„Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által” (Jakab 2,24). „A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1János 2,17).
Azért gyűltünk itt ma össze fájó szívvel, megtört lélekkel, hogy Jancsó Béla testvérünktől búcsút vegyünk, akit 94 évesen szólított magához a Teremtő Úristen. Hosszú betegség, küzdelem után hagyta itt ezt a földi világot, gyászunk mély és megrázó.
Gyászoljuk azt, akit a halál elragadott tőlünk, aki a napok, évek, évtizedek során oly szorosan hozzánk nőtt. Gyászunk és megrendültségünk szeretetünk egyik jele. Szívünket töltse el annak gondolata, hogy milyen sokat jelentett számunkra Béla a földön.
A halál nem a vég, szívünk súgja ezt, az elhunyt tovább él bennünk, szavai és cselekedetei átragyognak minket.
Csak az él Istennek tetsző életet, aki felebarátaival, embertársaival cselekszik jót. „A világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké!”
Ebben a szomorú órában újra ráeszmélünk arra, amiről szívesen megfeledkezünk, hogy mi mindannyian Isten kezében vagyunk. Gondviselő Mennyei Atyánk minket szüntelenül átölel szeretetével, de a mi útjaink nem az Ő útjai. Ő Isten, örökkévaló, mindenható, de mi az Ő mulandó földi gyermekei, akiknek bölcsőben kezdődő élete előbb vagy utóbb véget ér, meg kell hogy jelenjünk végső számadástételre a mindenható Isten szent színe előtt. Éppen ezért hangzik mindannyiunk felé az evangélium figyelmeztetése: vigyázzunk és imádkozzunk, álljunk készen, mert nem tudjuk, hogy mikor jő el az Úr, a számon kérő Isten. Úgy éljünk és cselekedjünk, hogy minket mindig készen találjon!
Jancsó Béla 1932-ben született Budapesten, még egy békés Magyarországon. Édesanyja budai nagypolgári családból származott, édesapja székely nemesi családból, aki elismert festőművész volt. Két kishúga született, de már egyikük sem él.
Szeretettel emlékeztek a „békebeli” nyarakra, a Nagytétényi nyaralóban eltöltött időkre. De nemcsak a „háború előszele”, hanem már a közeledő nyugtalanság, bizalmatlanság is hozzájárult ahhoz, hogy a családi békén, összetartozáson csorba eshessen. A három gyermek sok időt töltött az anyai nagymamánál; ezekben a nehéz időkben a nagymama biztos támasz volt. Mint hívő keresztény példakép volt, amit mondott, nem oktatott, hanem példát mutatott. Az összetartozás és szeretet neki fontosabb volt, mint minden más.
A felhőtlen gyermekkort beárnyékolta a háború.
1944-ben a szülők egy Szarvas közeli tanyára küldték a három gyermeket a háború borzalmai elől. A háború után a három gyermek a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által vezetett Jó Pásztor Otthonba került. Ahogy Béla írja emlékirataiban: „Életre szóló útmutatást adott bajtársiasságból, jólneveltségből.” Megtanulták a szociális együttélés szabályait. Megalapították a Gaudiopolist, az öröm Városát.
Béla soktálentumos ember volt, édesapjától örökölte művészi tehetségét. Fiatalon színészként dolgozott a miskolci Déryné Színházban, ahol sok szép sikeres darabban volt része, majd a győri Kisfaludy Színházba került. Ott érte az 1956-os magyar forradalom. Béla is, mint 200 ezer másik fiatal, kénytelen volt elhagyni hazáját.
Zürichbe került. Egy nyomdában dolgozott, később jelentős szerepe volt az emigráns magyar irodalmi termékek kiadásában és íróként rendszeres szerzője volt ezen lapoknak. Létrehozta az Unter uns újságot.
Nagyon sokszínű művészi tehetsége révén amatőr filmes lett, nemzetközi zsűri tag is volt.
