Menü Bezárás

A hit szerepe az egyén és a család gyógyulásában

Február a gyermekegészségügy hónapja volt a nemzetpolitikában. Ennek keretében a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethesda Gyermekkórház minden hétvégén online egészségügyi konferenciára várta az érdeklődőket. A február 19-i, Hit és Gyógyulás című tanácskozásra a szervezők így hívták fel a figyelmet: „Hitből gyógyítani? Hívő orvosként, szakemberként a teljes embert szolgálni? Látni a csodát? Olyan kérdések, amelyek nemcsak a laikusokat, a szakembereket is foglalkoztatják. Tartsanak velünk online konferenciánkon, ahol szakmai tapasztalatból fakadó tanúságtételek vezetnek közelebb a hit és gyógyulás összefüggéseinek megéléséhez.”

Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára több ízben szólt a nyilvánosság előtt arról, hogy a nemzeti újrakezdés évében, 2021-ben az államtitkárság tematikus hónapokat tart. Január a sport, február a gyermekegészség hónapja volt. Utóbbi részeként négy fejezetből álló online képzéssorozatot tartottak február 5. és 26. között külhoni magyar gyermekorvosoknak, ápolóknak, gyermekegészségügyi szakembereknek a tudásátadás és a Kárpát-medencei gyermekgyógyászati szakmai hálózat erősítése céljával.

A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága évek óta kiemelten támogatja a külhoni magyar családokat és az őket körülvevő „védőhálót”, amelynek fontos szereplői a gyermekegészségügyben dolgozók. A Kárpát-medencei gyermekgyógyász-hálózat kiépítését 2013-ban kezdték meg, 2017-ben pedig elindult a védőnői gyakorlat Kárpát-medencei kiterjesztése. Mára több szakmai fórumon rendszerszintűvé vált a Kárpát-medencei részvétel.

Az államtitkár szerint a járványhelyzet megmutatta, hogy nemcsak a gazdaság vagy éppen a turizmus területén van szükségünk egységes Kárpát-medencei nézőpontra, hanem az egészségügyi ellátás területén is. Az anyanyelvű egészségügyi ellátás fontosságáról úgy vélte: a magyar közösségek megtartásában kulcsfontosságú, hogy magas színvonalú, magyar nyelven elérhető egészségügyi ellátás működjön a határainkon túl is, hogy a külhoni magyarság szülőföldjén biztonságban érezze magát. Ennek érdekében indult online képzéssorozat a Nemzetpolitikai Államtitkárság megbízásából a Bethesda Gyermekkórházzal és a Magyar Gyermekorvosok Társaságával együttműködésben a külhoni magyar egészségügyi szakembereknek. Velkey Györgyöt, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatóját, a Magyar Gyermekorvosok Társaságának tiszteletbeli elnökét idézve az államtitkár kitért arra is: a Covid-világjárvány elszigeteltté teszi a szakembereket is, ezért is különösen fontos, hogy a határon túli szakemberekkel kialakult kapcsolatok az online térben is folytatódjanak. „Online konferenciáinkon különböző tematika szerint szólítjuk meg a külhoni kollégákat. Ezzel is célunk, hogy elmélyítsük az egységes szemléletű magyar gyermekegészségügy szakmai kapcsolatrendszerét” – hangsúlyozta Potápi Árpád János.

Az online képzéseken több fontos témát érintettek, mint például a táplálkozás kérdésköre, a gyermekkori szorongás kezelése, a hit és gyógyulás kapcsolata, továbbá a gyermekneurológiai továbbképzés is szerepelt a programok között.

A február 19-i, Hit és Gyógyulás című konferencián dr. Komlósi Piroska c. egyetemi docens, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, kiképző családterapeuta A hit szerepe az egyén és a család „gyógyulásában; dr. Gyenes Vilmos gyermekkardiológus főorvos Hit és gyógyítás járványidőszakban; dr. Ferenczi Enikő unitárius lelkész, mentálhigiénés szakember „Az Úr megerősíti őt az ő betegágyán” – hit és gyógyulás a kórházban; valamint dr. Vackó László, a munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központ vezető főorvosának Mindennapos csodáink a gyógyításban című előadását hallgathatták meg a résztvevők.


