Menü Bezárás

Koncsag László: Mailáth Gusztáv Károly kapcsolata Reményik Sándorral

(bővített változat)

A XX. századi erdélyi magyarság meghatározó személyisége a 130 éve született Reményik Sándor költő és a személyében utolsó erdélyi és első gyulafehérvári püspök, a 80 éve elhunyt Gróf Mailáth Gusztáv Károly. Mindketten a maguk helyén népnevelők voltak, ezért nemcsak hallottak egymásról, hanem életük összefonódott és a jóra ösztönző hatással voltak egymásra.

Reményik tehetős evangélikus építészmérnök családból származott, felmenői között találunk felvidéki és erdélyi menekült magyarokat.[1] A családban a vagyon mellett értékként szerepeltek a magyar nemzet tettei, így az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc tanulsága még 41-42 évvel később is eleven volt a családban. Szülei biztosították fiúk függetlenségét azzal, hogy gondoskodtak megélhetéséről. Ezért Reményik hivatalt nem vállalt, a családi örökségből tartotta fenn magát s így szabadon a költészetnek szentelte az életét.[2]

Van két jellegzetes eset, ami magyarázza Reményik életét. Néhány éves korában arra kérte édesanyját, hogy rajzoljon neki valamit, mire ő egy házat meg egy szomorúfüzet rajzolt. „Akkor én érdeklődtem a rajz felől, anyám felelt: ez egy szomorúfűz. Én továbbkérdeztem: Miért szomorú? Mikor nem lesz az? A váratlan kérdések anyámat megzavarták. Ő elhallgatott” – emlékezett vissza az esetre sok évvel később. Később is rákérdeztek verseit olvasva, miért vagyok szomorú, amikor nincs rá különös okom?[3]

Nem túlzás azt állítani, hogy Reményik Sándor nemzeti irodalmunk egyik szomorú lelkű költője. Ami csodálni való mégis, hogy a szomorúságot át tudta nemesíteni, így az nem vált önsajnálattá. Ő maga így magyarázta a titkot: Most már tudom, hogy törvény alatt állunk: / Elvettetnek a különféle magvak, / Öröktől készült, titkos ősmagok: Egyikből tölgy lesz, / másikból fenyő, / A harmadik mindig rezgő nyárfa, / Jegenyévé szökken a negyedik, / S az utolsó, de tán nem a legkisebb, / Szomorúfűz lesz talán.[4]

A természet nyújtotta kép ismert. Ágait a szomorúfűz nem a nap felé növeszti. Függetlenül az évszakok változásától, gallyait a tó vize fölé hajtja. Reményik édesanyjától örökölte a melankóliát, ami depressziót eredményezett s a költő halálát okozta 51 éves korában.[5]

A másik gyermekkori élményét is édesanyjától tudjuk. Kétéves volt mindössze a kis Sándor, amikor édesanyjával a nagyszülőkhöz indult látogatni. Vonaton utazva a kisgyermek folyton fecsegett, s amikor arra jött a kalauz, mindig kérte, hogy gyújtsa meg a lámpát. A fény mindig elragadtatta a kis Reményiket, az esti lámpagyújtást pedig szertartásként szemlélte. Amikor rákérdeztek, hogy mi szeretne lenni, mindig azt mondta, hogy lámpagyújtogató.

Ennek megvalósulása nyomon követhető a költő életében. Az evangéliumi hasonlat, a tartóra tett világosság[6] tájékoztat egy helyzetről. A Lámpagyújtogató című versét olvasva megelevenedik előttünk a kép. A csendes ember a sötét utcákat járva, fényt gyújt, s nyomában világosság támad. A tanulság mindenkié. Valakinek kell a lángvégű botot” vinni, hogy az utcák lámpáit izzásba hozza. Az eredmény: a fény elől odalesz a sötétség. Reményiket ez a gyermekkori élménye vezette egy életen át. Mert Erdély földjének megbecsülésére, az ittlakásra biztatott olyankor is, amikor száz évvel ezelőtt a trianoni határmódosítással nehezebb idők következtek. S ő maga is itthon maradt, ezért lettek versei hitelesen a szülőföld megbecsülésére biztatók. Azóta sokat vívtam, verekedtem / Azóta sűrűbb lett az éjszaka / És végül lámpagyújtogató lettem.”[7] Ő maga ezt így ecsetelte.

A költő odahaza Kolozsváron, a családi házban ismerkedett a nemzet értékeivel, majd ezt továbberősítették a kolozsvári Református Kollégium kiváló tanárai és a később közismertté vált iskolatársai, mint például Makkai Sándor, Kós Károly és Áprily Lajos. Volt kitől tanulni a közösségért végzett munka becsületét.

