Menü Bezárás

Jakab Gábor: Tamásit olvasgatni ma is időszerű

Szellemi őrség címmel jelent meg Budapesten 2001-ben Tamási Áron 1936–1965 között közölt, ma már alig hozzáférhető írásainak több mint 600 oldalas gyűjteménye. Esszék, újságcikkek és útirajzok olvashatók a kötetben, amelyek által nemcsak a korabelieknek, de a ma élő nemzettársaknak is üzent. Nem lesz haszontalan talán, ha néhány különösen is időszerű gondolatát megfontolás céljából közzéteszem, hiszen a nagyokat mondó, felelőtlen hőbörgés helyett higgadt önmérsékletre, józan önvizsgálatra, „magunk revíziójának” egyfajta elvégzésére serkenthetnek valamennyiünket.

Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

Tamási Áron köztudottan egy olyan udvarhelyszéki nagyközség, a Nyikó menti Farkaslaka szülötte, amelynek – saját megfogalmazása szerint – „minden tagja székely volt és katolikus, világi nyelven: küszködő és hívő… Apámtól a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket örököltem; kedves anyámtól a humort, a lélek és a szív költői libbenéseit; az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztás szimatát”.

Katolikus-keresztény világszemléletét mindössze néhány sorban így foglalta össze: „Nem vitás, hogy az ember a földi létezés legelső és tudatos fokán ugyan, de éppen olyan szerves része a világnak, mint a növény vagy az állat. Harmonikus földi létét három tényező együttesen biztosítja: az Istenhez való viszonya, a természetben való elhelyezkedése és a társadalmi együttélés szüksége. Az Istenhez, a természethez és a társadalomhoz való kapcsolatát mindenkinek rendeznie kell, ha azt akarja, hogy aránylagos nyugalom és összhang uralkodjék az életében”.

Földi életének (1897–1966) a nagyobbik részét itthon, Erdélyországban, kisebbik részét pedig odaát, az Anyaországban töltötte. Így aztán egészen közelről és tapasztalatból ismert bennünket, de évtizedek során alkalma volt megismerni az anyaországban élőket is, az úgynevezett „vértestvéreinket”. Az anyaországból írta egy alkalommal: „Mondani szeretnék valamit az erdélyi magyaroknak. Két évvel ezelőtt eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy itt többet tudok használni a magyarságnak. Figyeltem azt a küzdelmet is, amelyet közben az erdélyi magyarok folytattak. Hiányzott nekem, sőt néha fájt, hogy ebben a küzdelemben nem vehettem gyakorlati módon is részt. De ha részt vehettem volna, akkor is csak azt hirdettem volna, amit a múltban tettem s amit ma is vallok. Ez a hitvallásom röviden abból áll, hogy a politikai pártállás csupán becsületes küzdőtér lehet, amely fölött minden magyart egybeölel az egyetlen világnézet, amely így szól: mindnyájan magyarok vagyunk. A magyarság egyes részeit szétválaszthatják valameddig határok, de azokat először lélekben s majd talán egy és áldásos Duna-menti föderációban (a bővülő Európai Unióban, mondhatnánk ma – J. G.) gyakorlatilag is le lehet bontani. Addig is

egyek vagyunk és egyek leszünk egy közös lelki impériumban, amelyet nem politikusok kormányoznak és katonák védenek, hanem az isteni törvények.”

Alapvető emberi, társadalmi és politikai meggyőződése ez volt: „Erkölcsi törvény, amely emberi életet igazán meghatároz és irányít, csak egy van: a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell… Vallom és hirdetem s mindig hirdetni fogom, hogy

az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti…

Támogatnunk és szolgálnunk kell minden olyan törekvést, mely az erdélyi magyarságot tudatossá és erőssé teszi arra, hogy sorsát önmaga irányítsa.”

Az örökös széthúzóknak, pártoskodóknak és folyton-folyvást kritizálóknak mai érvényességgel köti nagyon szigorúan a lelkükre: „Bírálatot csak olyan elgondolás és cselekedet fölött mondunk, amelynek helyébe jobbat tudunk ajánlani, de ilyen esetekben is mellőzzük a személyeskedő hangot, a gyanúsítást és más szellemi emberekhez nem méltó harci mozdulatot”. Mélyen megfontolandó figyelmeztetése pedig – és addig, amíg nem késő! –  így szól: „Fegyelmet az agyba és közösségi érzést a szívbe. Mert csak így gyűlhet egybe a tábor, amely érti a szellemiőrség fényjeleit.”

„Ki a hős”? – kérdezi egy helyen, majd válaszol is: „Mindenki az, aki a maga helyén becsülettel áll, dolgozik és hisz a jóban… Sáfárkodjunk úgy, ahogy isteni és földi törvények szerint elő van írva. Mert akkor elnyerjük Istentől, ami tőle való, s elnyerjük a földi világtól, ami a földön szükséges…

Van áradás és van háromféle ember. Az egyik nem tud úszni, a másik tud s a harmadik mer is. Én ezt a harmadikat szeretem, aki tud is úszni és mer is az árban. Ha kell, mentire: s ha úgy kell, a vízzel szemben.”

