Jakab Gábor pápai káplán, szentszéki tanácsos, kolozsvári plébános beszéde Mende Gaby temetésén, Marosvásárhelyen, 2021. március 26-án
Gyászoló Család, Gyászoló Testvérek! Az erdélyi magyar színjátszás egyik utolsó nagyasszonya és kiválósága, Tompa Gabriella (alias Mende Gaby) színművésznő földi maradványai, illetve hamvai előtt állva, Vári Attila költő egyik négyszoros versével kezdem halotti beszédemet. A vers így szól: „Temetni megtanultunk / lefelé tudjuk a járást – Te, aki (most már) ismered az Istent / vigy néki rólunk ajánlást.”
Igen, temetni valóban megtanultunk, hiszen egyre gyakrabban temetünk – és egyre ritkábban keresztelünk. Azt is mondhatnám talán – és túlzás nélkül, temető nép lettünk. Az idézett gyönyörű költemény sorainak az elmondása után itt akár be is fejezhetném nekrológomat, de mert azzal minden bizonnyal furcsa benyomást tennék a gyászolókra, akik hosszabb terjedelmű szövegek meghallgatásához szoktak, továbbfolytatom mondandómat.
Az Ahogy tetszik című színpadi mű második jelenetében a nagy Shakespeare, a drámairodalom eddig fölül nem múlt zsenije a színpad deszkáin játszó színésszel egy helyen szó szerint ezeket mondatja: „Színház az egész világ / és színész benne mindenki – férfi és nő / Fellép s lelép, mindenkit sok szerep vár.” Ez a megállapítás is szó szerint Igaz. Nos, mindennek ellenére hiába mondjuk túlzott magabiztossággal a Nobel-díjas Roger Martin du Gard-al, a Thibault család című regény szerzőjével azt, hogy „régi cimboránk a halál, mert amikor a saját házunk táján látogat meg, olyan, mintha sohasem találkoztunk volna vele”. Nos, ez is egy ilyen halál – elsősorban a hátramaradt nagyrabecsült színész-rendező fia és az ő családja számára.
Szóljunk itt röviden kifejezetten magáról a halálról. Legtagadhatatlan tény, hogy az ember földi sorsa éppen a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé. És az is tény, hogy azáltal igazán értékes az ember, ami ő maga, s nem pedig azáltal, amije van. Az embert egyfolytában kínosan gyötri a lélekbe markoló fájdalom és a test fokozódó felbomlása, s még inkább a rettegés, hogy egyszer s mindenkorra szűnik meg a földi léte. Viszont igaza van akkor, amikor szívének belső ösztönzésére irtózattal utasítja el azt a gondolatot, hogy személyisége teljesen szertefoszlik és végképpen megsemmisül. Vagyis az ember erősen lázad a halál ellen, mivel születésétől fogva magában hordja az örökélet csíráját, amely semmiképpen sem vezethető vissza a puszta anyagra. A technika összes próbálkozásai, bármilyen hasznosak is legyenek egyébként, nem képesek csillapítani ezt a szorongását. Az élet puszta meghosszabbítása vagy a halál tényének olyanfajta elbagatellizálása és elviccelése, amit ilyen kifejezésekkel szoktak kifejezni néha az emberek, hogy: „fűbe harapott”, „feldobta a talpát” és hasonlók, nem elégítheti ki a továbbélésnek azt a vágyát, amely kitéphetetlenül ott gyökerezik minden ember szívében.
Ezért én amikor január utolsó napjaiban tudomást szereztem a 92-ik évében járó színművésznő haláláról, a portugáliai Portóban akkor éppen színházat rendező fiának e-mailben ezeket írtam: „Kedves Gábor, Édesanyád halála okán abban a keresztény hitben fejezem ki őszinte részvétemet és baráti együttérzésemet, hogy az élet örök, a szeretet halhatatlan, a halál pedig csak egy földi látóhatárt véglegesen lezáró HORIZONT, amin túl még egyéb is van”, s idéztem Pál apostolt a korinthusiakhoz írt első leveléből: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1 Kor 2,9). Igen, mi keresztény hívők ezzel az örök életbe vetett győzedelmes húsvéti hittel vigasztalódunk, s másokat is ezzel vigasztalunk egy olyan súlyos feszültségekkel teli világban, amelyben Georg Büchner szerint a gonoszság létezése és a szenvedés botránya mára már az ateizmus sziklájává vált.