Dr. Komlósi Piroska
c. egyetemi docens, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, kiképző családterapeuta

A hit szerepe az egyén és a család gyógyulásában
című előadása

Szeretettel köszöntök mindenkit, aki Bethesdás munkatársamként itt van – egy éve ugyan nyugdíjban vagyok, de azért lélekben még idetartozom – és mindenkit, aki online, távolból kíséri ezt a konferenciát és velünk együtt gondolkozik. A mondandóm címét úgy fogalmaztam meg, hogy az egyénre és a családra fókuszálhassak, miközben a hit szerepéről beszélünk a gyógyításban, az én tapasztalatom ugyanis mint pszichológus, mint terapeuta ezen a két területen gyűlt össze azzal kapcsolatban, hogy az egyének és a családok segítése mi mindent mutatott meg arról, hogy hogyan jelenik meg számukra a hit mint erőforrás.

De a konferencia okán picit távolabbról kell kezdjem, azt hiszem. Először talán felvethetjük a kérdést, hogy miért is kell foglalkoznunk ezzel a témával. Azt látjuk, hogy nő a keresők, a hitbe kapaszkodni akarók száma, de ezzel párhuzamosan fájdalmasan csökken az a szakmai kínálat, amelyik ebben segíteni tudna. Sőt az elzárkózással találkozunk. Meg kell mondjam, hogy milyen szomorúan olvastam, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság évekkel ezelőtt azt deklarálta, hogy a spiritualitás nem tartozik a pszichológia szakterületéhez, úgyhogy a pszichológusoknak nem kell foglalkozniuk a spiritualitással. Szóhoz se jutottam és most sem tudom kommentálni. Azt gondolom, hogy egyaránt elszomorító ez az irányvonal a szakmában. Hiszen tudjuk, hogy minden korban jelen volt a test és lélek kapcsolatának az érzése, tudása a sámánoktól a középkorban gyógyító rendekig, majd a nagy tudományos felfedezések segítségével, mondhatni így, az orvostudomány úgy szakosodott, hogy kiszorult a gyógyításból a hit. De a XX. század második felében láthatóvá vált, hogy megnövekedett az igény, de a segítő professzionalitás még mindig nem ébredt rá, hogy szükség van arra, hogy a lelket, a hitet, a vallást is bevonjuk a gyógyító erőforrásokba. Amit most látunk: a hit és vallás kérdése visszaszorult az egyház által művelt lelkigondozási feladatok közé.

Nézzük meg, hogy az egészségvédelemben milyen kutatások hogyan készítették elő a talajt annak, hogy végül ott fókuszálhassunk a hit jelentőségére. A közgondolkodás a XX. század első felében a passzív medikális modellben a passzív, szót fogadó, engedelmes beteget preferálta. A XX. század második felében láttuk, hogy egyre több interaktivitás jelent meg az orvos-beteg kapcsolatban, maximum lehetett már kérdezni. Az, hogy az aktív részt vállalás jelenjen meg a gyógyító kapcsolatban, a hetvenes évektől tetten érhető, amikor a betegek a saját részességüket próbálják beletenni a gyógyító folyamatba, megküzdésben, stresszkezelésben, fájdalomkezelésben, életvezetés kontrollálásában. És itt jön az a felismerés, amit számtalan egészséggel kapcsolatos vizsgálat mutat: hogy

a megküzdésben, a stresszkezelésben és az önmagunkkal való kontrollált viselkedésben nagyon komoly támogató hatása, jelentősége van a vallásnak, az egész életvezetésben is a vallásos embereknél szignifikánsan jobb esélyek vannak a gyógyulásra, amikor a hit kérdése, a vallásosság megjelenik.

Kopp Mária vizsgálataiban találkozunk ezzel a hangsúlyozással, hogy

egészségvédő faktorként lehet a vallásosságot látni az embereknél.