Imre Sándor, az 1903/1904-es tanév magyar–történelemtanára így jellemezte a 14 éves Reményik Sándort, aki akkor még nem a költészet, hanem a magyar történelem iránt mutatott hajlandóságot. Családjából hozta az ellenállásra is kész tiszta magyar érdeket. Imre Sándor tanár kérte a hetedikes diákjait, hogy szabadfogalmazásban mutassák be azt a feladatot, amellyel nemzetük jövőjét szeretnék szolgálni. Az eleven gondolkodású, serdülő Reményik konkrét munkakör helyett azt írta, hogy úgy akarja nemzetét szolgálni, ahogy annak szüksége lesz rá.[8] Ennek a fiatalos megfontolásnak Reményik egész életében eleget tett. A verselésben első ösztönzői között Áprily Lajos az első, akihez életre szóló barátság fűzte, húsz évig levelező kapcsolatban álltak, majd Tompa László. Őket hármukat tekintjük az úgynevezett transzilvanizmus képviselőinek, mert verseikben kidomborodik a szülőföld szeretete, a megmaradásért való küzdelem, a helyben maradás kötelezettsége, az ismert földrajzi táj és az élet élményeinek bemutatása, illetve az itthon maradással járó kisebbségi lét nemegyszer megalázó helyzeteinek vállalása.[9] Ezek a gondolatok teszik Reményiket egyre inkább időszerűvé, amelyeket a Vándorló város, a Mindhalálig, az Öröktűz, az Eredj, ha tudsz!, a Magyarok mindenütt…, a Mint Jób… című közismert verseiben olvasunk. Találóan fogalmazta róla Ligeti Ernő: A kisebbségi élet avatta őket költővé.[10] 1937-ben Vita Zsigmond a Pásztortűzben megjelent írásában ezt emelte ki Reményikről. A transzilván szellemnek egyik vezérlő harcosa, Reményik Sándor pedig nem a végtelen, a szabad lélek örök hatalmát, nem az igazság, az eszme, az emberi szabadság mindig mértékadó erejét hirdette-e?”[11] Ezért válik rokonszenvessé mindenhol az erdélyi magyaroknak függetlenül a vallási hovatartozástól. Ezt a gondolatot Tavaszy Sándor az Erdélyi Helikon Reményiknek szentelt számában a költő halála után így mélyítette el: Reményik Sándor lelkében olyan erősen élt az erdélyi öntudat, s oly érzékenyen hatott vissza minden szóra és tettre, hogy az embereket is az erdélyiséghez mérte, és aszerint ítélte meg, hogy mekkora hűséggel és szeretettel viselkedtek Erdély iránt.”[12]

Erdélyt a magyarokon kívül románok és szászok is lakják, ezért háromnyelvű. Ennek az országrésznek élet adta parancsa: a békés egymás mellett élés megtanulása. Segít ebben a humán erőforrás megtalálása és felhasználása. Bár a konfliktusok elkerülhetetlenek, mégis Molter Károly megállapításában külön erdélyi szépség az, hogy Reményik a szenvedésben emberibb emberré vált.[13]

Reményik baráti körének idővel Dsida Jenő is tagja lett. Hogy mennyire jól megismerte Reményiket, erről tanúskodik jellemzése: Fogalom ez a név az egyetemes magyar nyelvterületen, a tiszta művészet felületi csillogásán kívül, árad belőle az eszmékért lüktető szív tüze és sugárzása.[14] Kettejük kapcsolata teremtette meg az erdélyi püspökkel, Gróf Mailáth Gusztáv Károllyal való ismeretséget és Reményik ragaszkodását a püspökhöz. Ennek beszédes példája az a vers, amellyel Mailáth püspökké szentelésének 35. évfordulóján tisztelgett az ünnepelt előtt. Mit tett, egyházát hogyan építette, / Hogy rakta dómját eleven kövekből – / Hogy óvta nyáját nádi farkasoktól, / Hogy vezette vérzivataron át, – Hogy hordozta az óriás Kerék / Vak történelmi sorsfordulatát, – / Hogy jutott el a szent pásztorlevélig: / »Szegényen, életemnek alkonyán«… / Tudom, hogy mindez ámen és igaz, / De csak úgy mondom most – mások nyomán. // Előttem így áll: mind a két keze / Kis érempénzecskékkel van tele: / Lourdes-i szent Szűz és magyar Mária, / Kicsi Jézus és Isten nagy Fia, / Szentlélek-galamb, Töviskorona, / És mindenütt az Anya, az Anya… / Egyszer így szól hozzám, a máshitűhöz / A fehérvári rezidencián: / Az ön anyja s az én édesanyám… / Az anyák: anyák, – jöjjön imádkozzunk / Előttem így áll: mind a két keze / Kis érempénzecskékkel van tele , / És osztja, osztja a boldog Anyát, / A hét tőrrel is, mégis boldogat, / Farkasvermen, vérzivataron át – egész lénye egy osztó mozdulat. // Kis érempénzek: kicsi rendjelek. / De nem kell értük harctereket járni, / Ki bűnösnek, s embernek született: / – ó ez több minden vaskoronarendnél – / Megkapja ingyen ezt a rendjelet / Istentől – általa.[15]

A versből kitűnnek Mailáth püspök legfőbb jellemzői. Másoktól hallotta Reményik, hogy a püspök sokat adományozott templom- és iskolaépítésre, diáktámogatásra s közben tanította híveit és másokat is életpéldájával az Isten- és felebarátszeretetre. Nagy társadalmi változások között kellett védenie egyházmegyéjét a jelentkező veszélyektől, majd vezetnie azt az újjáépítés reményével háborús időkben. Amikor Romániához csatolták nagy kiterjedésű egyházmegyéjét keresnie kellett a továbbélés módozatait. Mailáth püspök szegényen és betegen is megmaradt hívei gyámolítójának. Ez pedig Reményiket csodálatra késztette.

A püspöknek pedig sokat jelentett a költő alázata, ahogy azt megfogalmazta Akarom című versében: Akarom, fontos ne legyek magamnak” s a végkövetkeztetése is példaértékűre sikerült: Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.” A versben felsorolt főnevek: tégla, lépcső, eke, kendő, csend, simogató kéz, drót, tutaj, hegedű arra utalnak, hogy a költőt az erdélyiek és mások megsegítése vezette. Így tudta a jézusi alázatot megélni. [16]

Maradandó élményként élt a költőben a püspöknek az édesanyák személyének értékelése. Szívesen felidézte saját édesanyjának, Prandaui Báró Hilleprandt Stefániának személyét, aki 1914-ben bekövetkezett halála előtt sokszor tartózkodott Gyulafehérváron, több időt töltve fia mellett a püspöki palotában. Megismerte Mailáth püspök Reményiknek az édesanyjához fűződő ragaszkodását, így érthető, hogy amikor kettesben voltak Mailáth püspök vendégei, a palota magánkápolnájában megajándékozta Reményik nénit egy Lourdes-i Mária-éremmel. Ez mélyen belevésődött a költő emlékezetébe, s szívesen felidézte, ha valamiért bánatos napokat élt meg. Reményik csodálta Mailáth püspöknek a gyermekekhez való viszonyulását. Anyagilag segítette a szegényebbeket, reverendája zsebeiben mindig volt bonbon és Mária-érem a diákok örömére, amiből szívesen osztott még az útjába kerülőnek is. Nem véletlen, hogy egyebek mellett a „diákok püspökének” titulázták.

