Múlt szombaton (2023. október 28-án – a szerk.) egy összefoglaló jelentés közzétételével ért véget Rómában a Szinodalitásról tartott Szinódus első ülése. Azok, akik a legprogresszívebb lobbi követeléseit (mint pl. a női papság, a homoszexuális „házasság”, az LMBT jogok és így tovább) vállaló radikális megnyilatkozást várták, csalódtak. A dokumentum mindent függőben hagy. Semmi sincs igazán eldöntve. Ez egyeseket arra késztetett, hogy lekicsinyeljék a jelentőségét. Bizonyos konzervatív kommentátorok egyenesen győzelmet hirdettek ki: az egyházi forradalmat sikerült elkerülni.
Úgy tűnik, hogy a Szinódusi Közgyűlésen belül jelentős ellenállás alakult ki, amely lehűtötte a progresszív frakciók lelkesedését. Ebben az értelemben egyetértek azzal, hogy a dokumentum félgyőzelemként értelmezhető.
Engedjék meg azonban, hogy egy másik olvasatot is megfogalmazzak. Valójában az Összefoglaló Jelentés a szinodális folyamat lényegével foglalkozik: az Egyház reformjával, melynek célja egy új „szinodális egyház” létrehozása, eltérve attól, amelyet Urunk Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt alapított. A női papság, a homoszexuálisok „házassága” és más hasonló kérdések valójában másodlagos pontok voltak a nagy szinodális terv fényében. Ez az Egyház struktúrájának megváltoztatása. És a terv beteljesítése most óriási ugrást tett előre.
(Háttértörténet)
Annak érdekében, hogy jobban megértsük, mi forog kockán, engedjék meg, hogy a Szinódus hátterét ismertessem.
1965-ben VI. Pál pápa kiadta a Motu Proprio Apostolica sollicitudinis-t, amely létrehozta a Püspöki Szinódus Állandó Közgyűlését. Ezzel a II. Vatikáni Zsinaton megvitatott „kollegialitást” kívánta a gyakorlatba átültetni. A szinódus négyévente ülésezett volna, hogy egy a pápa által meghatározott témát megvitasson egy záródokumentumot eredményezve. Nincs magisztrális értéke, mivel szerepe csak az volt, hogy javaslatokat adjon. A pápa ezután egy szinódus utáni apostoli buzdítást írna.
Ferenc pápa 2015-ben, a püspöki szinódus ötvenedik évfordulóján mélyreható átalakítást jelentett be annak működésében, amelyeket 2018-ban az Episcopalis communio apostoli konstitúcióval hajtottak végre. A legfontosabb változások a következők:
– a szinódus többé nemcsak püspökökből áll, hanem „Isten egész népét” bevonja, beleértve a laikusokat, így a nőket is;
– három szakaszra oszlik: előkészítő szakaszra, amely „Isten népével” való konzultációra irányul; ünnepélyes szakaszra, azaz a tulajdonképpeni közgyűlésre; és végrehajtási szakaszra, amelyben a közgyűlés következtetéseit az egész Egyház elé terjesztik;
– a Szinódus következtetései tanítóhivatali értékkel bírnak, ha a pápa úgy határoz.
Más szóval, a szinódus egyetemes és állandó lenne, hasonlóan egy demokratikus parlamenthez. A mostani Szinodalitásról tartott Szinódus az első, amelyet az új szabályok szerint tartottak. 2021-ben kezdődött. Egyik általános ülése múlt szombaton (2023. október 28-án – a szerk.) ért véget. Második ülésszakát 2024 októberében tartják Rómában.
(Teológiai megokolás)
Milyen teológiai okokra hivatkozott Ferenc pápa, hogy ilyen radikális változásokat eszközöljön?
A pápa egy új „szinodális egyház” létrehozásának tervét javasolta, amely a következő előfeltevésen alapul: természetfeletti hitérzéke (sensus fidei) miatt Isten népe nem tévedhet (infallible in credendo), és „érzékkel” rendelkezik ahhoz, hogy megtalálja az utakat, amelyeket az Úr megnyit egyháza előtt. A szinodális egyház a nép, a püspökök és Róma püspöke közötti kölcsönös hallgatásra épülne, hogy felismerjék, mit mond a Szentlélek. „Körkörös egyház” lenne a „piramisszerű egyház” helyett.
