Elhangzott Ditróban a Jézus Szíve-templomban, 2021. szeptember 18-án
Válaszos zsoltár Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké. Bemegyek az Isten oltárához, az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem. Az irgalom és igazság egymásra lelnek, csókot vált az igazságosság és a béke. Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké. Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, az erős lelket éleszd újra. Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdetni fogja szájam. Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké. Utaidat mutasd meg nékem, Uram, ösvényidre oktass engem. Hirdetni fogom nevedet testvéreim előtt, a gyülekezetben dicsőítlek téged. Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké. Az Úr megesküdött és nem vonja vissza többé ígéretét. Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint. Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké. Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett vélem. Veszem az üdvösség kelyhét és segítségül hívom az ő nevét. Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké. A házadért való buzgóság elemészt engem, Nagy jóságodban segíts rajtam hűséged szerint. Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké. Öregkoromban se taszíts el magadtól, akkor se hagyj el, ha erőm elfogy, Nagy jóságodban segíts rajtam hűséged szerint. Az Úr irgalma kísér engem, életemnek minden napján, Az Úr házában lakom mindörökké.
Főtisztelendő Aranymisés, Kedves Keresztény Testvérek!
Nemrég egyik volt hívem kijelentette: tudja, mikor lesz a világvég. Mikor? – kérdeztem. Akkor, amikor a nők többé már nem örülnek a virágnak. Megjegyeztem: a nők mindig örülni fognak a virágnak, ők a szépért sokkal inkább lelkesednek, mint a férfiak.
A nők virágüzletből hozták az oltár virágait, én pedig a zsoltárok virágoskertjében jártam, hogy egy csokornyi virágot, a biblia lírai igéit kiválasszam, amelyek alapján Isten igéjét hirdetem. Hogy mit gyűjtöttem, azt az imént a válaszos zsoltárokból hallottátok.
A zsoltáros ujjongó szavakkal indít: Bemegyek az Isten oltárához, ki örömmel tölt el engem. A zsoltáros örömét éltük át, amikor beléptünk ebbe a székesegyház méreteire emlékeztető gyönyörű templomba. A templom Isten jelenlétének fókuszpontja, ahol Isten igéje megérinti lelkünket, az Eucharisztiában találkozunk Krisztussal. Ezt az örömet élte át egykor a Vencser család is, amikor újszülött gyermekét elhozta a templomba, hogy megkereszteljék. A boldog szülők most odafent ünnepelnek szeretett gyermekükkel és mindannyiunkkal. A megkeresztelt gyermekből később ministráns lett, zsenge, fogékony lelkével átélte az oltár körüli szolgálat örömét. A liturgia hajszálerein át szivárgott lelkébe a papi hivatás kegyelme, született meg a vágy, hogy felnőttként az oltár lépcsőjéről az oltár magaslatára lépjen, a kis ministránsból Isten népének nagy ministránsa, papja legyen.
A zsoltáros – mint hallottátok – csókváltásról beszél: csókot vált az igazságosság és a béke. A csók nem puszi, a csók a legintimebb emberi kapcsolat. A csókot adó és csókot elfogadó kölcsönösen egymásnak ajándékozzák önmagukat. Az aranymise is csókkal kezdődött, az aranymisés megcsókolta az oltárt. Ennek a villanásnyi, alig észrevehető mozzanatnak mély értelme van. A Szent Lukács evangéliumában olvasható jelenetre emlékeztet, amikor Jézus Péter apostolt félrevonta és egymás után háromszor kérdezte: Péter, szeretsz engem? Az apostol megrendült lélekkel felelte: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Az aranymisés oltárcsókjának is ez az üzenete: Uram, te mindent tudsz, te ismered igyekezetemet, gyarlóságaimat, de azt is tudod, hogy szeretlek, hiszen ezért lettem tanítványod, vállaltam a papságot.
Azt mondják, a lányok az első csókot, az első szerelmet nem feledik, mint ahogy az aranymisés sem feledi azt a boldog pillanatot, amikor 50 évvel ezelőtt először csókolta meg az oltárt, indult el a papi élet útján.