A Reményik főszerkesztésével indult irodalmi-művészeti folyóirat, a Pásztortűz az itthon maradást és a szülőföld megbecsülését hirdette. Itt kaptak helyet a Mailáth püspököt méltató főszerkesztőjét is. Történt, hogy Reményik főszerkesztő a szerkesztőbizottság tagjaival elmentek Gyulafehérvárra bemutatni a Pásztortüzet, de előtte betértek Mailáth püspökhöz tiszteletüket tenni. Erre így emlékezett: A Pásztortűz szépirodalmi lap kultúrestét rendezett a püspöki székhelyen. Mint e lap főszerkesztője tisztelgő látogatáson jelentem meg a püspöknél. Velem együtt azok is, akik mint előadók a városba érkeztek. A püspöknek mindegyikhez volt barátságos szava. Velem kezet fogva, kedves mosolygással mondotta: Ha a katolikus püspöki palota talán szokatlan, gondoljon arra, hogy ez volt a protestáns fejedelmek lakása.”[17] A püspök segített Reményiknek hordozni az élet nehéz emlékeit, például egykori filozófiatanárának tragédiáját.[18] Fejlődését eredményezte, hogy Mailáth megismertette a kortárs papköltőkkel a piarista Sík Sándorral és a premontrei Mécs Lászlóval, akiknek versei mély nyomott hagytak Reményik költészetében. Több nyáron át egy-két hetet töltöttek hármasban Marosfőn.

Gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök Gróf Zichy Nándorral az adonyi parkban. Forrás: Élet a kastélyban (Facebook)

Ez is ösztönözte, hogy vallásos témájú verseket is írjon, amelyek a kereszténység értékeiről, az Istenkeresésről és Isten megtalálásáról szólnak. Gondolhatunk itt A kereszt fogantatása (1928. március 1.), a Kegyelem, a József az ács, Istennel beszél, Lefelé menet, Istenarc, A szőnyeg visszája, Pilátus, a Valaki értem imádkozott, a Kenyér helyett, Gyógyíts meg című verseire, amelyekben a bibliai motívumok igazolják a költő hitét. Mailáth püspök látogatására egyszer elkísérte édesanyja is. Erre így emlékezik: Mindnyájan ismertük Árkossy Lajosnét, a lelkes, a katolikus közügyekben tevékeny úrnőt, akit a püspök emiatt megbecsült s megbízásokkal látott el. Ilyen alkalomkor történt, hogy édesanyámat vele együtt találta. Bemutatkozáskor a püspök, akivel történt első találkozáskor anyám elfogódottan és szótlanul állott, őt kedves szavakkal üdvözölte. »Íme, az én kedves költőmnek édesanyjaS beszélgetés közben Szűz Mária-emlékérmecskével ajándékozta meg őt. S édesanyám, bár mi evangélikusok vagyunk, az érmecskét fonálra fűzte, nyakába akasztotta és állandóan hordozta. Azzal együtt temettük el.[19]

Amikor meghalt Reményik édesanyja, egy gyulafehérvári ismerőse, Risznerné K. Ida rövid levélben értesítette Mailáth püspököt, hogy elhunyt Reményik Sándor édesanyja. Egyúttal arra kérte a püspököt, hogy vigasztalja meg az amúgy is szomorú szívű költőnket.” Figyelmességből a levélíró még feltüntette a költő címét is: Kolozsvár, Donáth utca 44-es szám.[20] Mailáth püspök nem késlekedett részvétét kifejezni, amit hetekkel később maga a költő köszönt meg neki. A köszönőlevelében mindenekelőtt kifejezi háláját a meleghangú s nekem végtelenül jóleső megtisztelő szavaiért, amelyeket szegény jó édesanyám halálakor hozzám intézni kegyes volt.[21] Reményik felidézte azt az emlékét, amikor legutóbb Gyulafehérváron a püspöki palotában járt, Mailáth püspök meghívta a püspöki kápolnába, ahol imádkoztak az élő és meghalt édesanyákért. Hazatérve a költő beszámolt erről anyjának, aki örömmel hallgatta fiát. Reményik nem sejthette, hogy ezzel nem érték el édesanyja életben maradását. Bár meg van győződve arról, hogy a szívből jövő imádság sohasem hiábavaló. Megköszönte a püspöknek az értük mondott imáit az édesanyjának adott Mária-éremmel együtt. Anyja élete további szakaszában nyakában hordta fia, Sándor gyógyulásáért. Megdicsérte édesanyja magatartását, mivel a hiténél nagyobb volt benne a szeretet. Majd befejezésként ígérte, hogy továbbra is marad Mailáth püspököt mélyen tisztelő híve.[22]

Reményik leveléből kitűnik: a köztük lévő kapcsolat mindkettőjüket ösztönözte a keresztény értékek vállalására. Megemlítette, hogy evangélikus hitű édesanyja fia gyógyulásáért hordta a Mária-érmet. Kezdetben Reményiket a gyógyulni nem akaró szembetegsége nyugtalanította, majd idegbetegsége, amely halálának kiváltó oka lett 1941. október 24-én.