A hagyományos teológia különbséget tesz az infallibilitas in docendo, azaz a pápához és a pápával egységben lévő püspökökhöz tartozó tanítás tévedhetetlensége, és az infallibilitas in credendo között, amely szerint a nép hite nem tévedhet. Az első aktív, a második csupán passzív. Az új szinodális egyházban mindkét tévedhetetlenség valójában „Isten népe” egészének nagy tévedhetetlenségében egyesül.
A hívek tévedhetetlensége igen kényes téma.
Igaz ugyan, hogy a sensus fidei önmagában tévedhetetlen, mert a hit tárgya – azaz Isten – mindig ugyanaz, mégsem jelenthetjük ki egyszerűen, hogy minden hívő tévedhetetlen. Először is, a sensus fidei a személy szentségétől függ. Míg Liguori Szent Alfonz véleménye mérvadó volt, kétlem, hogy Joe Biden véleménye ugyanolyan teológiai súllyal bírna…
Másrészt a hívek benyomását könnyen beszennyezheti a kulturális környezet. Nazir-Ali atya szerint: „A megkérdezetteket katekizálni kell, talán még evangelizálni is. Különben csak az embereket körülvevő kultúra tükörképét kapjuk.”
Ezért nem mondhatjuk, hogy a vox populi mindig vox Dei. Urunkat, Jézus Krisztust a „nép” feszítette keresztre.
A tévedhetetlenség egyetlen biztos kritériuma Lerini Szent Vince szabálya: Amit mindig, mindenhol és mindenki hitt (quod semper, quod ubique, quod ab omnibus), az tévedhetetlen. És ez vonatkozik mind az in docendo, mind az in credendo infallibilitas-ra. Ez a szenthagyomány lényege.
(A „marginalizált kissebségek”)
Mindenesetre „Isten népéből” nem kell mindenkivel egyformán konzultálni. A Szinódus támogatói szerint a „marginalizált kisebbségek” különleges figyelmet érdemelnek.
A szinódusi Vademecum hangsúlyozza: „minden erőfeszítést meg kell tenni azok bevonására, akik kirekesztettnek vagy marginalizáltnak [érsd: lenézettnek] érzik magukat”. Figyeljék meg: nem azokra, akik valóban marginalizálódnak, hanem azokra, akik „marginalizálva érzik magukat”. Majdnem azt mondhatnánk, hogy a Szinódus a kisebbségek számára egy preferenciális opciót fejez ki. Milyen kisebbségekre utalnak itt? A Vademecum kimondja: „A visszajelzéseknek nemcsak pozitív tapasztalatokat kell kiemelniük, hanem a kihívást jelentő és negatív tapasztalatokat is fel kell tárniuk […], amelyek prófétai tanúságot tehetnek arról, hogy Isten mit akar mondani az Egyháznak.”
A Szinódus kontinentális szakaszának munkadokumentuma felsorol néhányat e kisebbségek közül: „Azok között, akik értelmesebb párbeszédet és befogadóbb teret kérnek, vannak […] újraházasodott elváltak, egyedülálló szülők, poligám házasságban élők, LMBTQ-emberek stb.”
Az észak-amerikai kontinentális szintézis szintén tartalmazza e felsorolást: „A kontinentális szakasz során megnevezett csoportok közé tartoztak a nők, a fiatalok, a bevándorlók, a faji vagy nyelvi kisebbségek, az LMBTQ+ személyek, az elvált és érvénytelenítés nélkül újraházasodott személyek.”
(„Radikális befogadás”)
A szinódus – a görög syn hodos-ból – szó szerint azt jelenti: együtt járni. Ez a szinódus mottója: együtt járni, senkit sem kizárva. Így arra törekszik, hogy „radikálisan bevonjon” mindenkit, különösen a „marginalizált kisebbségeket”. Ez a szinodális folyamat megértésének kulcsa. A Vademecum így fogalmaz: „A szinodális folyamat középpontjában egy olyan egyház víziója áll, amely képes a radikális befogadásra, az összetartozásra és a mély vendégszeretetre.”
A befogadás különbözik az elfogadástól. Az Egyház mindig is elfogadta a bűnbánó bűnösöket. Elutasítjuk a bűnt, de nem a bűnöst, akit megtérésre hívunk. Más szóval, a befogadott személynek alkalmazkodnia kell az Egyházhoz. A „befogadás” ezzel szemben azt jelenti, hogy a bűnöst minden korlátozás vagy erkölcsi megtérésre való felszólítás nélkül elfogadjuk. Tehát nemcsak a bűnöst, hanem a bűnt is elfogadja. Az Egyháznak kell alkalmazkodnia.