A zsoltáros a továbbiakban így fohászkodik: Tiszta szívet teremts bennem, Istenem. A szentmise bűnvallomással kezdődött. Mindannyian, papok és hívek mellünket vertük, vallomást tettünk: Gyónom a mindenható Istennek, és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem… Isten színe előtt bűnösnek vallottuk magunkat. Krisztus, egyháza megalapításakor gyarló embereket választott tanítványaivá. Az ingatag Péter helyett választhatta volna a sziklaszilárd jellemű Keresztelő Jánost, meghívhatta volna Nikodémust, aki éjnek idején felkereste, vagy Gamalielt, aki a Főtanács előtt megvédte az apostolokat. Jézus maga mellé állíthatta volna a kafarnaumi századost, akinek szolgáját meggyógyította, akinek szavait a liturgia kétezer éve visszhangozza: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” De nem, az Úr nem ezt tette, gyarló embereket gyűjtött egyházába és állított annak élére. Mi, bűnösök, gyarló emberek: papok és hívek, mi vagyunk az Úr választottai, kedveltjei, az Úr értünk jött, hogy megváltson és üdvözítsen. Mi vagyunk a boldog bűnösök, akik a bűnbánatban megtisztulunk, mi vagyunk azok, akik a fürdőszobával, a testi tisztálkodással nem érjük be, a templomban, Isten színe előtt a bűnbánatban lelkünket is tisztára mossuk.
Manapság a bűntudat kiveszőfélben van. Tömegek állítják, hogy nincs bűnük. Szerintük bűnös az, akit rendőrség letartóztat, aki felett a bíró jogerős ítéletet mond. A vallás nélkül felnőtt fiatal nemzedék, beleértve az Erdélyből kivándoroltak gyermekeit is, rövid idő alatt átveszik a liberális nyugati szellemet, hiszen amilyen a város, olyan a János. A vallás nélkül felnővő nemzedék egyszerűen nem érti a vallási fogalmakat. Az olyan szavak, mint alázat, áldozat, számukra divatjamúlt fogalmak. A megváltás szó hallatán az utcai valutaváltóra gondolnak. Számukra a bűn gyermekkori sérülés pszichés maradványa, a szerelem szó hallatán csakis szexre gondolnak.
Mi, templomba járók nem vagyunk jobbak, mint azok, akik vallásukat nem gyakorolják. Jobbak nem, de különbek vagyunk. Abban különbözünk tőlük, hogy mi beismerjük gyarlóságainkat, botlásainkat, ők nem. Mi Isten színe előtt bűnbánatot tartunk és megigazulunk, ők nem, hiszen bánat nélkül nincs bocsánat. Ó, boldog bűn, kiált fel Szent Ágoston, mely ily Megváltót hozott a földre. A mindennapi életben számtalan akadály korlátozza előhaladásunkat. Az Istenhez vezető úton csak egy akadály van: a bűn, és ha azt elkerüljük, bizton haladunk a végső cél felé. Mi, gyarló bűnösök vagyunk a boldog emberek, akiket Krisztus kiemel bűneinkből és Isten országának polgáraivá avat. Bűnvallomást tenni mi mást jelent, mint levetni a régi embert és felölteni az újat. A vallásukat nem gyakorló, templomba nem járó testvéreink nem fogják fel, mit veszítenek azzal, hogy távol maradnak az atyai háztól, melynek előcsarnoka a templom.
Utaidat mutasd meg nékem, Uram – hangzott a zsoltárban. Az aranymisés annak idején az Úr napszámába szegődött, teológiára jelentkezett. Tanárai felismerték tehetségét, ezért a főpásztor néhány társával Rómába küldte. A gyulafehérvári vidéki szeminárium növendékei a világegyház központjában, Rómában új világba léptek. Levetették a provincia szűk ruháját és a világegyház tógáját öltötték magukra. Visszatérve Gyulafehérvárra az „aggiornamento” szellemét hozták magukkal, ők voltak a II. Vatikáni Zsinatot követő tavasz első fecskéi. Az új idők szellemének képviseletében az evangélium óborát új tömlőkbe öntötték. Idős paptanáraink fölött eljárt az idő, ők a maguk idejében megtették a magukét, amiért hálával tartozunk.
Szükség volt a léptékváltásra, amire a Rómából hazatérő tanárok készséggel vállalkoztak. Az aranymisés, az akkori római növendék szorgalmára, székely ambíciójára mi sem jellemzőbb, mint hogy társai közül egyedül ő jött haza Rómából magas fokú teológiai diplomával. Új szellemi fuvallat járta át a gyulafehérvári teológiát, a fiatal tanárok hangvétele, kispapokhoz való viszonya megváltozott, megszűnt a tekintélyelvű szakadék tanár és tanítványai között; ebben a közvetlenségben, emberközeli kapcsolat kiépítésében a morálistanár élen járt.
Az Úr megesküdött és nem vonja vissza ígéretét: Pap vagy mindörökké – mondja a zsoltáros. Az ünnepelt vágya betelt, 1971-ben pappá szentelték. Az aranymise alkalmul szolgál, hogy mi, az oltárt körülvevő papok – Pál apostol szavaival élve – felszítsuk lelkünkben a papi hivatás kegyelmét: az aranymiséssel együtt tudatosítsuk magunkban, hogy papok vagyunk mindörökké, Krisztus papságában részesedtünk, a papszentelés kitörölhetetlen jegyet nyomott lelkünkre. A papi szolgálat nem rutin, megszokott foglalkozás. A szürke hétköznapok világában élünk, de az Isten országában bekövetkező örök ünnep hírnökei vagyunk, minket nem az emberek választottak meg, hanem maga Krisztus választott tanítványaivá. A pap egy a hétköznapi keresztények közül, ugyanakkor a legrendkívülibb ember, mert üres kézzel Krisztus gazdagságát nyújtja az embereknek. Ő maga is a bűn és kegyelem konfliktusa között vívja a maga harcát, ám elesettségében is a kegyelem győzelmének hirdetője. Az evilági hatalmat messze felülmúló lelki hatalom letéteményese: az emberpalánta fölött kiejti az igét: „Én téged megkeresztellek…”, és a kisgyermeket az égben az örök élet részesévé nyilvánítják. A bűnbánónak kijelenti: „Én téged feloldozlak…”, és a keresztény abban a pillanatban túlvilági amnesztiában részesül. A kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé változtatja, de ő maga továbbra is gyarló ember marad.
A főpásztor az aranymisést negyvenhat évvel ezelőtt a papnevelés szolgálatába állította és ő hosszú éveken át a teológiai oktatás és papnevelés felelősségteljes, nehéz munkáját végezte. Az aranymisén felsorakozó és a távol lévő lelkes tanítványok most az együtt töltött idők, tanár és tanítvány színes, gazdag emlékeit elevenítik fel a rövid együttlét örömében.
Nehéz idők voltak ezek, a román állam által elorzott Batthyaneum árnyékában lévő szemináriumi épület szűk keretei közé kellett a kántoriskola és a teológia népes ifjúseregét bezsúfolni. A tizenhárom évet börtönben töltött Jakab Antal püspök szabadulása után is folytatta a diktatúrával szembeni küzdelmét. Jakab Antal nem Márton Áron árnyéka, ő Erdély kiemelkedő főpapja volt, aki idős kora ellenére is fiatalokat zavarba hozó lendülettel dolgozott. Tervbe vette a szűk teológiai keret szétfeszítését és egy emberibb miliő megteremtését. Rátermett embert keresett és talált Vencser László személyében, aki rövid idő alatt bebizonyította, hogy nemcsak a katedrán, de a merész terv kidolgozásában és kivitelezésében is megállja helyét. Gyergyókilyénfalva és Gyergyóditró Gyulafehérváron egymásra talált, a nagy püspök és a lelkes teológiai tanár harmonikus együttműködése tüneményes eredményt hozott, főiskolai kampuszra emlékeztető tágas élettér jött létre, felújított, korszerűsített épületek várták az addig mozgásukban korlátozott kispapokat. Később az építkezés egyházmegyeszerte továbbfolyt, az új épületek, létesítmények Csíksomlyón, Gyergyószentmiklóson és másutt önmaguk helyett beszélnek. A költő szerint a víz szalad, de a kő marad. Kőbe írták nevüket azok, akik fáradságos munkával maradandót alkottak. A tágas szemináriumi épületegyüttes rendelkezésre áll, de napjainkban alig van papságra jelentkező.
Hidegzuhanyként ért valamennyiünket a hír: Vencser László egyházmegyénkből távozik, Ausztriában folytatja tevékenységét. A teológiai tanári kar oszlopos tagjának, az egyházépítőnek távozása űrt hagyott maga után. Az egyházi vezetés könnyen lemondott a távozóról, de mi nem mondtunk le róla és ő sem rólunk. Eltávozott, de lélekben köztünk maradt. Hazajáró lélek ma is, tekintetét a távolból is Erdélyen, szülőföldjén tartja, eleven kapcsolatot tart fenn sokakkal. Gyakran köztünk van, segítő, baráti kezet nyújt tanítványainak, minden érdeklődő magyar embernek. Számára Linz otthont jelent, de szülőföldjén érzi itthon magát.