A felvételen elől középen Mailáth Gusztáv Károly, mellette bal oldalon Gyárfás Elemér, az Egyházmegyei Tanács világi elnöke, jobboldalt Inczédy-Joksman Ödön, az Egyházmegyei Tanács világi alelnöke, a hátsó sorban balról jobbra: Márton Áron kanonok, kolozsvári plébános, Balázs András kanonok, Jelen Gyula tanácsos, Boga Alajos kanonok és Bálint József, a Katolikus Népszövetség igazgatója. Rosbaud Konrád budapesti fényképész, 1937. május 1. Forrás: Miklós Nyisztor,‎ Régi fotók Erdélyből

Mailáth püspöknek köszönhetően Reményik megismerhette Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári püspököt, akit a magyarság apostolának tekintettek. A Trianont követően az értelmiség jórésze köréje tömörült. Reményik is nagy tisztelője lett Prohászkának. Ennek a kapcsolatnak a fejlődésében szerepe volt még Imre Ilonkának[23] és Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznőnek. Örömmel nyugtázta Reményik 1923 decemberében Prohászkának neki címzett sorait: Minek volna vágyunk, ha nem lehetne reményünk s ha nem lehetne megnyugvásunk. S minek volna advent, ha nem lehetne karácsonyunk. Az, hogy tényleg eljön s köztünk is van az Úr! Az Úrban egy virágos, bátor belegyökerezett lélek halhatatlan reményben zöldell ki s a hinni tudó nemzet egy virágos, bátor s tavaszias ifjúságban fakad ki. Ne féltsd a fát, ha gyökere ép, s ne féltsd a nemzetet, melyet derékbatörés után is a mélység életerői járnak át. Az életerők őrangyala s szítója a poéta, görög neve alkotót és alakítót jelent, melynek sugallatainak forrásai mélyebbek a nemzedékek gyökereinél, hogy ezek azokból táplálkozhassanak.[24] Ez a püspöki buzdítás a költőnek szólt, rámutatott feladatára. Ez sokat jelentett Reményiknek, mivel Prohászka szárnyaló stílusa vigasztalta és lendítette is a verselésre.

Ahhoz, hogy rálássunk Reményik Prohászka iránti csodálatára, érdemes megismerni Jaros Andor evangélikus lelkész tájékoztatását. A lelkész azt állítja lelkigyermekéről, hogy Prohászka Diadalmas világnézet című könyvét olvasva úgy elmerült benne, hogy szinte minden fejezetnél kívülről tudott részleteket idézni belőle. Reményik törekvése az egységes világnézetre vonatkozott, s olvasva a püspök könyvét úgy találta, hogy Prohászka szellemi fölénnyel túlnőtte a kor szellemi nagyjait, mint Ravasz László református püspököt, illetve Raffay Sándor evangélikus püspököt. Prohászka széleskörű tudással bírt. A másik prohászkai mű az Elmélkedések az evangéliumról, amely Reményiknek legtöbbet olvasott könyvévé vált. Ebben a székesfehérvári püspök bemutatta az akarat szerepét, ami Reményiknek segített a depressziója mélységeiből való szabadulásakor. Becsülte Prohászka képalkotásait a rapszodikus stílusával együtt.[25] Ő maga fogalmazta ezt meg egy neki címzett levelében. Nem vagyok távolról sem sziklaszilárd, pozitív hitű lélek, azonban vívódásokon és vergődéseken keresztül lelkem és költészetem valahogy mégis mindig az abszolútba, az Istenségbe igyekezett öntudatlanul, sőt néha akaratom ellenére is kapcsolódni. Ezt mélyen éreztem mindég és csak a legmélységesebb hálával tudok gondolni azokra, akik ezt az alaptendenciát lelkemben fejlesztették és előrevitték: Ravasz László református püspök mellett Nagyméltóságod… gyakorolt rám legnagyobb hatást. Legutóbbi években Szőcs Jenőné volt az, aki nagyon-nagyon közel hozta hozzám Nagyméltóságod egyéniségét… Midőn megköszönöm levelét, megköszönöm azt a döntő hatást is, mellyel életem alakulására befolyással volt. Isten tartsa meg egyháza, a művészet és minden rendű szegény magyarok számára.[26] Ez a levél nemcsak Reményik őszinte önvallomása, hanem Prohászka személyiségének értékelése és munkája hatékonyságának elismerése. Prohászka igazi barátjának ismerte Mailáth püspököt, és igyekezett őt tájékoztatni szinte mindenről, ami vele és körülötte történt. Nagyszámú levelét őrzi a Gyulafehérvári Érseki Levéltár[27] és az ugyancsak Gyulafehérvári székhelyű Batthyaneumban található Mailáth-hagyaték.[28]

Reményik lelkiségének értelemzésekor említést érdemel, hogy jogi tanulmányai idején lelki megnyugvást a katolikus apácáknál talált. Ez alakította lelkületét, ahogy Járosi tiszteletes engedélyével a nagyváradi piaristáknál a nagyböjti lelkigyakorlatokon való részvétele is.

Reményik Sándor verseit olvasva azt látjuk, hogy nála szorosan összefonodik a hívő lelkület a hazaszeretettel. Ennek szemlélésére érdemes egy-két vallásos versét értelmezni. Reményik, ahogy Kolozsvár utcáin az ünneplő ruhákba öltöztetett elsőáldozókat látta, egy mélyértelmű verset fogalmazott Kicsi mennyasszonyok címmel: Kicsi lányok: kicsi mennyasszonyok / Jöttek ma itt is, ott is szembe vélem, / Fátylasan, koszorú-nagyosan / tiszta fehérben / Csupa, csupa fehér kis mennyasszonyok …/ Jártak az utcákon, a tereken / Fehér volt tőlük város és világ / De valamennyi: vőlegénytelen. / Vagy talán mégsem… mert a vőlegény / láthatatlanul köztük lebegett, / mint egy májusi mély lélegzetvétel / Mint egy pünkösd előtti lehelet / A templom előtt áhítattal álltak / S olyan furcsa áhítattal néztem én / Bérmáló lánykák, elsőáldozók / Mennyi mennyasszony, s csak egy a Vőlegény / Ezen az egyen nem lehet vitázni / Ez az egy – mindig, mindenkire vár / A Tavasz ő, a Szentlélek maga / Örök ifjúság, mennyből hullt sugár. / Zenghet aztán Énekek éneke / valódi nászok bíbor kardala / Ily üveghangon nem zeng senki már / Mind a májusi litánia / És jöhet azután a tündérkirályfi. / Akkor sem lesztek ilyen boldogok / Fehér virágok, elsőáldozók / Vőlegénytelen kicsi mennyasszonyok!”[29] Érdekes, még a papköltők sem tudták így megragadni a lényeget: mennyi mennyasszony s csak egy vőlegény. Ő pedig Krisztus, aki mindenkire vár,[30]mert üdvözíteni akarja valamenyiüket.