Egyházunk egyik legnagyobb teológusával, Szent Ágostonnal a gyászoló család nevében így imádkozom: „Kölcsön adtad őt nekünk, Uram, és ő a mi boldogságunk volt. Visszavetted tőlünk, és mi visszaadtuk panasz nélkül, de fájdalommal teli szívvel. Köszönjük neked Uram, hogy ő a mienk volt, és az is marad – mert aki szerettei szívében él, az nem hal meg, csak távol van.” Egyfajta erkölcsi tanulságul pedig szülőfalum nagynevű írójának, Tamási Áronnak a Jégtörő Mátyás című regényében leírt gyönyörű vallomását is idekapcsolom, amely így szól: „Mindnyájunkat két tenyér tart és hordoz az életben. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az ördögé. De olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnan röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál.”
Manapság, Testvéreim, nagyon ellentmondásos, furcsa világban élünk, akár magánéletről, akár társadalmi életről legyen szó. A mindenhatónak tűnő médiában párhuzamos, de ugyanakkor egymásnak élesen ellenfeszülő nézőpontok terjengenek világszerte egyre gyorsabban és egyre durvább módon. A pusztító koronavírus-világjárvány okozta helyzetben is elmondtak már mindent erről a betegségről és mindennek az ellenkezőjét is. Még az egyházban is megerősödtek ilyen szempontból a különböző frontok: a reformerek és a konzervatívok között, a vatikáni Tanítóhivatal és Isten népének egy jórésze között, a papok és a hívek között, ezért a távoli jövőben (úgy vélem) minden a nagyon erős identitáson, a hiteles belső tartáson, és ezzel egyidejűleg persze a nyitottságon, a higgadtságon és semmiképpen sem a provinciális beszűkülésen múlik. A mindannyiunkat megtartó fundamentum pedig továbbra is: a hit. XVI. Benedek pápa mondotta szülőhazájába tett első látogatása során, hogy: Wer glaubt, ist nie allein. Aki hisz, soha nincs egyedül.
Mende Gaby művészi teljesítményét méltatni és minősíteni nem az én tisztem. Ezt a hozzáértő szakmabeliek, művésztársai minden bizonnyal megteszik vagy részben már meg is tették. Nekem az a papi feladatom, hogy imádkozzam lelke üdvéért és hat évtizedig tartó sokszínű művészi munkásságának eredménye láttán szerényen kijelentsem, hogy: színház, illetve Thália temploma mindaddig lesz, amíg meg kell mutatni az embereknek, hogy milyenek ők, milyenek nem és milyeneknek kellene lenniük. Különben a másik templomnak, a mindenható Isten igazi templomának is ugyanez a feladata a mindenkori világban. A már említett Shakespeare ezt örökidőszerűen így fogalmazta meg: „hogy tükröt tartson a természetnek, hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”.
A világhírű dán filozófusnak, Kierkegaardnak van egy nagyon ide találó, sokatmondó és tanulságos története, mely szerint: valahol vidéken tűz ütött ki egy vándorszínházban a kulisszák mögött. Az előadáshoz már bohócruhába beöltözött mókamester fejvesztve lépett ki a függöny elé, hogy ezt közölje is a közönséggel, azonnali segítséget, tűzoltást sürgetve. Sajnos a publikum tréfának vette a bohóc bejelentését és hangosan hahotázni kezdett. S rimánkodó szavait minél többször megismételte, a nézők annál hangosabban kacagtak, valóságos művészi produkciónak vélve a dolgot, aminek az lett a szörnyű vége, hogy a színház, Thália temploma teljesen leégett. És az a település is természetesen, ahol a társulat ott és akkor fellépett. Kierkegaard mindehhez tanulságul ezt a megjegyzést fűzte: a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik ugyanis azt fogják hinni a legkomolyabb figyelmeztetés ellenére is, hogy az csak vicc. Igen, Testvéreim, és ezek már egy másik nagy gondolkodónak, Einsteinnek a szavai: „A világot nem a gonosz emberek fogják végülis elpusztítani, hanem azok a tehetős nagyokosok, akik látják ugyan a sok gonoszságot, de nem tesznek semmit.”
