Latorcai Csaba miniszterhelyettes, a Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) ügyvezető alelnökének előadása a Regőczi István-emlékkonferencián Kecskeméten 2024. szeptember 26-án
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Konferencia! Köszönöm a szíves meghívást a mai emlékkonferenciára, megtisztelő számomra, hogy Isten Vándora, Regőczi István atya élete kapcsán megoszthatom Önökkel gondolataimat. Köszönöm a szervezőknek a munkáját, hogy méltó módon emlékezhetünk az árvák megmentőjére, a fiatalok mentorára. Köszönöm a róla elnevezett alapítvány alapítóinak, volt Köztársasági Elnök Úr és kedves Felesége, Anita Asszony elhivatottságát, hogy segítőikkel együtt felkarolják a Covid-járvány alatt árván vagy félárván maradt gyermekek, fiatalok életének megkönnyítését és ezzel is osztoznak sorsukban.
Tisztelt Konferencia! Valamennyien Isten vándorai vagyunk. Amikor megszülettünk, kaptunk valamit a képzeletbeli tarisznyánkba és azzal útra keltünk, hogy beteljesítsük utazásunk során a Teremtő nekünk szánt tervét. Az évek során szépen, lassan alakul, alakult ez, kinek-kinek tehetsége, szorgalma és teherbíró képessége szerint.
Számunkra, keresztény emberek, keresztény közéleti emberek számára különösen is fontos, hogy az életünk: küldetés. Ahogy Krisztus mondotta tanítványainak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19–20).
Ez a felszólítás, hogy menjetek, egyrészt az elindulás hajlandóságára buzdít, másrészt pedig előrevetít egy folyamatos úton lévőséget. Egy vándorlást, egy zarándoklatot, amelynek van egy eleje és van egy vége. S hogy a közte lévő időt hogyan és mivel töltjük ki, hasznos, avagy kevésbé fontos dolgokkal, netán haszontalannal, rajtunk múlik.
A küldetés kapcsán Ferenc pápa így fogalmaz egy helyütt[1], amikor az isteni meghívásról beszél: „Nincs hivatás küldetés nélkül. Nincs boldogság és teljes önmegvalósítás anélkül, hogy ne kínálnánk fel másoknak az új életet, amelyre rátaláltunk. A szeretetre szóló isteni meghívás olyan tapasztalat, amelyet nem lehet elhallgattatni.” Majd így folytatja: „Nekünk, keresztényeknek az a közös küldetésünk, hogy minden helyzetben örömmel – tettel és szóval – tanúságot tegyünk arról, amit megtapasztalunk azáltal, hogy Jézussal és az ő közösségében, az Egyházban vagyunk. Ez pedig az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben, továbbá olyan befogadó és szelíd életmódban nyilvánul meg, amely képes a közelségre, az együttérzésre és a gyengédségre, szemben az elutasítás és a közöny kultúrájával”.
Tisztelt Konferencia! Regőczi István atya élete a felkínálás élete volt. Az új, krisztusi élet felkínálása, amelyre Ő maga rátalált, bátran rálépett az útra és befogadó, szelíd szeretettel meghívta és magához ölelte azokat, akik a legjobban rászorultak az irgalmasságra, valamint a gondoskodásra: az árva gyermekeket, fiatalokat.
Ezzel kapcsolatosan felidézem Szent II. János Pál pápa egy gondolatát[2], amely a keresztény hivatás alfájára és ómegájára, a szolgálat lényegére mutat rá. Így hangzik: „Krisztus királyi küldetésében való részesedés, azaz a tény, hogy önmagunkban és másokban fölfedezhetjük hivatásunknak azt a különleges méltóságát, melyet »királyságnak« lehet nevezni. Ez a méltóság a szolgálatkészségben mutatkozik meg Krisztus példája szerint.”
Regőczi atya a jelenlétével szolgált és evangelizált, egyszersmind tudatára ébresztve a reábízottakat azokra az értékekre, amelyeket Isten szemében hordoznak. Könyvében, Az Isten Vándorában egy karácsonyra visszaemlékezve írja, hogy amikor az ünnep alatt meglátogatta a Sasi Otthont maga a váci püspök is, arra a kérdésére, hogy hány árva lakja az otthont, így felelt[3]: „[…] Hirtelen magam sem tudom. […] Eddig egyetlenegy gyermeket sem utasítottam el. Hiszen ezek a szegény árvák mind egyformák abban, hogy szeretetre vágyó kis szívük van. […]”
Regőczi István atya szolgálata értékteremtő szolgálat volt, amely megjárt magasságokat és mélységeket egyaránt. Pesterzsébeten és Vácon gyermekotthont alapított, ugyanakkor megtapasztalta a rettegett Andrássy út 60. zárkáját, raboskodott a kistarcsai internálótáborban, mégis kitartott elhatározása mellett: akárhol szolgált, támasza maradt a nehéz sorsú embereknek.
Tisztelt Konferencia! Wimmer Anzelm[4], XX. századi szervita hitszónok Az élet teljessége című művében egy helyütt ezt írja[5], idézem: „Az élet teljességét keressük. Ez minden törekvésünk indítóoka és ez tartja lendületben minden cselekedetünket, minden teljesítményünket és egész fejlődésünket. A cél, amelyet kitűztünk magunknak, az a lélek, a személyiség, a jellem és az életstílus Krisztushoz való hasonlatossága. Az út, amelyet végig kell járnunk, hogy ezt a magasztos célt elérhessük, a katolikus, természetfeletti életművészet, amely oly sok nagy jellemet alakított és oly számtalan sok tökéletes emberrel, Szenttel dicsőítette meg az Istent.”
Regőczi István atya szolgálatával az élet teljességét kereste. Miközben az élet teljességét kereste, evangelizált is. Szavaival, tetteivel tanúskodott a feltámadás valóságáról. Akkor is, amikor árvaházat épített, és akkor is, amikor a kommunista rendszer elnyomása idején kitartott hite és a rábízottak védelme mellett.
Ma, a XXI. század harmadik évtizedének feléhez közeledve a legnagyobb kérdés és egyben kihívás számunkra, keresztények s benne kereszténydemokrata közéletiek számára is, hogy tudunk-e, képesek vagyunk-e a föld sója, a világ világossága lenni, van-e erőnk, elég hitünk és hitelességünk tanúságot tenni.
Szent II. János Pál pápa Redemptor Hominis[6], Az ember Megváltója című enciklikájában így fogalmaz, idézem: „[…] bármilyen kezdeményezés csak annyiban szolgál javára az Egyház megújulásának, és csak annyiban segíti terjedni az »igaz világosságot, aki Krisztus«, amennyiben a meghívás, valamint az egyéni, egyetlen és megismételhetetlen kegyelem – mely által minden keresztény Isten népe közösségében építi Krisztus Testét – iránti felelősség megfelelő tudatosságra támaszkodik. […]”
Tisztelt Konferencia!
Megújulás, felelősség, tudatosság. Keresztény emberként felelős és tudatos cselekvésre kaptunk meghívást, azzal, hogy a krisztusi utat járjuk. Aktív cselekvésre, amellyel befolyásoljuk saját és tágabb környezetünket. Aktív cselekvésre, annak minden nehézségével és örömével együtt. Mert a kereszténység mint életforma mindig, minden körülmények között cselekvésre ösztönöz. Így volt ez évszázadokkal ezelőtt, amikor elődeink hitvalló közösségeket hoztak létre és azokból kisarjadt az egész világot behálózó, máig élő egyház. S így van ez napjainkban is, amikor – mint annyiszor a történelem folyamán – a szorongattatás idejét éljük. Háborúval, gazdasági nehézségekkel kell szembenéznünk, miközben a világ számos pontján keresztény testvéreinknek egyre dühödtebb üldöztetésben van részük.
Igen, Európában is, csak Európában (még) nem fizikai, hanem szellemi síkú az üldöztetés. De ha hagyjuk és nem lépünk fel ellene, akkor ne legyen kétségünk, hamarost bizony fizikai üldöztetéssel is szembe kell néznünk.
Igen nagy a hasonlatosság a kommunista diktatúra egyházüldözése és a mai, újmarxista, az eltörlés kultúrája által átszőtt keresztényüldözés tekintetében. Tudunk példákat arra is, hogy néhány Nyugat-Európai országban börtönre ítéltek hitüket megvalló keresztény testvéreinket.
A globalizálódó világban és benne Európában számos példa mutatja azt, hogy nem könnyű hitvalló keresztényként élniük azoknak, akik Krisztus tanítását kívánják követni és e szerint formálják saját és közösségük, valamint az egész társadalom életét.
A kommunista diktatúra és annak mai változata között egyenlőségjelet tehetünk abban a tekintetben is, hogy a világ s benne Európa egy olyan irányba halad, amelyben senki nem tartozik felelősséggel semmiért, önmagáért sem, nemhogy másokért vagy a közösségért.
Ma az Isten, haza és a család hármas egysége sokak szemében szálka és egyúttal leküzdendő, veszélyes akadály. Leküzdendő és veszélyes akadály az egyéni önmegvalósítás szépnek és újnak hazudott gendervilága előtt, amelyet az ideológiai gyarmatosítás egyik útjának nevezett Ferenc pápa. Olyan akadály, amelyet – talán kevésbé drasztikusan, mint a kommunista időkben, ámde annál ravaszabb eszközökkel – mindenáron el kell takarítani az útból.
Ma ismét nevetség tárgya lehet az utolsó vacsora misztériuma vagy a feltámadás dicsőségét hirdető kereszt. De frontális támadásnak vannak kitéve azok is, akik az egészséges családokat egy férfi és egy nő élethosszig tartó hűségére alapozzák.
Tisztelt Konferencia! A napokban – készülve előadásomra – ráakadtam néhai Tőkéczki László történészprofesszor egy még 2008-ban írott cikkére[7], amelyben így elmélkedik a nyílt társadalom visszásságairól, utalva annak kereszténységhez fűződő viszonyára. Idézem: „[…] a nyitott társadalomban újra csak be akarják zárni az ember szabad szellemi/transzcendens dimenzióit, amely nálunk a keresztyénséget és a keresztyén egyházak folytatólagos karanténját s eltűnésre ítélését jelentette. Az ember ne lelkizzen, legfeljebb érzéki-érzelmi problémáit teregesse ki a tévék előtt. Ne foglalkozzon Istennel, legfeljebb csak akkor, ha az üzletet is jelent, mint a modern vallási (ál)közösségeknél.” Majd így folytatja: „A keresztyénség mint megtartani képes tartógyökér nemkívánatos a pénzuralom tiszta képletében, ahol anyagi erősorrend van, s a veszteseknek legfeljebb emberjogi hókuszpókusz jár. Nem kell a múlttal foglalkozni, hanem a jövő felé kell fordulni. De az ember (és közössége) mindig a múlt eredménye. […] Hiszen a múlt, mint a fa gyökere, az ember egyik legfontosabb orientációs pontja. Mire mehetünk az elődök tapasztalatai nélkül? Persze az értelmes, tiszta múlt és tapasztalatai zavarják a zavaros multikulturalizmus mindenre képes »humanizmusát«. Hiszen az ember nemcsak családilag, hanem közösségileg is determinált – a teremtési rend normái szerint. […]”
Mindez íródott mintegy másfél évtizeddel ezelőtt. Ma pedig egyre inkább megvalósulni látszik mindaz, amit nap mint nap megtapasztalhatunk:
a családi, a baráti, a keresztény, a nemzeti közösségek útjában állnak a magát felszabadítónak, az individuumot mindenek felettinek tartó nyitott társadalom eszméjének, miközben valójában önmegvalósító emberek tömegét zárja a fogyasztás, élvezet és az ösztönök magánzárkás, szépnek semmiképpen sem nevezhető világába.
Tisztelt Konferencia! Regőczi István atya, az Isten vándora, vagy ahogyan másképpen is nevezték őt olyan tisztelettel, mint a „magyar Don Bosco”, az Isten, a haza és a család hármas és szent egységére építette saját és övéi életét.
„Prohászka Ottokár karácsonyi elmélkedéséből vettem az elnevezést az én drága gyerekeimre: Sasfiókák. Ezekből az elhagyott, árva utcagyerekekből, kis csavargókból akartam egy elit csoportot nevelni, akiknek a legmagasabb, a krisztusi ideál ad szárnyakat, hogy magasba emelkedjenek” – írta[8] az Ő nagy családjáról.
Mit kell hát tennünk és mi a dolgunk nekünk, XXI. századi magyar keresztény hívőknek, közéleti szereplőknek ebben a mai, kihívásokban bővelkedő időkben?
Amennyiben fontosnak tartjuk, márpedig hiszem és meggyőződésem szerint sokan, nagyon sokan vagyunk, akik a keresztény alapokra épülő sikeres Európa jövőjében hiszünk, és azt fontosnak tartjuk, akkor ezért a közös célért dolgoznunk és bátran hallatnunk is kell a hangunkat.
A siker azon áll vagy bukik, hogyan tudjuk a keresztény közösségeket megtartani, illetve azokat továbbszervezni, -bővíteni. Szűkebb hazai, tágabban közép-európai és még tágabban a kontinens azon országaiban, amelyekben még megmaradt a természetes életösztön és az élni akarás legkisebb szikrája is.
A mi feladatunk az, hogy váljunk motorjává egy olyan sikeres kereszténydemokrata fordulatnak, amelyre ma égető szüksége van Európának, különösen is annak nyugati felében.
Követendő irányként az látszik sikeresnek, ha saját lakóhelyünkön még több, a jelenleginél is több élő, keresztény alapokon álló közösségeket hívunk életre és töltjük meg azok életét tartalommal, amelyek célja egy hiteles jövőkép felmutatása, még akkor is, ha olykor elutasítást tapasztalunk.