József, az ács Istennel beszél című költeménye Jézus Krisztus nevelőapjának, Szent Józsefnek a személyét, a szerepét hozza emberközelbe, ahogy Jegyeséért, a Boldogságos Szűz Máriáért és Jézus Krisztusért önmaga szolgálatát felkínálja. Kicseng a versből az evangélium ismerete, mert ahogy olvassuk a verset megelevenedik a Szentcsalád élete és ezen belül a családfő szeretetből végzett munkája és önmaga helyes ismerete és helye ebben a szent közösségben.

A Lefelé menet Jézus isteni személyének kinyilvánítása, ahogy a Tábor-hegyén imádság közben színében elváltozott a három apostol – Péter, Jakab és János – szeme láttára. Ez az apostoloknak az Istennel való találkozás páratlan élménye, ami azért rendkívüli, mert a Mester fényében egymást is másképp látták. Ez elkíséri őket a hegyről lejövet, de lelkesítenie is kellett Jézus követésében, mert hátra volt a nagypénteki kereszt botránya. A színeváltozás Isten belső lényének feltárása, ami után vágyakozik az Istent kereső, ha Isten megérintette kérdés, tud-e belőle élni hitvalló módon?

A kereszt fogantatása című versében, amelyet 1928. március 1-jén írt, a kisebbségi sors szenvedéseit a kereszthez hasonlította. A cédrusfa életéről elmélkedve a megváltásban betöltött szerepére utal. Fájából készítették az Úr Jézus keresztjét, amely a Megváltó halála által szabadulást hozott a bűntől és az örök haláltól. Ez lelki megnyugvásul szolgál és bizakodóvá teszi az embert még a rossz ellenére is Isten és a felebarát iránt.

A Pilátus című vers rokon az előbbivel, mert itt Reményik a megváltást a római helytartó, Pilátus személyén keresztül vizsgálja. Meglepő a helytartónak az a vívódása, amely Jézus iránti szánalmából, a főpapok vádpontjaival való szembesüléséből fakad, mert nem találja bűnösnek s mégis halálra adja. Pilátus magyarázkodásaival, mintha menteni akarná saját helyzetét – ez a bűnnek a lélektana. Megváltónk kereszthalála gyümölcseként a bűnbocsánat megszabadít a bűntől, ha beismerjük s hajlandók vagyunk bánni, illetve meggyónni azokat.

Szívesen idézik a Kegyelem című versét. Hosszas idegbetegsége miatt a költő gyakran szorult kórházi kezelésre. Egy alkalommal orvosai némi javulást állapítottak meg, ami reményt adott. Úgy érezte ugyanis, hogy addig imáival hiába ostromolta az eget. Akkor megnyílik magától az ég / Akkor – magától – szűnik a vihar, / Akkor – magától – minden elcsítul, // Akkor – magától – éled a remény / Álomfáidnak minden aranyágán, / Csak úgy magától friss gyümölcs terem / Ez a magától: ez a kegyelem!”[31]

Az Istenarc című verse az emberi méltóság ajándéka fölött öröm, amelynek megőrzése állandó küzdelembe kerül. Az Isten hasonlóságára teremtett ember értéke ez, amit életünk folyamán a bűn megpróbál eltemetni vagy legalább rútítani bennünk. Ebbe nem nyugodhatunk belé, a bűnbánat által a mélyebbre került hasonlóságot elő kell ásni, illetve a felszínen lévőt a rútságából Isten kegyelmével meg kell szépíteni.

Ezekből a vallásos verseiből is láthatjuk: Reményik arra törekedett, hogy bemutassa a földi és az égi igazságok szerepét. Ide talál a Templom és iskola című, 1925-ben írt verse, amelyben a magyar hitvallásos iskolákért folytatott küzdelem idején szemléletesen érzékelteti, hogy a földi igazságok az isteni igazságokhoz kapcsolódva válnak megtartó erővé. Tehát ezekre az iskolákra nélkülözhetetlen szükség van, még akkor is, ha a hosszú küzdelem nem vezetett célba.

Reményik vallásos versei eljutottak Mailáth püspökhöz is, mert Kolozsváron sokszor fordult meg. A Státus ügyeinek intézésére több napot is fordított, de a Státus Gimnáziumot is évente legalább kétszer felkereste. Ezeknek a látogatásoknak nagy hordereje volt. Feltételezhetjük, hogy ilyenkor keresték egymást. Dsida Jenő számontartotta ezeket a látogatásokat és nemcsak saját helyzetéről, hanem költőtársairól is tájékoztatta Mailáth püspököt A kolozsvári plébános, dr. Hierschlet József művészetpártoló hírében állt, számontartva a költőket, lehetetlen, hogy ne tájékoztatta volna püspökét Reményik küzdelmeiről.

Az 1918-as eseményt követően Reményik azonosult nemzete fájdalmával, kétségbeesésével. Verseiben az erdélyi tájhoz és néphez való hűséget hitvalló hangon tudta megszólaltatni. Sikerült költészetével azonosulni a kisebbségi sorsba jutott erdélyi honfitársaival, közösségmegtartó erőt sugározva beléjük. Az volt a szándéka, hogy felhívja az erdélyiek figyelmét értékeikre, amelyeknek fenntartása megmaradásunk záloga.

A költőnek kijutott a nehézségekből: fájdalmat okozott a mellőzöttség, amellyel elhallgatták hosszú évtizedeken keresztül. Nélkülöznie kellett barátait, Magyarországra távozott Makkai Sándor[32], akinek távozása nagyon megviselte Reményiket. Makkai húszéves élharcos küzdelem után lemondott a református püspöki megbízatásról és 1936-ban egyetemi tanár lett Debrecenben.[33] A következő évben a Láthatár februári számában Nem lehet címmel megírta távozásának okát: a kisebbségi lét kibírhatatlanná vált számára. Reményik még abban a hónapban válaszolt az Ellenzékben Lehet, mert kell[34] címen. Rámutatott arra, hogy Mi azonban visszafojtottuk és csaknem elhatározottak vagyunk, hogy utolsó csepp vérünkig megmaradunk szülőföldünkön, s megmaradunk kisebbségi életkategóriában, a kisebbségi önvédelem jogos útjait keresve.”[35] Indoklása ma is megfontolandó: Mi ma is nőni vagyunk képesek, mint az a bizonyos pálma a súly és a kő alatt.[36] Áprily Lajos 1928-ban áttelepült Budapestre, ahol a Lónyai utcai református gimnázium tanára lett és a Protestáns Szemle szerkesztője. A második világháború alatt tért vissza Erdélybe s Parajdon telepedett le.[37] Fájdalmat okozott Mailáth püspök távozása is, aki megromlott egészségi állapota miatt kórházi kezelésre szorult, s ezért 1935-ben visszavonult Gyulafehérvárról a budai Vörös Kereszt Kórházba, ahol haláláig, 1940. március 18-ig kezelték. A költő csak egy esztendővel élte túl a püspököt. Reményik szomorúságát tetézte, hogy nem volt pénze tűzifára s így fűtetlen szóbákban vacogva küzdött a hideg évszakokkal. Élete vége felé veszteségei között nagy fájdalmat okozott, hogy szülei egymás után haltak meg.

Érthető, hogy ezek a körülmények még fogékonyabbá tették az amúgy is érzékeny lelkű költőt az isteni dolgokra. Ennek szép példája az Elkéstetek, elkéstetek vele című költemény, amelyet a néhai nagyváradi püspök Tempfli József fedezett fel. A vers alcímében Szó a protestáns theológusokhoz megszólítás szerepel. Elkéstetek, elkéstetek vele, / Az Igével, ki élet kenyere / Ki Evangélium és semmi más, / Nem tudás, művészet, magyarkodás, / Nem helyett / Istennek állít magas trónhelyet, / Kinek választóvize Jézus vére / A kárhozatra vagy az üdvösségre / Ki minden ember-eszményt kevesel / S az ifjakat magához vonja fel. // Elkéstetek, elkéstetek vele, / Süket fülembe hogy jusson bele? / Mit értsek belőle, ki hajdanában / Jártam egészen más iskolában? / Nekem kongó szavak csupán ezek – / Ti azt mondjátok: ősi fegyverek. / Forgattak régi Reformátorok, / De eltemette százados homok. – / Már dédapám is homokon futott, / Pedig ezernyolcszázkilencbe Tiszakerület szuperintendense. / A trónfosztó szózathoz szót talál, / S míg Jézus Kossuth árnyékába áll: / Dördül hangja a lőcsei templomban, / Dacában sokkal inkább, mint alázatban, / Nagyanyám kap tőle egy imakönyvet, / Mit haláláig buzgón levelezget, / Ő használhatta németnyelvű tiszten: / Ein Gebetbuch für aufgeklärte Christen.[38] // Elkéstetek, elkéstetek vele / Az igével, ki élet kenyere. / – Gyermekkoromból egy jelenet – látom: / Apácák jönnek halkan, mint az álom / S előttük nagynéném az ajtót zárja, / Hallik puritán hangja, kiáltása: / Pápista célokra mi nem adunk: / Protestánsok vagyunk! / ím, ez volt a ti theológiátok: / Keveset hisztek, sokat protestáltok. / A császár ellen, a pápista ellen, / Mindegy, mindegy csak protestálni kelljen. // Elkéstetek, elkéstetek vele, / Az Igével, ki élet kenyere. / Sohasem hallottam oly szavát apámnak, / Hogy volna foganatja imádságnak. / Anyám is vette legfőbb példaképnek Jézust. / Szavát erkölcsi nevelésnek, / De hogy Ő Isten egyszülött fia? / Vagy esztelenség, vagy komédia. / Ezt hallottam, de soha semmi mást. / Hol keressem hát a vigasztalást? / Nekem az egyház csak puszta keret, / Belementeni magyar lelkeket. / S szolgálni magyar művelődést vele, / Mint tette apám s minden nemzetsége. / Viszont rajtam teljessé lett az átok: / Én már az Isten ellen protestálok. / S egyéb hitet ugyan honnan vennék, / Mikor »a hit is kegyelmi ajándék.« // Elkéstetek, elkéstetek vele, / Az Igével, ki élet kenyere, / Ahhoz, mi nektek most régi-új mérték: / Nemzedékből veszett ki az érzék. / Rajtam nem segít Barth-otok, / Kongó, üres szó minden szavatok. / Süket fülembe hogy jusson bele? / Elkéstetek, elkéstetek vele.”[39] A hit tisztázása egyéni feladat. Az otthonról hozott emlék mennyire visszatérő, a nagymama, aki nem adakozó, az édesapa, akinek az imádság nem erőssége, az édesanya, aki hisz, de nem hajlandó tisztázni a Megváltó személyét, akinek léte a fia számára a minden, mely az élet kenyereként az örök életre vezető segítség.

A másik érdekes versét halála előtt két évvel írta Reményik Sándor rokonának, dr. Imre Lajosnak dedikálva, Magunkba le[40] címen. Bányászmunkára hasonlít, ahogy felszólít a költő, hogy vegyük lámpásunkat s induljunk önmagunkban lefelé. Ez az önmagunk megismerésének feltétele, ha van bátorságunk hozzá. Ha ez nem történik meg, nincs megtisztulás, sem megtérés. Azt vallja, hogy mások előtt nagy bűnünk az emberségünk s még mélyebbre jutva a magyarságunk. Értékeink arra ösztönöznek, hogy becsüljük meg, mert Nyáj néppé nem akarunk lenni, / Iszonyú mélyre kell hát menni. // Idegenné nem tudunk válni. / Hát minden tárnát fel kell tárni… // Lassan megszűnünk írni, sírni, / Segítségül bárkit is hívni… // Vagyunk kétféle értetlenség / Menyegzőkön külhoni vendég. // Ki nem elégít semmi ország, / Egyedül ez a mély mennyország.” Önmagunk előtt nem maradhatunk meg titoknak, ezért mélyebbre kell önmagunkban leszállni, hogy értéket rejtő tárnáinkat feltárhassuk. Védelmet a külvilág nem nyújthat, ezért oda kell lejutni, ahonnan a Lélek vezet el életünk céljáig. Vedd a lámpát, magunkba térünk. / Nincs külvilágban menedékünk. // Érzed? Réteg réteg után szakad, / Omlik be tétova léptünk alatt. // Ez még mind rögös, érzéki világ, / De mi megyünk, mind mélyebbre tovább. // Ahol már csak a Lélek lelkesít – / megyünk, meg nem állunk az Istenig.”[41] Láthatjuk, hogy a költő átélt sok szenvedése érthetővé tette számára a célt, amely Istenben tud kiteljesedni.

Mailáth püspök a budapesti Vörös Kereszt Kórházban töltött évei alatt érdeklődött a gyulafehérvári helyzetről. Az őt rendszeresen látogató Gyárfás Elemér ügyvéd, az Egyházmegyei Tanács világi elnöke[42], parlamenti képviselő mindenről részletesen tájékoztatta a püspököt. Jó emlékezőképessége volt, s szívesen tolmácsolta üdvözletét híveinek, ismerőseinek és kedveltjeinek, aki közé sorolhatjuk Reményiket is. Biztos, hogy a költő értékelte Mailáth érdeklődését s szenvedései közepette vigasztalta.

A csalódások és a szenvedései ránevelték a költőt az Istenbe kapaszkodás szükségességére. Édesapjáról, Reményik Károlyról már megtudtuk, hogy gondos családapa, az evangélikus közösség presbitériumának tagja és kiváló építész. Még állnak azok az épületek, amelyek létüket neki köszönhetik.[43] Költő fia, Sándor szerette magát az „építész fiának” mondani. Nem véletlen, hogy az elmúlt rendszerben sokáig elhallgatták verseit.  Mi joggal örülünk verseinek, amelyek az erdélyi lét sajátos értékeiben ma is becsülendők. Csodálni a szépséget, vállalni áldozatok árán is a szolgálatot, törekedni az erkölcsösségre annak sikerül, aki otthonról úgy indult, hogy megszerette a templomot, a Szenttel való találkozás helyét, és az iskolát, ahol az értelem kiművelésén fáradoznak, hogy felvértezzék a fiatalt a szükséges tudással.

Fontos a költő születésének 130. évfordulóján elővenni, újraolvasni és másoknak is ajánlani verseit, hogy tudjuk becsülni küzdelmeinkből alakuló sorsunkat. Merítsünk belőlük erőt és vigasztalást, amikor kisebbségi sorsunkban megaláznak, mert ezektől nemesedik a személy s lesz méltó az elődökhöz. Tamási Áron szerint Reményik pásztora a tévedező nyájnak… Minden verse egy szikra volt. S gyakran csillag, amely tiszta fénnyel, ezüstben rezegve szökött fel az égre.”[44] Hogy másokat reménykedni tanítson és eligazítson a lét küzdelmeiben. Ezért van szükségünk Reményik Sándor verseire.

Mailáth püspök személyének értékeit többek között így méltatta közvetett utódja, Márton Áron püspök: Szelíden, jóságosan, mosolygó szeretettel, ellenálhatatlan közvetlenséggel és soha ki nem hagyó közvetlenséggel járt »fiai« után. Volt az ifjúság barátja, bizalmasa, lelkipásztora-püspökatyja. Csak az Isten tudja felmérni és megállapítani, hogy hány ember köszöni az ő atyai gondoskodásának testi és lelki egészségét, jelleme alakulását, mély és gyakorlott kereszténységét, boldog családi életét és egészséges gyermekeit, és csak az Isten a megmondhatója, hogy abban a nemesebb lelkiségben és tisztultabb szellemben, amelyet a mai, férfikorban lévő és utánuk következő nemzedékek a Kárpátok övezetében képviselnek, mi a Mailáth püspök érdeme… Mindanyiunk lelkében tökéletesen él az a valóság, aki negyven éven át közöttünk és érettünk élt, szeretett és dolgozott.[45] Mailáth püspök halálának 80. évfordulóján érdemes felidézni jóságos alakját sokfelé nemes vonásaival, hogy példája nyomát tudjunk belőle erőt meríteni a felelős helytálláshoz.