A „radikális” azt jelenti, hogy teljes. Ha egyszer befogadunk valakit, nem zárhatjuk rá az ajtót. A befogadás bármilyen korlátozása egyenlő lenne a diszkriminációval. Hogyan fogjuk „radikálisan befogadni” például a gyakorló homoszexuálisokat? Felvehetjük őket a plébániai közgyűlésbe? Bezárhatjuk előttük a papság ajtaját? És mi a helyzet a nőkkel? Kizárhatjuk-e őket az egyházi kormányzati pozíciókból, például a püspökségekből? És mi van a pápasággal? Kizárhatjuk-e a nőket a papi, vagy legalábbis a diakónusi hivatásból? Megtagadhatjuk-e a szentségi feloldozást egy nem házas pártól? Elutasíthatjuk-e a transzszexuálisokat, akik be akarnak lépni a szemináriumba vagy egy kolostorba? És így tovább, és így tovább.
De van még más is. A „radikális befogadás” fogalma nemcsak a katolikusokat foglalja magában, hanem mindenkit, aki részt akar venni az új szinodális egyházban: „Törekedni kell arra, hogy azokat is bevonjuk, akik néha kirekesztettek, beleértve más keresztény felekezetek és más vallások tagjait.” Kérdem én, miképp tartozik az Egyházhoz egy buddhista vagy egy muszlim, ha természetfeletti hitük sincs?
Így könnyen beláthatjuk, hogy a Szinodalitásról tartott Szinódus kinyitja Pandora szelencéjét, amelynek következményeit nehéz belátni.
(Az Egyház szerkezetének és tanításának reformja)
Ez a fajta „radikális befogadás” lehetetlen az Egyház jelenlegi struktúráin és tanításain belül. Meg kell azokat változtatni. Hogyan tudnánk például egy nem házas párt teljes mértékben felvenni az Egyházba anélkül, hogy a házasságról szóló tanítást megváltoztatnánk? Vagy egy gyakorló homoszexuálist az erkölcsteológia megváltoztatása nélkül? Hogyan vezethetünk be egy nőt a papságba anélkül, hogy megváltoztatnánk a szentségi teológiát?
Az ismert amerikai kánonjogász, Gerald E. Murray atya helyesen jegyzi meg, hogy „e marginalizált kisebbségek befogadásának azonnali következménye lenne, hogy elvetnénk azokat a tanításokat, amelyek ellentmondanak a házasságtörő második »házasságban« élők, a két, három vagy több feleséggel rendelkező férfiak, a homoszexuálisok és biszexuálisok, az olyan emberek hitének és vágyainak, akik úgy gondolják, hogy nem az a nemük, aminek születtek, a nők, akik diakónussá és pappá akarnak szenteltetni, a laikusok, akik az Istentől a püspököknek és papoknak adott tekintélyt akarják. Egyértelműen nyílt forradalom zajlik ma az Egyházban”.
A Szinódus első ülésszakának záródokumentuma, az összefoglaló jelentés tartalmazza az egyház radikális reformjának tervezetét. Nincs időm elemezni azt. De engedjék meg, hogy legalább néhány alaptételt felvázoljak:
– a dokumentum szerint a Szinódus „az egyházi lét új módját” avatja be, amely „a Szentlélek áramlásának megtapasztalásán” alapul;
– ez az áramlás minden hívőben azonos, akik így nem oszthatók semmilyen hierarchiába: az Egyház nem a tekintélyen vagy a dogmán alapul, hanem a Szentlélek „karizmáin”;
– a Szentlélek áramlása az igazság és a „szolgálat” egyetlen kritériuma (nem a tekintélyé);
– a pap szerepe a plébánián, a püspöké az egyházmegyében és a pápáé az egyetemes egyházban az, hogy „megkülönböztesse” ezeket a karizmákat és „elősegítse” azok áramlását;
– így beszélnek „karizmatikus egyházról”, amely kis közösségek hálózatává válik: „az egyházak közösségévé”.