Ennek az önszerveződésnek a továbberősítése annál is inkább fontos, mert napjainkban a hagyományos keresztény, illetve konzervatív értékek – mint a hit, család, haza, nemzeti identitás – védelme, a megtartásukra irányuló igény és törekvés jóval erőteljesebb Közép-Kelet-Európában, s benne Hazánkban, mint bárhol másutt Nyugaton.
Tisztelt Konferencia!
A kereszténység és az erre építő kereszténydemokrácia a jövőtlenség helyett a jövőt kínálja. Ez a jövő az együttműködés, a közös gondolkodás és a közös cselekvés talaján áll. A felmerülő kérdésekre nemcsak működő, hanem keresztény alapokon álló válaszokat kíván adni.
Befejezésül kérem, engedjék meg, hogy ismét Ferenc pápát, ezúttal a néhány évvel ezelőtti, a fiatalokhoz intézett üzenetét[9] idézzem a figyelmükbe: […] Az igazi eredetiség, az igazi forradalom ma abban áll, ha lázadunk az ideiglenesség kultúrája ellen, ha túllépünk az ösztönön és a pillanaton, ha egy egész életen át és egész lényünkkel szeretünk. Nem azért vagyunk itt, hogy vegetáljunk, hanem hogy az életből valami nagyot hozzunk létre. […]”
Az Isten vándora, Regőczi István atya élete és szerető szolgálata ebben is példát mutathat számunkra, mai Krisztuskövetők számára.
Merjünk mi is kilépni a jól megszokott világunkból, mert újra kell evangelizálnunk a világot. Kinek-kinek tehetsége, adottsága, feladata szerint, hogy beteljesítsük földi utazásunk során a Teremtő nekünk szánt tervét.
Tanúskodnunk kell egy olyan világról, ami hitünk és meggyőződésünk, de a történelmi tapasztalatok alapján is egyedül élhető környezetet, szereteten és együttműködésen alapuló társadalmat jelent, azaz valódi boldogságot nyújt hosszú távon.
Köszönöm szíves figyelmüket.
[1] Kegyelem és küldetés – Ferenc pápa üzenete a hivatások 60. világnapjára.
[2] Redemptor Hominis, Szent II. János Pál pápa első enciklikája: Az emberek Megváltója; IV. Az Egyház küldetése és az emberi sors; – 21. A keresztény hivatás: szolgálat és uralkodás; 1979. március 4.
[3] Regőczi István: Az Isten vándora, 1993. Szent István Társulat kiadása, ISBN 963 360714 0.
[4] https://lexikon.katolikus.hu/W/Wimmer.html
[5] Wimmer M. Anzelm OSM: Az élet teljessége. Gondolatok a katolikus életstílusról, 1939.
[6] Redemptor Hominis, Szent II. János Pál pápa első enciklikája: Az emberek Megváltója; IV. Az Egyház küldetése és az emberi sors; – 21. A keresztény hivatás: szolgálat és uralkodás; 1979. március 4.
[7] Tőkéczki László: A nyitott társadalom visszásságai, Magyar Nemzet, 2008. március 20.
[8] Regőczi István: Az Isten vándora, 1993. Szent István Társulat kiadása, ISBN 963 360714 0.
[9] Ferenc pápa a fiatalokhoz Kassán: Ne maradj a szégyen foglya, mert Isten sosem szégyenkezik miattad! – 2021. szeptember 14.
Felhasznált források:
https://www.magyarkurir.hu/hirek/az-arvak-segitojere-emlekeztek-regoczi-istvan-atya-sirjanal-koszoruzott-herczegh-anita
https://hu.wikipedia.org/wiki/Reg%C5%91czi_Istv%C3%A1n
https://hegyvidek.hu/elet-a-hegyvideken/diszpolgaraink/regoczi-istvan-1915-2013
http://www.ppek.hu/k341.htm
https://www.magyarkurir.hu/hirek/regoczi-istvan-az-isten-vandora
https://lexikon.katolikus.hu/R/Reg%C5%91czi.html
https://vaci-naplo.hu/2024/02/tizenegy-eve-hunyt-el-regoczi-istvan-az-arva-gyermekek-segitoje-a-katolikus-pap-nevet-viselo-regoczi-alapitvany-a-koronavirus-aldozatainak-gyermekeit-tamogatja/
https://parokia.hu/archivum/kozosseg/szam/23/cikk/414
http://www.ppek.hu/konyvek/Wimmer_M_Anselm_Az_elet_teljessege_1.pdf
https://magyarnemzet.hu/archivum-magyarnemzet/2008/03/a-nyitott-tarsadalom-visszassagai