A házadért való buzgóság elemészt engem – hallottuk a zsoltárból. Elgondolkoztató szavak. A ház és a haza rokonértelmű szavak, a házadért való buzgóságot a hazádért való buzgóságra válthatjuk és fohászkodhatunk: a hazádért való buzgóság elemészt engem. Tegyük fel a kínos kérdést, minket, itt maradottakat emészt-e a hazáért, a szülőföldért való buzgóság? Őseink ezt a földet évszázadon át könnyel, vérrel védelmezték, mely szemünk láttára kicsúszik lábunk alól, lesz mások prédája. Van-e bennünk valami a zsoltáros önemésztő vívódásából? Aggódva halljuk a híreket, hogy az Északi-Sark és az Antarktisz hegyei szemlátomást olvadnak és az óceánok, világtengerek szintje emelkedik, a lapályos szigetek nyomtalanul eltűnnek. Nem ebben a veszélyben élünk-e mi, erdélyi magyar, székely kisebbség is? A román tenger egyre nagyobb veszélyt jelent, a szórvány magyar szigetei már alig látszanak. Székelyföld egyelőre kiemelkedik a tengerből, de annak peremét is ostromolják a hullámok, sőt mi több, Székelyföldre is becsapnak a hullámok. A székely fővárosra, Marosvásárhelyre maholnap alig lehet ráismerni.
Mi, papok beérjük-e azzal a demagóg mentegetőzéssel, hogy nem politizálunk? Nyilvánvaló, hogy nem politizálunk, de nem feledhetjük, hogy nekünk a templomfalakon kívül a politikusokhoz is küldetésünk van. Jogunk van ahhoz, sőt kötelességünk, hogy mérlegre tegyük: a rendszerváltozás óta eltelt 31 év alatt milyen eredményt mutatnak fel fennmaradásunk érdekében? Ha a román politika küzdőterén nem boldogulnak, a politikának külföldi, nyugati platformja is van, ahol az erdélyi magyarság sanyarú sorsát a világ közvéleménye elé lehet tárni, azt felszínen tartani. Megválasztott érdekképviseletünk nyugati fórumokon alig hallatja szavát.
Egyházi berkekben divat folyton Márton Áronra hivatkozni, ami dicséretes, de Márton Áron nevét nemcsak emlegetni, reklámnak használni kell, hanem példáját követni is. A nagy püspök az eget prédikálta, de abból a kisebbségi nyomorúság is kicsengett, szava – mint a Biblia írja – kétélű kard volt, amely behatolt a szív és lélek mélyére. Megkopott emlékezetemből még ma is mondatokat tudok idézni, amiket évtizedekkel ezelőtt hallottam a püspök ajkáról. Isten igéje ma is megtartó ige kell hogy legyen. A lelkipásztornak nemcsak papnak, de nemzetmentő prófétának is kell lennie. Ha annak idején Izrael népe veszélybe került, a próféták még Istennel is perbe szálltak. Mózes így perlekedik az Úrral: „Uram, ne pusztítsd el népedet, örökségedet, amelyet nagy hatalmaddal szabaddá tettél!”
És kedves templomba járó testvérek, mit tesztek ti, fennmaradásunk érdekében? Beálltok a siránkozók közé. Megfogyatkoztunk, de még mindig alvó óriásra hasonlítunk, amelyet fel kell ébreszteni. Aki azt kérdezi: egyáltalán mit lehet tenni ebben a lehetetlen helyzetben, az máris kibújt a tenniakarók köréből. Hogy mit kell tenni, azt alig lehet körülírni, azt mindenkinek magának kell megtalálnia a maga szűk környezetében. Azt a keveset kell megtalálni és megtenni. És ha sokan tesszük, „sok kicsi sokra megy” és fennmaradásunk reménye máris felcsillan.
A zsoltáros – mint hallottátok – nem jár a fellegekben, amikor így ír: Öregkoromra, aggságomban se hagyj el, Istenem, hadd hirdessem minden utódomnak hatalmadat és igazságodat.