Picit álljunk meg a hazai kutatások területén, hiszen ezek rólunk szólnak. Kopp Mária és Skrabszki Ádám a kutatásaikban két nagy reprezentatív vizsgálatot végeztek Magyarországon 1982–1986 és 2002–2006 között. Nagyon érdekes és döbbenetes eredményeket hoz ez a húsz év változása. Egy dolgot idézek tőlük: azt mondják, hogy „a vallás az egyéni hitből közösségi szintre emelt szervezett hit”. Ezen érdemes elgondolkozni, különösen akkor, amikor a vizsgálatokban egy jelentős csoport úgy identifikálja magát, hogy a maguk módján vallásosak. Tehát ebben éppen a közösség, a megosztás hiányzik. Néhány adatot emelek ki a vizsgálataikból. A vallásosság és a halálozás vonatkozásában elég megdöbbentő az, hogy a maguk módján vallásos csoport bizonyult a legkockázatosabbnak. Jobban, mint az ateisták. Másfélszer nagyobb eséllyel haltak meg, míg a többi csoportnál nem volt ilyen nagy különbség. Érdemes ezen elgondolkodni, hogy mit is takar ez a „magam módján vagyok vallásos” attitűd. A vallásosság és a depresszió vonatkozásában látható volt, hogy

a rendszeres vallásgyakorlóknál szignifikánsan alacsonyabb a depresszió, tehát a hit és a közösség ereje, ami valószínű jelentős szerepet játszik ebben.

Említést tennék a házassági stressz kezeléséről, illetve a megjelenéséről. Kopp Máriáék vizsgálatában az látszott, hogy

a vallásgyakorlóknál a stressz kezelése jobb, hatékonyabb. Nem kevesebb a konfliktus, hanem ezeket a konfliktusos, stresszes helyzeteket jobban tudják kezelni.

Azt hiszem, itt valamennyien érezzük, hogy a megbékélés, az elfogadás, a szeretet, a hit egyéb elemei hogyan játszhatnak ebben szerepet.

Még egy adat: a tévénézés. Ezt abból a jelenségcsoportból emeltem ki, ahol a mindennapi viselkedés elemeit gyűjtötték össze, és itt megint a maguk módján vallásos csoportnál jelentkezett nagyobb mértékben a tévénézés, tehát több mint a vallásos vagy hívő vallásgyakorló csoportban, sőt eltérően a többi, sokat tévénézőktől megjelent az az állítás, hogy általában unatkoznak. Ez valamiféle magányra, ennek a fokozott belső nyugtalanságára utal.

Szeretnék kiemelni egy olyan gyógyítási folyamatot, programot, ahol a hit deklaráltan beépül a gyógyításba, tényleg csodálatos hatással és hatékonysággal. Szikszai Petronella főorvos asszony Szigetváron indította el 1990-ben az alkoholelvonó osztályon az úgynevezett Minnesota-programot. A következő definícióját szó szerint idézem: „Az absztinenciát lényegében csak eszköznek tekinti egy olyan életvitel elérésében, amelyben elsődleges szerepe a lelki értékeknek van, és ilyen módon lehetővé válik egy kiegyensúlyozott, boldog, lelki békén alapuló élet, amelyben eltűnik a mesterségesen előállított örömérzet iránti igény és így feleslegessé válik a szerfogyasztás.” Ebből a programból kiemelek egy-két gondolatot. Az első betegfelvételnél megkapják a kliensek a hit értékeinek listáját, ezt el kell olvasniuk, végignézniük, és mindegyiknél bemérni, hogy ők ezzel most hogyan állnak. És a kezelés alatt, ami féléves, minden hónapban újra kell olvasniuk ezt az értéklistát, és elgondolkodni, hogy most hol tartanak. Ezzel többek között a saját fejlődésüket, változásukat tudták monitorizálni, kimondottan a hitbéli, hittel kapcsolatos értékek mentén.

Ismeretes az anonim alkoholisták 12 lépése, ami a fejlődést segíti. Ebből a harmadik lépés a ráhagyatkozás a felsőbb erőre. Tehát nem lehet elkerülni. A harmadik lépés az, hogy az omnipotenciát, ami nagyon gyakori a szerfüggőknél, fel kell váltsa az az alázat, hogy Istenre kell hagyatkozzanak. És a tizenegyedik lépés, tehát a gyógyulás előtti utolsó lépés így szól: „Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel fejleszteni, csupán azt kérve, hogy velünk kapcsolatos akaratát felismerhessük, és erőt, hogy azt kivitelezhessük.” Amikor a hit és gyógyulás szerepéről beszélünk, akkor számomra ez nagyon erős példaértékű próbálkozás.