A megmaradásunk szempontjából olyannyira fontos egység gondolata is számtalanszor megjelenik írásaiban: „Az egységet három eszményi jel alatt kell keresnünk: a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság…” „Lépni kéne egyet, de merre?” – teszi fel a kérdést. És így válaszol: „Azt hiszem, a példaadás felé.” Majd mintegy mindent összefoglalóan és kötelező tanulságul ezt írja: „Vad madaraknak, nemes indulatoknak és küzdő barátoknak együtt kell maradniuk!” Milyen jó lenne halló fülekkel odahallgatni, de nem csak – hanem: érteni is a prófétai szóból!

Egyértelműen vallotta, hogy jövőnk garanciája a minőségi és mennyiségi növekedés: „Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk és nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen.”

A magyar kultúra elemzése során egy rövid mondatban leszögez: „Nem népszínműveknek óhajtunk külön színházat, de nem is olyan irodalmi terméknek, mely a nyelvén túl nem magyar.”

A nemzet sorsáért felelős mindenkori magyar kormányoknak ezt üzeni: „Hitvány és áruló volna a magyar szellem, ha a mai időkben nem vállalná a legvégső pontig a nemzettel való sorsközösséget és az ő sorsa iránti erkölcsi felelősséget.” Hozzáteszi persze mindehhez a személyes felelősséget is: „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet. Megújult lelkekből áll a megújult közösség.”

Igazi írástudóként és művészként a mindenkori magyar író küldetéséről és feladatáról is felelősségtudattal szót ejt: „Magyar író számára van-e megszokottabb, szebb és szomorúbb, mint a rosszban a jóról beszélni, a nemzet betegágya mellett az életről, vagy a nagy koporsó révületében, bomlott szívvel és aggyal is, a feltámadásról?”

Végül, de nem utolsósorban a magyar–román viszony helyes értékelése sem kerüli el a figyelmét és ebben a tekintetben is félre nem érthetőek a szavai: „Tény, hogy magyarok és románok egy közös földön élnek, mert nem tudnak és nem akarnak máshol élni. A kérdés tehát nem az, hogy egyiknek uralkodnia kell és pusztulnia a másiknak, hanem a kérdés az, hogy miképpen volna lehetséges békében együtt élnünk.”

*

Tamási Áron farkaslaki kopjafás sírfelirata így szól:„Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának.”

Legutolsó könyve elején, a Vadrózsa ágában ezeket írja: „Az életem, eleitől kezdve, tele volt vadrózsaágakkal. Néha a dér megcsípte vagy a fagy elcsípte ezeknek az ágaknak a rügyeit, de volt úgy, hogy a rózsaszínű virágok pillangók módjára teleülték, s majd bogyókkal is kedveskedtek.”

Tulipános téli sapka című novellájában szó szerint ezt vallja: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”

Tamási Áron már-már végrendeletszerűen megfogalmazott írásaiból még sokat és hosszan idézhetnék, de alkalmi tájékozódásunkhoz, netán kijózanodásunkhoz és politikai tisztánlátásunk megteremtéséhez ennyinek az alapos átmeditálása is elég, immár születésének 125. évfordulóján.

Forrás: ersekseg.ro

Névjegy

Ft. Msgr. Jakab Gábor
Pápai káplán, szentszéki tanácsos, Kolozsvár-Kerekdomb egyházközségének plébánosa, Erdély legidősebb aktív római katolikus papja. Tamási Áron falusfele: Farkaslakán született 1938. július 17-én. A gimnáziumot Székelyudvarhelyen, teológiai tanulmányait 1955–1961 között Gyulafehérváron végezte. 1961. december 8-án szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök. Segédlelkészként 1962-től 1966-ig Csíkszeredában a Szent Kereszt-plébánián, 1966-től 1968-ig pedig Medgyesen szolgált. Azóta Kolozsvár-Kerekdomb, az Irisz-telep és Kajántó plébánosa. Újságírói tevékenysége is jelentős: tizenhat évig, 1991–2007 között az erdélyi Keresztény Szó és a Vasárnap című lapok főszerkesztője volt. Számos előadást tartott otthon és az anyaországban és több könyve is megjelent, köztük a Mindannyiunk Miatyánkja (Kolozsvár, 1999), a Mindannyiunk Hitvallása (Uo., 1999), a Mindannyiunk Tízparancsolata (Uo., 2002), az Isten vasár- és ünnepnapi igéinek breviáriuma, A, B és C év (Uo., 2003, 2005, 2007), a Címzettek és feladó – Egy aranymisés pap karácsonyi levelei (Uo., 2011), a 80 évemből kereken 50 Kerekdombon (Uo., 2018). Gyémántmiséje (2021) alkalmából jelent meg Nyolc nap Jézus szülőföldjén című könyve, amelyben közreadta itt idézett, Tamásit halála után több mint 50 évvel is olvasni érdemes című írását. 1993–1994-ben Emelt fővel címmel Xantus Gáborraldokumentumfilmet készített szentelő püspöke, Márton Áron életéről és pályájáról. 1981-ben szentszéki tanácsos, 1991-ben pápai káplán címmel tüntették ki. 2021-ben első határon túli kitüntetettként átvette a Parma fidei – Hit pajzsa-díjat.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.