Az aranymisés 75 éves életkora még nem késő őszre, de mindenképpen őszre emlékeztet. És ha végignézek soraitokon, testvérek, látom a hasonló korú vagy még idősebb arcokat. Könnyű felismerni titeket, hisz’ a hosszú évek havat szitáltak fejetekre, a gondok ráncot húztak arcotokra. Érzitek és érezzük, hogy az életerő lassan hanyatlik, fáradság lép helyébe. A reggelek elveszítik frissességüket, a dél egyhangúságot hoz, az esték, éjszakák magányosan telnek. Az élete alkonyám járó ember többé már nem ígéret, hanem beteljesedés az ősz kesernyés leheletével. Itt már nem lehet a holnappal takarózni, olyannak kell lennünk, amilyenné formáltuk magunkat.
Számos idős ember számára az öregség zavarba ejtő, amiről nem beszél szívesen. Miért? – kérdezhetjük. Tudomásul kell vennünk, hogy az ember minden életszakaszába újoncként érkezik. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogyan kell kamasznak lenni, a kamasznak rá kell ébrednie, hogyan kell felnőtté lenni. A felnőttnek meg kell tanulnia, hogyan kell az idős korba átlépni. Tanulni kell ezt, de nem könyvből, hanem a mindennapi élet gyakorlatában.
A hit szemével nézve az időskornak megvan a maga szépsége. A lemenő napnak is van fénye, melege. A festőművészeket nem a tavasz, hanem az ősz kápráztatja el. A lombhullató erdő őszi színeinek orgiája szinte utánozhatatlan, színárnyalatainak gazdagságával nem lehet betelni. Példaadó az olyan idős ember, aki a hit fényében jár, aki nem siránkozik, nem nyafog, mint a kisgyermek, hanem fegyelmezetten, derűsen tölti napjait. Ráébred arra, hogy fiatal éveinek éretlensége idős korában érik be, nem éretlen, hanem érett gyümölcsként hull le az élet fájáról. Nem rémüldözik, átéli, hogy a földi élet peremére és az örök élet közelébe érkezett. Mostanig sok minden nyugtalanította, most már tudja, hogy csak egy a fontos. Pál apostol szerint a külső, a testi ember lassan romlásnak indul, de a belső, a lelki ember napról napra megújul.
Az átmenet nem könnyű, az édesanyának sem könnyű világra hozni gyermekét, de az új élet megjelenésének örömében minden szenvedését elfeledi. Idős testvéreim, tőlünk, csakis tőlünk függ, hogy széppé tesszük-e idős napjainkat. Higgyünk abban, hogy a bűnbánatban megtisztultunk és Isten előtt szépek vagyunk, életünk szenvedései megannyi ékkő lelkünkön, amelyeket magunkkal viszünk az Úr színe elé. Tudatosítjuk magunkban, hogy a földi élet és az öregkor minden szenvedése elenyésző ahhoz a boldogsághoz képest, amit „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív fel nem fogott, mit készített azok számára, akik szeretik Őt”.
Végezetül három fontos dátumot említek, az aranymisés életét meghatározó három eseményre utalok. Az aranymisés 1947-ben született, 1971-ben szentelték pappá és most 50 éves aranymiséjét mutatja be. A 47, a 71 és az 50 három emlékezetes évszám, amelyeket a zsoltárokból vett igékkel kapcsolok össze. A 47-ik zsoltárban ez áll: „Urunk, kegyelmedre emlékezünk templomod szentélyében.” A 71-ik zsoltárban ezt olvassuk: „Te vagy, Istenem, bizodalmam, te vagy reményem ifjúkorom óta” és végül az 50-ik zsoltár üzenete: „Uram, add meg újra üdvösséged örömét, erősíts meg a készséges lelkületben.” Ezzel a három igével vezetem be a kedves paptestvért az aranymisét követő új életszakaszba. Az oltár virágai elhervadnak, de az Isten igéjéből font lelki csokor hervadhatatlan.
Kedves Aranymisés! Néhány perc múlva, a kenyér és bor felajánlása után felszólítasz: Imádkozzatok testvérek, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt. És mi, szeretett öcséd és családja, közeli és távoli rokonaid, tanítványaid, Ditró, Gyergyószentmiklós népe, és a más helységekből idezarándokolt hívek, paptestvéreid, barátaid szívből fohászkodunk az Úrhoz, hogy fogadja el az Úr aranymisés áldozatodat mindannyiunk, és az egész erdélyi magyar és székely nép javára. Ámen.