Felesége, Miskolczi Zsuzsi kamaszkori barátnőm volt, így ismertem meg Bélát a ’90-es évek elején, majd megtiszteltetés volt, hogy engem kértek fel házasságuk megáldására 1992 áprilisában. Nyaranta többször találkoztunk a Káli medencében lévő házában is.
Az Úristen ezt a házasságát egy leánygyermekkel, Zsófival áldotta meg.
Rendszeresen jártak haza. Sokat beszélgettünk, Béla rendezte az iratait, az emlékeit, verseit.
2015-ben fájdalmas volt számára, amikor Judit nevű húgát elveszítette. Én kísértem Juditot is utolsó földi útján, itt, a Farkasréti Temetőben.
2022-ben feleségével Zsuzsival végleg hazatelepültek.
Néhai apósa, Miskolczi László kiváló festőművész emlékkiállításán még jót beszélgettünk, egymás mellett ültünk 2024 márciusában a Várnegyed Galériában.
Nagy öröm volt számára kicsi unokája, Hanna.
Meglepett most májusban Zsuzsi szomorú hívása, meglátogattam őket. Béla már ágyban feküdt, de mellé ültem, beszélgettünk, imádkoztunk. Utolsó erejével is az emlékiratainak szövegét javítgatta.
Felesége kimondhatatlan türelemmel, szeretettel, odaadással ápolta az utolsó hat hónapban, így hosszabbította meg az életét és tette elviselhetőbbé a fájdalmakat. Zsófi lánya is rendszeresen hazalátogatott.
Végül 2026. június 20-án visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.
Ahogy Jakab apostol is mondja, a cselekedetei tették igazán naggyá Bélát, az a jószívűség, jóindulat, tolerancia, önzetlen szeretet, ami egész életében áradt belőle.
Mi mindannyian, akik erre a világra születtünk, előbb vagy utóbb be is kell fejezzük azt. A halállal általában a temetések szomorú és fájdalmas alkalmaival találkozunk, amikor is a gyász súlya alatt csak az eltávozottra gondolunk és az utána maradt űrt próbáljuk kitölteni: emlékekkel, hittel, szeretettel.
A Szentírás tanítja: „Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él.” Feleletként hangzik a feltámadást tagadó farizeusoknak, akik éppen próbára akarták tenni Jézust. Azonban válasza eligazít minden Jézus-kísértőt és minden halálfélelmével önkísértő, gyötrődő embert. Jézus azzal biztat, hogy a teremtő és gondviselő Istenünk előtt nincsenek holtak, „mert az ő számára mindenki él”. Mindenki: mind e földön élők és napjaikat szolgálók, mind az ő csendes, szenvedés nélküli országába távozottak.
Béla írta a Sors című versében:
Jancsó Béla
Sors
Porba tiporva
meghunyászkodott.
Büszkeségét összeszedve
feltápászkodott.
Sorsát viselte
századok alatt,
nem adta fel,
mindig megmaradt.
Megmaradt magyarnak,
s hogy az mit jelent,
azt csak az tudja,
ki bírta a múltat
s állja a jelent.
Az élet mindig erősebb, mint a halál; ez utóbbi sohasem győzi le és nem semmisíti meg az életet, csak változtat rajta: megnyilvánulási formáin. Ezt az élet-istenképet tanítja nekünk Jézus és mellette tett tanúbizonyságot halála közelében is, amikor lelkét az Ő kezébe ajánlotta.
A hit mindenkor segít elviselni a gyászt: nem felejtetni akarja a szomorú eseményt (hiszen azt lehetetlen is lenne!), hanem élni és imádkozni tanít a fájdalomban… Élni és
túlélni, új reményekbe kapaszkodni segít az örökélet hite.