Személyes megjegyzésem: Jézus Krisztus Urunk által alapított Egyházzal való bármilyen hasonlóság csupán véletlen egybeesés…
(A „szinodális szekta”)
Mint említettem, a Szinódus támogatói azt hangsúlyozzák, hogy mindannyiunknak „együtt kell járnunk, senkit ki nem zárva”. Ennyit az elméletről… A valóságban a Szinodalitásról tartott Szinódust kizárólag apró radikális kisebbségek készítették elő és vitték végig, Isten valódi népének csekély részvétele mellett. Lássunk néhány számot az előkészítő szakaszra vonatkozóan:
A francia püspöki konferencia arról számolt be, hogy 150 000 embert „mozgósított, hogy hozzájáruljon a szinodalitásról való elmélkedéshez”. Ez a vasárnaponként misére járó hívek mindössze 3,47%-át, vagy az összes franciaországi katolikus 0,35%-át jelenti. A spanyol Katolikus Egyház nemzeti szinódusának egyik dokumentuma szerint „több mint 215 000 ember vett részt”. Ez a vasárnapi misére járó hívek mindössze 7,7%-át, vagy a katolikusok 0,77%-át jelenti.
A számok szinte minden országban megegyeznek: Ausztriában a katolikusok 1,04%-a vett részt, Belgiumban 0,54%, Írországban 1,13%, Angliában 0,79%, Latin-Amerikában 0,21%, még a katolikus Lengyelországban is csak 0,58%-os volt a részvétel.
A híveknek ez a csekély válasza a szinódusi felmérésekre felvet egy döntő kérdést, amely a Szinódust gyökerénél fogva érvénytelenítheti: beszélhetünk-e konzultációról „Isten népével”, vagy csak apró kisebbségekkel? Kik ezek a kisebbségek a Szinódus mögött? Gerhard Müller bíboros feltárja, hogy a Szinódus középpontjában a „német szinodális szekta” áll. Andrea Grillo progresszív tudományos tekintély pedig azt írja: „A szinódusi dokumentumok külső olvasó számára nem teljesen érthetőek.” Más szóval, a Szinódust „bennfentesek” készítették.
Másrészt, miután a Szinódus összeült Rómában, a Szentatya pápai hallgatásra kötelezte a résztvevőket, vagyis nem beszélhettek arról, mi zajlott a vitákban. Így, ellentétben magával a Szinódus mottójával: „együtt járva, senkit ki nem zárva”, minden eljárás zárt ajtók mögött zajlott, titoktartás fátyla mögött.
Minden arra utal, ahogy Edward Pentin neves újságíró írta, hogy ez egy „manipulált szinódus”.
(„Idegenné lettem testvéreim számára, anyám fiai sem ismernek rám”)
Egy gondos megfigyelő számára a jelenlegi panoráma apokaliptikus hangokat üt meg. Manőver van folyamatban az Anyaszentegyház lerombolására, alkotmányának és tanításának a felismerhetetlenségig való eltorzításával. Mint említettük, Müller bíboros arra figyelmeztet, hogy a szinodális reformok, maximális alkalmazásuk esetén az Egyház pusztulásához vezethetnek. Ez a pusztulás annál is szörnyűbb, mivel olyan megszentelt kezek követik el, amelyeknek minden veszélytől meg kellene őrizniük azt.
Ilyen szörnyű kilátásokkal szembesülve sok katolikus elveszettnek, csüggedtnek, zavarodottnak, tanácstalannak, sőt csalódottnak érzi magát, és nem mindenki reagál megfelelően. Néhányan engednek a szedevakantizmus kísértésének – elhagyják az engedelmességet és önállókká válnak. Mások engednek a hitehagyás kísértésének – elhagyják a hitüket, hogy hamis vallásokat fogadjanak el. A legtöbben közömbösségbe süllyednek és az Egyházat szomorú sorsára hagyják. Mindegyikük nyilvánvalóan téved! Amicus certus in re incerta cernitur. Most van szükség az Anyaszentegyháznak szerető és bátor gyermekeire, hogy megvédjék a külső és belső ellenségekkel szemben. Isten felelősségre fog vonni minket!
Szinte felkiálthatunk, a zsoltárost parafrazálva: „Idegenné lettem testvéreim számára, anyám fiai sem ismernek rám.” Igen, idegen, de mégis anyám házában, vagyis a Szent Római Katolikus és Apostoli Egyházban, amelyen kívül nincs üdvösség.
Ez a szellem élteti e könyv szerzőit.
Elhangzott José Antonio Ureta és Julio Loredo de Izcue A szinodális folyamat, mint Pandora szelencéje / 100 kérdés és 100 válasz című kötetének budapesti bemutatóján, 2023. november 4-én