Gyászoló Család, Gyászoló Testvérek, hadd legyen elég az alkalmi filozófálásból, s gondoljunk most néhány pillanat erejéig kifejezetten az elhunyt személyére. Egy 2014-ben Szucher Ervin által készített kötetnyi terjedelmű mélyinterjúból tudtam meg a napokban, hogy Mende Gaby színművésznő mindvégig bensőséges kapcsolatot tartott fenn egyházával, illetve annak olyan felszentelt papjaival, mint az Erdély-szerte közismert Léstyán Ferenccel, hajdani marosvásárhelyi prelátussal, vagy Erdély legendás hírű főpásztorával, Márton Áronnal. Előbbiről ezt nyilatkozta: „Pótolhatatlan igaz lelki barátot veszítettem el. Egy olyan embert, akit Márton Áron püspökhöz tudok hasonlítani, aki engem bérmált, majd évtizedek múltán Léstyán Ferenc kérésére kétszer is fogadott Gyulafehérváron.” Nos, azt is ebből az interjúkötetből tudtam meg, hogy szavalataival gyakran fellépett a Keresztelő Szent János oltalma alatt álló vásárhelyi templomban. És még azt is pluszban, hogy a rózsafüzért mindig magánál tartotta, s ahányszor a közönség elé állt, azelőtt mindig keresztet vetett. Egy olyan művészembernek a megnyilatkozásai ezek, aki gyakran mondogatta: szeretem az erdőt, a magányt és a csendet. Személyes magatartása ezért akár példaértékű is lehetne Thália és Isten mindenkori papjai számára, hogy miképpen legyenek egymás bátorítására világot jobbítani próbáló közös hivatásuk gyakorlásában.
Mende Gaby ajkát lezárta a halál, ő többé már nem beszél, legalábbis földi nyelven nem. Ezért átadja most mintegy a szót nekem, a halotti beszédet tartó lelkipásztornak, s általam búcsúzóul megáldja övéit. Megáldja mindenekelőtt nagyon szeretett művész és egyben színházrendező fiát, megáldja az ő drága feleségét, megáldja imádott unokáit és dédunokáját, közeli és távoli rokonait, művészkollegáit, szomszédait, és mindazokat, akik eljöttek ide elkísérni őt utolsó útjára a marosvásárhelyi temetőbe. Mi pedig, gyászolók abban a hitben veszünk búcsút tőle, amit a latin gyászmisében a pap szó szerint így imádkozik: vita mutatur sed non tollitur. Az élet (a halálban) megváltozik, de nem szűnik meg.
Imádsággal kezdtük a szertartást, imádsággal fejezzük is be, és azt mondjuk: Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, egy küzdve küzdéssel és bízva bízással, munkával, imádsággal és humorral teli hosszú földi élet után az Örök Világosság fényeskedjék neki. Pál apostol elhangzott bibliai igéivel ugyanis hittel valljuk, hogy: akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk! S mint ilyenek – a másik főapostolt, Pétert is idézve: Új eget és új földet várunk!
Jakab Gábor
Mende Gaby Szászrégenben született 1929. szeptember 29-én. 1948-ban szerződött a Székely Színházhoz (később Marosvásárhelyi Állami Színház, majd Marosvásárhelyi Nemzeti Színház) és az ötvenes évek közepétől kezdve számos főszerepet játszott. Előkelő hölgyeket, fölényes dámákat, nagyasszonyokat elevenített meg, hitelesen, itt-ott ironikus színekkel, hangsúlyokkal. Mindvégig a marosvásárhelyi színház tagja maradt. Szerepeiből: Ledér (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde); Jelena Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi); Mrs. Erlynne (Wilde: Lady Windermere legyezője); Fuchsné (Barta L.: Szerelem); Julia Filipovna (Gorkij: Nyaralók); Olivarez hercegnő (Schiller: Don Carlos); Dőry Mária (Mikszáth Kálmán: Különös házasság); Beatrix (Heltai Jenő: A néma levente); Paula (Örkény István: Macskajáték); Klára (Szabó Lajos: Hűség); Alceste (Molière: A mizantróp). Marosvásárhelyen halt meg 2021. január 25-én.