A búcsúzás óráján megköszönjük Istenünknek Jancsó Béla testvérünk életét, azt a 94 esztendőt, amit itt töltött e földi téren. Köszönjük, hogy nemes szándékú, szeretetet, megértést, jóságot árasztó igaz ember volt földi életében. Az Úristen gazdagon megáldotta talentumokkal. Ahogy a bibliai példázatban a názáreti Jézus mondja, mindannyian különböző talentumokkal érkezünk e földi világra. Van, aki egyet, van aki kettőt, van, aki ötöt kap. Mindenkinek azzal kell elszámolnia, amit reá bíztak. Elhunyt keresztény testvérünk szeretete, jósága, becsületessége, jóindulata, toleranciája, odaadása, önzetlensége mind egy-egy kincs volt. És hisszük, hogy hűségesen sáfárkodott velük földi élete során. „Jól van, jó és hű szolgám, a kevesen hű voltál, sokra bízlak ezután. Menj be a te Atyádnak örömébe!”
A legközelebbi hozzátartozók, a család, és a gyászolók a halál látogatásának fájdalmas valóságát alázatos lélekkel élik át, de hitünkkel a Biblia vigasztalásába kapaszkodunk, és : „Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a látható dolgok ideig valók csupán, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
Ezekben a bibliai versekben nagyszerűen jut kifejezésre a halállal kapcsolatos hitünk és felfogásunk, amely azt hirdeti, hogy a halállal nem ér véget az emberi élet. Hiszen a mi földi életünket is láthatatlan erők irányítják. Bélát is a benne rejlő láthatatlan erők tették naggyá és gazdaggá, a hite, a szeretete, az odaadása, az önfeláldozása, önzetlensége. Testünk elenyészik, de ami földi életünk során bennünk láthatatlan, az megmarad örökké, az elkísér minket abba a másik, megfoghatatlan isteni világba is.
Hisszük, hogy azok közül a láthatatlan erők közül, amelyek oly erős szívűvé tették őt, a legnagyobb volt a soha le nem győzhető világhatalom, a szeretet. És ez a szeretet áradni fog ezután is még áldóbban, még tisztábban, még teljesebben mindazok felé, akik az ő emlékét szívükben kegyelettel megőrzik.
Most a gyásznak, búcsúnak óráján búcsúznak Bélától legközelebbi családtagjai: búcsúzik szerető felesége, Miskolczi Zsuzsa, 34 évi boldog házasság után. Leányuk: Zsófi. Unoka: Hanna, akinek kis rajzos mesekönyvet adtak a nagyszülők ajándékba (Svájcból idegondol ma két korábbi házasságából származó lánya, Ariane és Noémi). Búcsúzik a Jancsó család, azon belül unokatestvére, Jancsó Gábor és felesége. Anyai ági rokonai: Zsepeczky Zsóka. Búcsúznak a Sztehlo otthonos társak, barátok. És azok az asszonyok, akik Béla ápolásában a legtöbbet segítettek: Orsi, Julis, Edina, a háziorvos és asszisztense, Krisztina. Rokonok, barátok, ismerősök és mindenki, aki szerette és tisztelte. Búcsúzik az Unitárius Anyaszentegyház Erdélyben és Magyarországon egyaránt.
Halott ember nincs, csak a halálon – mint egy kapun – átment, mert akihez megyünk, az az élet Istene, és „az ő számára mindenki él”. A halál után már nem ér többé szenvedés, fájdalom és megaláztatás, de ahol valamilyen formában számon kérik földi életünket: szándékainkat és cselekedeteinket, mulasztásainkat és gondolatainkat. Jézus egy olyan gondviselő Atyával ismertet meg minket, akinek szeretete mindig sugárzik felénk; csak tőlünk függ, hogy felfogjuk-e a felénk jövő biztatását: ne féljetek, mert gondom van és gondom lesz reátok mindörökké: halálon innen és halálon túl egyaránt!
Mi, akik hisszük és valljuk az örök életet, a lélek halhatatlanságát, tudjuk, hogy Béla most is velünk van és velünk marad mindörökké. A názáreti Jézus tanítja a Hegyi beszédben: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!”
A Mindenható adjon vigasztalást! Ámen.