A klinikai vizsgálatoknál a test és lélek viszonyáról csak megemlítem: a pszichoszomatikus betegségek a negyvenes évek óta ismertek, gondolkozunk róluk, a nyolcvanas évektől van ismeretünk a pszicho-neuro-immunológia vonatkozásaiban, ahol a viselkedésben, a stresszben jelentkező hatások erősen befolyásolják a betegség alakulását – és itt megint kiemelődött, hogy a viselkedés, az attitűd, tehát a gondolkozás, viszonyulás és az életvezetés az, amin változtatni kell. Ez nagy lökést adott az 1980-as években az egészségpszichológiának, amelyik azt tűzte ki céljául, hogy a viselkedések változtatását segíti az embereknél. Szomorúan kell mondjam, hogy nem kapcsolták be valójában a spiritualitást, nem számolnak igazán a hit erejével, sokkal inkább a tanulás, gyakorlás, tehát egy kognitív behavior koncepcióra építenek. Holott egyre több vizsgálat szól arról, hogy

a vallásos emberek viselkedésében több a remény, több erő mozgósítódik, és ennek következtében az életvezetésükben több az egészséget védő, tehát az egészséget, a létet értékként kezelő és kevesebb a károsító attitűd.

Tekintettel arra, hogy a szakterületem a család, engedjék meg, hogy a családi életből hozzak mozaikokat, amelyek tapasztalatom szerint mind összefüggenek azzal, hogy a család életében legyen helye és jelentősége a hitnek.

A legelső, ami nagyon érdekes:

az anya áhítatos, hálás, a gyermeke fölött érzett boldogságát, kimondottan az áhítatot a csecsemő átveszi.

A vizsgálatok mutatják – nagyon megdöbbentem ezen –, hogy

a kis csecsemőben kezd kialakulni az a fajta arckifejezés, és ezzel egy belső érzet, ami a hálaérzet.

Már itt kezdődik el a hitre való alkalmassá tevés. A szülők hálaérzésével, ami a kommunikációban, a beszédben, a szavakban, megfogalmazásokban megjelenik, máris azonosulni tud a gyerek. A biztonság légköre pedig erősítheti a hitet az apában, majd az Atyában. Itt utalok arra, hogy az istenképünkben a szülői vonások, főleg az apai vonások mostanra elég egyértelműen le vannak írva, tehát az első képünk a tekintélyszemélyről, azaz apa és az anya mentén alakul és ez vetítődik aztán Istenre. Az apához, anyához való viszonyulás az istenképet alakítja. A családokban megfigyelhető, hogy

az imádkozás a belső értékek fontosságát közvetíti a gyerekek és az összes családtag felé, és energetizál.

A családokban találkozunk a hitre jutást nehezítő tényezőkkel is, kétségtelenül – például amikor a gyerekek, a családtagok az elutasítottságot élik meg, erős szégyenérzetet, tehát olyan tükröt tart feléjük a család, amelyikben szégyellniük kell magukat. Ezt kompenzálandóan jelenik meg egy irreális grandiozitás érzése, az eltúlzott önmagáról való gondolkozás, hogy elviselhető legyen ez a senki se vagyok gondolat. Ez is egyre gyakoribb, az úgynevezett nárcisztikus karakter patológiáknál ez az egyik legerősebb akadálya annak, hogy Istenhez el tudjanak jutni, hiszen önmagukat kell ilyen grandiózusnak megélniük. A családokban az őszinte kommunikáció hiánya is megnehezíti azt, hogy önmagamról tudjam, merjem végiggondolni a vétkeimet, a hálámat, az örömömet, az érzelmeimet, hogy ez hozzáférhető legyen, és majd az Istennel való kommunikálásban ez meg tudjon jelenni.

A menekülés, az elutasítottságtól, a leértékeltségtől való menekülés is ugyanígy elmenekíti az embereket az Istentől. Egy nagyon érdekes fogalommal találkoztam jó tíz éve a német szakirodalomban: Istenmérgezés. Nagyon fájdalmas és nagyon gyakori, amikor a szülők nem vállalják a saját rosszallásukat, hanem azt mondják: a Jóisten most nagyon haragszik rád. A Jóisten most nagyon szomorú, hogy te az öcsédet elagyabugyáltad. A Jóisten most nagyon mérges rád, mert ezt rosszul csináltad. Tehát röviden szólva, visszaélünk az Istenhez való viszonnyal, és ez, nem igazán megbocsátható módon, a gyerekek lelkében igazi károkat tud okozni.

