bánat, a csalódás, netán az udvarlás extázisa, a jegyesség, a kézfogótól a lakodalomig, a balladák, a katonabúcsúztatók, a bujdosás, a leánykérés, a halottkísérés, a háborúskodás miatti távollét vagy épp a Karácsonytól Pünkösdig terjedő egyházi ünnepekkel járó népszokások dalai (betlehemezés, János-nap, Balázs- és Gergely-járás, farsangi mulatságok, a pünkösdi király választása, Szent Iván napja stb.) – mind-mind sajátos élethelyzetek és mind megtalálhatóak. Ezek a maguk dalait, dallamait is megteremtették, alkalmat teremtve az együtténeklésre, a közösségi kapcsolatok ápolására.
A cigányzenekarok, a színház, a filmek, a városi élet megjelenésével aztán a népdaléneklés is átalakult, változott. Megjelentek a népies műdalok, a nóták, a hallgatók, a szórakoztató népzene. Ugyanakkor mindegyikben ott a tűz, a lendület, a szikár erő, de ott a visszafogottság, a líraiság, az őszinte igazmondás, az istenhit vagy az Istennel való perlekedés is.
Magyar népdalkincsünk ismerete, éneklése segíti önbecsülésünket, büszkeségünket. Általuk beazonosíthatjuk magunkat a világban, erősödik közösségi tudatunk, élményvilágunk. Népdalt egyedül is lehet énekelni, fütyörészni, vezetés, séta, favágás vagy épp mosogatás közben, de igazi erejét egy családi összejövetelen, egy közösségben, egy pohár bor melletti agapén érezhetjük meg. Érdemes ilyenkor elengednünk magunkat, s hagynunk, hogy a népdal repítsen szárnyán, szabaduljon fel a lelkünk, szóljon szívből az ének. Véleményem szerint ez az egyik legjobb terápia a stressz, a szorongás ellen. Kiléphetünk az idegtépő rohanás mókuskerekéből és átadhatjuk magunkat a gyógyító zenének. Egy-két ének felfrissítő hatására már lelkünkből törnek fel a régi dallamok.
Jelen kötetben elsősorban olyan népdalok, nóták vagy népies műdalok találhatók, amelyeket a múlt század ’70-es, ’80-as éveiben Felcsíkon énekeltek, amelyeket elsősorban szüleimtől hallottam és tanultam. Később már hanglemezekről, népi együttesektől, táncházakból más énekeket is szívesen megtanultam. Elsősorban olyanokat, amelyek gazdag, változatos dallamvilággal és érdekes szöveggel rendelkeztek. Mind olyan énekek, amelyeket korosztályom most is énekel.
A népdaléneklést meg kell különböztetni a kórus-, az opera- vagy a templomi énekléstől. Nem túl lazán, nem is fejhangon, de nem is „csizmaszárból”, „mecseregve”. Általában a szakirodalom jelzi is a ritmust (parlando – beszédesen, giusto – kötött ritmussal, feszesen vagy rubato – szabadon, rugalmasabban). De ehhez szükség van megfelelő gyakorlásra, hangképzésre, természetes előadásmódra. Találjunk alkalmakat, hogy csoportosan, kisebb-nagyobb közösségben is vagy családi ünnepeken is énekeljünk, nótázzunk. Ez a kottáskönyv is ilyen „szamárvezetőnk”.
A korábbi kötet szövegeit átfésülve (lásd első kiadás)** kihagytuk a több cím alatt szereplőket és a gyerekdalokból is „csak” a felnőttebb, érettebb népdalokat válogattuk be a gyűjteménybe. Újak is kerültek a listára, hiszen az első kiadás (2008) óta eltelt tíz év bennem is sok mindent alakított, azóta én is sok új népdalt megtanultam. Az újonnan megszeretett népdalok közül néhány bekerült ebbe a bővített kiadásba is. Elég, ha csak a szászcsávási prímás, Jámbor István „Dumnyezó” dalait („Az én uram”, „Jertek fiúk”…), valamint kalotaszegi kedvenceimet („Szabad madár vagy te rózsám”, „Elment a madárka”, „Nincsen kedvem, mer a fecske elvitte”…) említem. Ugyanakkor hiányoznak a kötetből az úgynevezett „irredenta” nóták és a cigánydalok, hisz’ azok nagy részét mindenki ismeri.
Ezeket a népdalokat mint személyes-családi örökséget tiszta szívvel adom tovább az engem követő nemzedékeknek, hogy a megváltozott élettér, életmód ellenére is gyűjtsenek erőt belőlük. Merítsenek ebből a kiapadhatatlan tiszta forrásból, a magyar néplélek közkincséből.
Énekelje hát az „olvasó”, tanulja meg, éljen és éltessen velük másokat is.
Sebestyén Péter
* Csak tiszta forrásból – Magyar Népdalok 1., oktatói segédjegyzet, Szerkesztette: Szalay Zoltán, Sepsiszentgyörgy, 2018.
** Kiskertemben rozmaringot ültettem, népdalszövegek, válogatta: Sebestyén Péter, 2008, Masterdruck, Marosvásárhely.
A kötet ára: 50 RON / 5000 HUF / 12 EUR + postaköltség.
Megrendelhető ITT.