Százharminc éve Kolozsváron látta meg a napvilágot Reményik Sándor, akinek költészete és élete kapcsolatban van az egész magyarsággal, és egyik alappillére nemzeti összetartozásunknak. Mindez köszönhető egyrészt származásának, mivel édesanyja, Brecz Mária egy felsőgömöri kisközségből, Jólészből, mai nevén Joviceből származott.
Anyai ágon dédapja, Pákh Mihály szintén költő volt és evangélikus lelkész, így batyujába már születésekor be voltak csomagolva későbbi életútjának lehetőségei. A költő édesapja építészmérnök volt, nem egy lírai alkat, inkább a szabályos formák mestere, akitől fia átvehette a formák szeretetét, hogy szavakból verseket építsen. Sőt nemcsak a képességeket, hanem jelentős vagyont is örökölt édesapjától, ami lehetővé tette számára, hogy az irodalomnak éljen. Az állandóan betegeskedő, látási zavarokkal küszködő Sándor már gyermekként lámpagyújtogató szeretett volna lenni, és lett is, nem akármilyen: Erdély magyarsága lámpásának gyújtogatója, a nemzeti öntudat fáklyavivője lett. Mivel, mint az érzékeny lelkek általában, magas felelősségérzettel bírt, ezért lemondott a családalapításról. Gyöngéd érzelmeit népére és hitének ápolására fordította, így ért el költészetében olyan magaslatokat, amelyeket, ha a jogi tanulmányait folytatja, Justícia mellett érhetett volna el. Sajnos az utolsó szigorlatát egyre súlyosbodó szembetegsége miatt nem tette le a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogi karán. Ugyanakkor már joghallgató korában cikkeket írt jelentős újságokba, például a Dobsina és Vidéke, az Ellenzék és más lapokba. Az egyetemen kötött barátságot Makkai Sándor református püspökkel és íróval. A nehéz idők ellenére lapot szerkesztett, a Pásztortűz irodalmi és művészeti folyóiratot, amely az Erdélyi Szemle utódja volt és amely egybefogta az erdélyi magyar írókat, költőket. Helyet kaptak benne a Nyugat nagy költői, de Áprily Lajos, Dsida Jenő, Mécs László versei is. A lapban igényes műfordításokat is bemutattak a világirodalomból, ezenkívül az erdélyi német szerzők is megszólaltak benne.
Reményik istenes versei, a Templom és iskola és a Piroska-versei feltárták mély lelki életét. Világlátását és küldetéstudatát nem lehet különválasztani az őt ért környezeti befolyásoktól. A művészethivatásának tekintette belesugározni annak nagyságát, nemességét az élet gyakori alacsonyságába. Első kötetei, a Fagyöngyök (1918), a Mindhalálig és a Végvári versek (1921) mind a költő magányáról, belső harcairól tesznek tanúbizonyságot, amelyek gyenge egészségének következményei voltak.
A költő szülővárosa, Kolozsvár az erdélyi magyarság fellegvára volt és nagyon toleráns lakói voltak. Sokféle világnézet és vallási meggyőződés képviseltette magát itt. Ilyen sokszínű környezetben bontakozott ki a költő tehetsége, akinek szülőháza voltaképpen a Toldalagi- Korda palota volt, ahonnan később költöztek a Szentlélek utcába. A várost pezsgő irodalmi élet jellemezte.
A költő pártok mellett állást nem foglalt, sőt vallásában hajlott a katolicizmus felé is, így is az erdélyi magyarság vezére lett, gyöngeségében a kisebbségi sors megtestesítője. A kis ember nagy szívével át tudta hidalni a Kárpát-medencét és közelebb tudta hozni egymáshoz a magyar szíveket a kulturális különbözőségek ellenére.
Nagyon szépen fogalmaz a Kelj fel és járj című versében, amelyet 1934. október 23-án írt (részlet):
De érzem, ahol magyar csak lakik,
Figyelik léptem szerető szemek,
S vágyva várnak még tőlem valamit.
A magyar Akarat járni tanít.
Olyankor rogyó lábam megfeszül:
Azértis, rajta, új iramra fel!
Mélyből – a magasságba – egyedül.
Erdély Romániához való csatolása nagy csapásként érte a fiatal költőnemzedéket. Bár Románia is aláírta a párizsi kisebbségi szerződést, amelyben teljes nemzeti szabadságot, közigazgatási és tanügyi önkormányzatot ígértek a Romániában élő kisebbségeknek, hamar kiderült, hogy ezen ígéreteiket nem gondolták komolyan.
A költő Végvári-verseit álnéven írta meg és Budapesten adatta ki, otthonmaradásra buzdítva erdélyi magyar testvéreit; tette ezt főképpen az Eredj, ha tudsz című versével. Nagy lélegzetű mély értelmű verse a Kegyelem, amely harminc sorban fogalmazza meg az ember tehetetlenségét, kicsiségét a sorssal szemben. A magyar irodalom egyik gyöngyszeme. A törékeny ember nagyságát az 1935- ben írt Ahogy lehet című verse, amely a Romon virág című kötetben jelent meg, nagyon szépen kihangsúlyozza. Versében elköteleződik a kisebbségi sorsban élő magyarság mellett, amelynek ő is tagja. Így fogalmaz (részlet):
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet…
A harmincas évek vége felé verseiben egyre inkább felemeli hangját a fajgyűlölet ellen, válaszképpen a fasiszta eszmék térhódítására. Az Új Corday Sarolta című verse már előre vázolja a jövőt szinte prófétaként (részlet):
Már hull reánk a halál harmata,
Pereg
Irtóztatón és láthatatlanul
A gáz…
Hullnak rakásra
Férfiak, nők, aggok, gyermekek.
Háború??
Nincsenek szembenálló seregek.
Féregirtás: mondotta valaki.
Hát ez lesz, ami lesz.
És nem lesz kegyelem
A csecsemőnek sem,
Sem irgalom,
Sem fedezék,
Sem védelem.
Féregirtás: hát ez lesz, ami lesz.
Más semmi sem.
Kristálytiszta gondolatai a ma emberének, a ma magyarjainak is buzdítást, támaszt nyújtanak, ha nemzeti öntudatunk megvédéséről van szó. Műalkotásaiban igyekezett ötvözni a konkrét és absztrakt elemeket, célja az volt, hogy a költőn kívül más is értse versei mondanivalóját. Erről így ír az Ötvösmunka című versében:
Mert én vagyok a foglalat,
Mely minden arcról egybegyűjti
Az ős testvér-vonásokat.
És én vagyok az ötvözet,
Amelyben tűz a vízzel összefér,
S a híd vagyok, mely átvezet,
S a sarkoktól a trópusokig ér.
Verseiben egyéb kettősség is megmutatkozik, a saját és nemzete élettraumái, a haza elvesztésének fájdalma, a kétségbeesés. Érzelmi megrendültségét gyakran természeti képekkel fejezi ki, amelyek könnyen érthetőek a mindenkori ember számára. Így tudta megszólítani a Kárpát-medence magyarjait. Lírája a szerep és bölcseleti líra együttese, így tudja beemelni a társadalmi történéseket költészetébe, így reflektál azokra és önmagára. Önmagához, Erdélyhez és a világhoz való kapcsolata párbeszédes formában jelenik meg verseiben, és ahogy egyre inkább érti önmagát, egyre jobban tudja átérezni, megénekelni sorstársai bánatát is. Hozzájárult egy sötét korszak mélyebb megismeréséhez, saját szenvedéstörténetén keresztül bemutatta egy nép szenvedéstörténetét. Most már csak rajtunk áll, tanulunk-e a múlt tapasztalataiból, erőt merítünk-e a nehéz körülmények között tanúsított kiállásukról, miközben helyénvaló, nem eltúlzott óvatosságot gyakorolunk. Mert legyünk okosak, mint a kígyó, de szelídek, mint a galambok.
Dufek Mária, Párkány