A Károli Gáspár Református Egyetem kommunikáció tanszékén eltöltött bő tizenöt évem alatt a kollégáimmal nagyon sokat foglalkoztunk a kommunikációban a szakralitással, a vallással, a hittel. Sok-sok konferenciát szerveztünk ezekben a témákban. Így lett az egyik kedvelt témám az imádság, aminek a szerepe a gyógyulásban számomra nagyon látható, egyértelmű, nemcsak a direkt imádkozás, hanem az úgynevezett közvetett imádkozás. A 2000-es években egyik legnagyobb nemzetközi szaklapban lejött egy tanulmány az úgynevezett közbenjáró imádságról, amikor megdöbbentő módon utólag lehetett látni, hogy a most megtett imádság a korlapokban lévő eredmények változásával egybeesett. Nehéz elképzelnünk, nagyon sok kétséget és kérdést vetett föl. Számomra értelme úgy lett ennek a dolognak, hogy a mi idői gondolkozásunk egészen más, mint Istennél az időbeliség. És mi csodálkozunk azon, hogy hogy történhetett, korábban gyógyult és most imádkoznak érte, de ennek valahogy mégiscsak volt egy nagyon érdekes hatása.

Ha az imát szakrális kommunikációként értelmezzük, akkor tulajdonképpen itt egy Istennel való találkozást és egy beszélgetést, egy kommunikatív helyzetet feltételezünk. Nagyon sok szakembert is foglalkoztatott az imádság jelentősége. Jung azt mondja, hogy a lélek irányul a kapcsolatra, az Istennel való kapcsolatra. Gyökössy Endre azt mondja, hogy pszichikus energiákat mozgósítunk, amikor Istenhez fordulunk és elkezdünk vele beszélni. Joó Sándor azt mondta, hogy ez egy készenléti állapot, ahol nemcsak beszélünk, hanem hallgatunk is. Ennek az aspektusát is érdemes alaposan átgondolni.

Az imádság önreflexiót mozgósít, tehát önmagamról kell megfogalmazzam, amit önmagamon tapasztalok. Önvizsgálatra késztet, hogy ezeket számba tudjam venni. Megküzdésre serkent. Tehát nemcsak kérek, hanem ott van a szándék, hogy valamit cselekedjek.

Érdekes rátekintése volt Kopp Máriának arra a szakirodalomban, hogy úgy tapasztalta, Amerikában az imádság jellege a helyzetek megoldáskeresése, a helyzetek értelmének a megkeresését célozza mint tendencia, kulturális sajátosságként. A Magyarországon tapasztalható imádságokra – és hát itt tudjuk, hogy Erdélyi Zsuzsannának hatalmas gyűjteménye van az archaikus népi imádságokról, de egész a jelenbe való imádságokat is elemezve – sokkal inkább a segítség kérése és a visszahúzódás jellemző. Ha a himnuszra gondolunk, ugyanezt látjuk klasszikus formában.

Úgy gondoltam, ha az a feladatunk, hogy gondoljuk át, hogy a hit miként tud erősödni és aztán hogyan tud a gyógyulásban szerepet játszani, akkor érdemes egy kicsit az egyén és a család életét nagyvonalakban átfutni, hogy gondoljuk meg, melyik életszakaszban mivel tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy a hit erősödjön, illetve hogy ez az erő a család fejlődését, továbbhaladását a fejlődés útján segíthesse. Ericssonnak a koncepcióját vettem alapul, az életciklusait, ezt szeretném röviden megmutatni.

A csecsemőkorban a legfontosabb a védelem, védettség, a kapcsolódás az anyához, ez adja azt a biztonságot, vagy a biztonság hiányát, ami aztán a személyiség egész alapját meghatározza. Bowlby-nak van egy nagyon fontos felismerése az ősbizalom kialakulásáról, ami azt jelenti, hogy ha a gyereket körülvevő világ segítőkész, jót akar, ha a szülők a szükségleteit hamar, gyorsan kielégítik, akkor az egész világra generalizálja ezt a percepciót, ezt a látásmódját, sőt önmagát is, úgy érzi, hogy én fontos vagyok, szerethető vagyok. Hogy jön ez a hithez?

Ha valaki azt érzi, hogy szerethető, az mer kapcsolatba lépni a másik emberrel és Istennel.