A szerző: Koncsag László szentegyházasfalvi plébános

[1] In. Barlay Ödön: Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 18.
[2] Magyar Irodalmi Lexikon II. kt. L–R, Főszerkesztő: Benedek Marcell, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965, 588.
[3] Barlay Ödön: „Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 4.
[4] Reményik Sándor: Szomorúfűz
[5] Barlay Ödön: „Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 5.
[6] Mt 5,15.
[7] Reményik Sándor: Lámpagyújtogató.
[8] Kántor Lajos: Történelmi vakság ellen. In. Reményik Sándor: Az építész fia. Versek 1916–1941, Kriterion Kiadó, Bukarest, 1983, 18.
[9] Mirk László: Akitől a helytállás parancsát kaptuk… In. Krisztus Világa, XI. évf. 7. szám, 2020. július 7–9.
[10] Uo. 8.
[11] Kántor L.: Történelmi vakság ellen. In. Reményik S.: Az építész… Bukarest, 1983, 11.
[12] Tavaszy Sándor: Reményik emlékének. In. Erdélyi Helikon, 1941. december
[13] Kántor L.: Történelmi vakság ellen. In. Reményik S.: Az építész… Bukarest, 1983, 12.
[14] Dsida Jenő, Keleti Újság, 1937. január 1.
[15] Reményik Sándor: A jó pásztor. In. Jóbarát, 1932. május 15-i szám., Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Az Egyházmegyei Tanács Kiadása, Minerva Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Cluj-Kolozsvár 1940. 167–168.
[16] Barlay Ödön: „Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 7–8.
[17] Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Az Egyházmegyei Tanács Kiadása, Minerva Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Cluj-Kolozsvár 1940. 327.
[18] Jogi tanulmányai alatt a legnagyobb hatást a hagyományos értékrendet képviselő Somló Bódog filozófiaprofesszor tette rá, aki a Házsongárdi temetőben édesanyja sírjánál öngyilkos lett. Úgy megrázta a költőt, hogy megírta a Tragédia című verset, amelyben veszteségét összegzi: recsegve minden összedől… Nincs nyugvópont, nincs kívül, nincs belül. A Végzet mindent, mindent letarol.” In. Barlay Ödön: „Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 42–43.
[19] Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Az Egyházmegyei Tanács Kiadása, Minerva Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Cluj-Kolozsvár 1940. 327.
[20] Risznerné K. Ida levele Mailáth Gusztáv Károlyhoz. Kelt, Gyulafehérvár, 1930. március 4-én. In. Batthyaneum, Mailáth hagyatéka (a továbbiakban BatthyMh) BatthyMh. lelt. szám: 32.407.
[21] Reményik Sándor levele Mailáth Gusztáv Károlyhoz. Kelt, Kolozsvár, 1930. május 16. In BatthyMh. leltári szám: 32. 499.
[22] Uo.
[23] Imre Ilonkával jogi egyetemista korában ismerkedett meg Reményik, de házasság nem lett a barátságukból. Ilonka Imre Sándor professzor leánya, aki korábban történelemre tanította a hetedikes Reményiket. Ilonka Szőcsné Szilágyi Piroskával Reményik szerelmi költészetének voltak ihletői. Reményik Sándor húgát, Sárát Imre professzor fia, Kálmán vette feleségül. Így rokonságba került a két család. In.  Barlay Ödön: Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 28. Imre Ilonkát végül Reményik Sándor barátja, Judik József vette feleségül. Barátságuk megmaradt, annak ellenére is, hogy Ilonka férjével együtt kiköltözött Magyarországra. In. Barlay Ödön: Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 30.
[24] Prohászka Ottokár levele Reményik Sándorhoz. Kelt Székesfehérvár, 1923.  december 21. In. Barlay Ödön:  Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 46.
[25] Barlay Ödön Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 45.
[26] Reményik Sándor levele Prohászka Ottokárhoz. Kelt, Kolozsvár, 1925. október 11-én. In. Barlay Ödön A poézis teológiája, Irodalmi sarok. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2010, 34.
[27] Prohászka Ottokár levelei Mailáth püspökhöz. In. Gyulafehérvári Érseki Levéltár, 15-1964 káptalani szám.
[28] Prohászka Ottokár levele Mailáth G. Károlyhoz. Kelt, Székesfehérvár, 1916. IX. 14. In. Bathyaneum, Mailáth-hagyaték, lt. sz. 29.197.
[29] Reményik Sándor: Kicsi mennyasszonyok. Kelt, Kolozsvár, 1931. áldozócsütörtök. In BatthyMh. leltári szám: 34.381.
[30] Reményik Sándor: Kicsi mennyasszonyok. Kolozsvár, 1931. május. In. Barlay Ödön: Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 54.
[31] Reményik Sándor: Kegyelem. In. Barlay Ödön: Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 50.
[32] Makkai Sándor: Nem lehet. In. Láthatár, 1937/2. 49–53.
[33] Mirk László: Reményik Sándor, Lehet, mert kell. In. Krisztus Világa, XI. évf. 8. szám, 2020. augusztus 7–9.
[34] Reményik Sándor: Lehet, mert kell. In. Ellenzék, 1937. február 17, LVIII. évf. 37. sz. 1.
[35] Uo.
[36] Uo.
[37] Bartos Júlia: Visszatekintő. In. Vasárnap, 2020. november 8. XXX. évfolyam 45. szám, 10.
[38] Imakönyv a felvilágosult keresztényeknek.
[39] Reményik Sándor: Elkéstetek, elkéstetek vele. 1936. október 22.
[40] Reményik Sándor: Magunkba le, 1939. november 4.
[41] Reményik Sándor: Magukba le
[42] Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Az Egyházmegyei Tanács Kiadása Minerva Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Cluj-Kolozsvár, 1940. 256.
[43] Barlay Ödön:  „Magunkba le” Reményik Sándor. A Prohászka Baráti Kör Kiadványa, Székesfehérvár, 2009, 7.
[44] Tamási Áron: Pásztora a tévedező nyájnak. In. Pásztortűz, 1941. november
[45] Márton Áron: Előszó. In. Biró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Az Egyházmegyei Tanács Kiadása Minerva Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Cluj-Kolozsvár, 1940.