Az az ember, aki az ősbizalom hiányával indul útnak, mert a környezete nem tudta megadni neki, amire szüksége van, és ő úgy érzi, hogy nem segítenek, magamra hagynak, és ezzel párhuzamosan azt érzi, hogy mert én magam elégtelen vagyok, értéktelen vagyok, az ilyen ember nem mer kapcsolatba lépni emberekkel se könnyen és Istennel se. Sokkal inkább az elkerülés, az elmenekülés az, ami őt hajtja.

Az 1–3 éves életkorban kiemelném, hogy elkezdődik az elkülönülés. A szülőknek nagy feladat az, hogy ezt az elkülönülést megértően, megbocsátóan, szeretettel asszisztálják végig, mert ha ezt nem tudják tenni, akkor az a vágy, hogy autonómmá váljon, a szülők büntetése, szeretetmegvonása, elítélése, kritikája folytán szégyenérzetet, szorongást alakít ki az emberben, az ítélkező leértékelésből lesz egy önbüntető tendencia benne és egy kisebbségi érzés. És ezeket mind azért hangsúlyozom, mert ezek mind előkészítenek valami utat ahhoz, hogy tudjunk hittel fordulni Isten felé.

A 3–6 éves korban a gyerekek aktivitását, kezdeményezőkészségét kell szeretettel, türelemmel támogatni, hogy azt érezhesse, hogy ő tud jót, őbelőle jöhet jó dolog, ezért hálás legyen, értékesnek tartsa, hogy aktív, az életben csinál valamit. Úgy is mondhatjuk, hogy a talentumait kezdje felfedezni és ezekkel jól tudjon sáfárkodni. Ha ezt az aktivitásvágyát a türelmetlenül kontrolláló szülők letörik, akkor a gyerek elkezdi ezeket az aktivitást törő vágyait rosszaságnak érezni, bűntudatot érez amiatt, hogy már megint nem tudok nyugodtan ülni, már megint szeretnék valamit csinálni, és így a visszahúzódás és a kapcsolatoktól elfordulás veszélye fönnáll.

Az iskolás kor nagyon fontos olyan szempontból, hogy a közösségben keretet kap arra, hogy a saját képességeit kipróbálja, a társakhoz kapcsolódjon, a szabályokat elfogadja. Itt rengeteg a botlás lehetősége, de megint nagyon fontos, hogy a szülők értsék, hogy mindez idő alatt valami jó szándékot lássanak a gyerekükben és ez tudjon a támogatás alapja lenni. Ha ez nem sikerül, akkor kudarcok halmozódnak, kisebbrendűségi érzés, értéktelenség, képtelenség, eszköztelenség uralkodik el a gyereken, és a szülők leértékelő, bűntudatkeltő megnyilvánulásait teljesen beépítik magukba mint negatív énképet.

A legnehezebb időszak a kamaszkor, az adoleszcencia, a szülőktől való leválás, és itt a hit és kapcsolat vonatkozásában azt lehet megfogalmazni, hogy a szülőktől mássá válva fokozatosan le kell válni, de kell helyettük valaki. Ilyenkor van szükség hűséges közeli barátokra, illetve a szülő helyett Istenben kereshető a biztonságot adó hűséges, támaszt jelentő, megértő kapcsolódás.

A 20 és 40 éves kor között durván mondhatjuk azt, hogy itt van már a felnőttkor. Gyökössy azt hangsúlyozza, hogy

az emberi élet kapcsolódások sora, ugyanakkor a fokozatos elengedések sora is. Érdekes ellentmondás, de ez az életnek a dinamikája. Az új dolgok érdekében el kell engedjük az addig bevált régi dolgokat.

Ez nagyon nehéz feladat elé állítja az embert, és ebben az időszakban kell megküzdeni a szülői családtól az elvékonyuló köldökzsinór folyamatát. Nem szeretem a leválás szót emlegetni, mert sokan azt asszociálják hozzá, hogy vége, valami megszűnt. Nem. A szülő-gyerek kapcsolat egy életen keresztül kíséri az embert, csak a módja változik. Gyökössy Endrét idézem: „Lelkileg egészségesnek lenni annyit jelent, mint egyszerre és egyformán jó kapcsolatban lenni Istennel, a teremtett világával, a természettel és embertársainkkal.”

Ennek a működtetésére, hogy jóban tudjunk lenni, hogy oda tudjunk figyelni, hogy ez a kapcsolat működjön, Gyökössy azt hangsúlyozza, hogy több csöndre van szükség. Azt gondolom, ismerjük azt, hogy a hit működéséhez és a hit élményéhez, a hit átéléséhez is komoly csöndre van szükség. És ebben a csöndben négy dolgot emelt ki Gyökössy: az imádkozást, a dicsőítést, a meditációt, a keresztény ember meditálását a létéről, a körülményeiről, a benne lévő jóról és rosszról, és egy elmélkedő szemlélődést. Tehát hogy a világot, az életünket képesek legyünk egyfajta elmélkedéssel szemlélni és a helyére tenni.

Az az ember, aki a kapcsolódástól fél – a korábbi érett ciklusokban utaltam ezekre, hogy ez hogyan alakul ki –, az az emberektől is és Istentől is fél és elzárkózik. Az ilyen emberekben a hit nem tud kialakulni és nagy hiányérzettel viszik tovább az életüket. És eljön az életközépi krízis, amivel meg kell küzdeni, túl kell rajta valahogy jutni. Ha sikerül a saját életet úgy mérlegelni, hogy azt tudom látni, hogy a közösség javára tettem dolgokat, és hogy tovább tudtam adni a talentumaimat, akkor tudok befelé figyelni és felfelé is Istenre. Tehát a küldetésemet tudom mérlegelni az Ő normái és elvárásai szerint. Ha nem tudom ezt belül működtetni, akkor egyre inkább csökken a felelőssége mások iránt. Ezt hívjuk a stagnálás állapotának. Egyre inkább igénytelenné válik az ember. Nem akar jobbítani, nem akar változtatni, és egyre nagyobb magánya és a kapcsolatoktól való elszigetelődése következik be.

Ami aztán a 60 év feletti időszakban nagyon megméretik, ugyanis nem könnyű elfogadni a testi, szellemi társas állapotok változásait és nem könnyű ezekkel megbékélni. És itt a hit megint nagy erőt adhat a hívő embernek ezzel a gondolattal, hogy akik Őt szeretik, azoknak minden javukra válik, ilyen értelemben az öregedésben, a gyengülésben, mindenféle betegségben is erőt ad. A betegséget úgy tekinteni, mint egy kihívást, egy próbatételt, és ez más hozzáállást ad a hívő embernek, mint aki azt mondja, hogy itt egy sorscsapás és ez a sorscsapás engem leterít. A változás keresése segít ebben az időszakban is. Ha pedig ez nem indul el, akkor a kétségek, szorongások, félelmek járják át az idős embert.

Mi a teendőnk? Azt gondolom,

mértékletességgel a hit erősítését kell elősegítenünk. De hogy? A családokban és az oktatásban a vallás tanításainak a megismertetése nagyon fontos, napjainkban nélkülözhetetlen. Ha valamiről nem tudnak, azzal nem tudnak építkezni. Szerető szívért való könyörgés naponként, ez segíti a családi működésben a hit erősödését. A hívő testvérekkel kommunikálni a hitélményekről.

Nálunk ötven évig nagyon erősen blokkolódott a hitről való beszéd szabadsága. Azóta a harminc év alatt pedig az egyéb szemléletek szorítják ezt háttérbe, de ez nagyon fontos kérdés, hogy hogy tudunk ezekről bátran beszélni. A közös éneklés, énekelgetés nagyon sokat segít a hit elmélyülésében, hiszen az énekléssel az egész lényünk megmozdul. A Biblia ismerete, olvasása erőforrásként szintén része a hitünk erősítésének.

Amit pedig én most a személyes feladatomnak érzek, az az, hogy az emberekkel foglalkozó segítő szakmabelieket tudjam ahhoz segíteni, hogy „legyen fülük a hallásra”. Ahhoz, hogy ha egy kliens segítséget kérve a hit vonatkozásáról szeretne beszélni, erre legyen fülük és legyen készségük, képességük és tudásuk, hogy erről beszélhessenek velük.

Ez az én személyes feladatom, amit egyre világosabban látok magam előtt.

Köszönöm a figyelmüket.

A konferencia előadásai visszanézhetők ITT.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük