Menü Bezárás

Csibi Krisztina ünnepi beszéde Hajdúnánáson a X. Székely Menekültek Emléknapján

Elhangzott 2020. szeptember 19-én, szombaton este a Bocskai Filmszínházban és kérésre 2020. szeptember 20-án, vasárnap délelőtt a római katolikus templomban is

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Megjelentek!

Bár az a több mint száz évvel ezelőtti esemény, amire emlékezni összegyűltünk ezen a hétvégén, ahogy az elmúlt tíz évben is tették Hajdúnánáson, igencsak alkalmas az elmélkedésre, mint: mi a célunk az események évenkénti felidézésével, milyen üzenetet tudunk ezzel átadni a felnövekvő generációknak, ki tudjuk-e fejezni a hálánkat Istennek és embernek, tudunk-e még könyörületet gyakorolni embertársainkon, hogyan élnénk meg ma ezt a vészterhes korszakot…, mégsem szeretnék hosszas fejtegetésekbe bocsátkozni.

Röviden azért megemlítem, hogy van két szó, két fogalom, amelyek szinte azonnal az eszembe ötlöttek, amint kézhez vettem a meghívást erre a mostani alkalomra, és amelyek az elmúlt hetekben minduntalan vissza-visszatértek a gondolataimban, nem igazán hagytak nyugodni.

Szinte akaratlanul, mondhatni, ösztönösen próbáltam kezdeni velük valamit.

Két olyan szóról, két olyan fogalomról beszélek, amelyeket az utóbbi években tudatosan próbáltak – és próbálnak lankadatlanul mind a mai napig – kijátszani a világ legveszélyeztetettebb vallását gyakorlókkal, a keresztényekkel szemben.

Menekülés és befogadás. Ez az a két szó.

Próbatétel a menekülők és próbatétel a befogadók számára.

Próbatétel azok számára, akiknek az élete a tét, de nemcsak saját magukért futnak, hanem egy népcsoport, egy nemzet túléléséért is küzdenek. Keresik azt a legközelebbi helyet, ahol a közvetlen életveszély talán már nem fenyegeti őket. Ahonnan még van, ahonnan még lehet visszaút a szülőföldre. Nem többet, egy kis biztonságot keresnek tehát. Nem követelőznek, nem akarják rákényszeríteni akaratukat vendéglátóikra.

És próbatétel azok számára, akik esélyt kaptak a Gondviseléstől arra, hogy gyakorolják a befogadást, az irgalmat – tehát a szeretetet. Gyakorolják egy olyan világban, ahol semmi sem biztos, bizonytalannak látszik a holnap, a holnapután pedig esetleg egyáltalán nem is látszik.

És most gondoljunk rövid időre az Egyiptom felé menekülő Józsefre, Máriára és a csecsemő Jézusra. No meg persze Heródesre, és mindazokra, akik parancsra vagy önként – netán még kéjjel is – a Megváltó életére törtek. Akkor még sikertelenül.

Amikor néhány évvel ezelőtt Vencser Lászlótól a székely menekültek emléknapjáról hallottam, azonnal megéreztem ennek az eseménynek a különleges értékét.

Valószínűleg azért tudtam azonosulni az üzenetével, mert magam is egy olyan családnak a leszármazottja vagyok, amely a XVIII. század második felében volt kénytelen elhagyni Székelyföldet.

Őseim a madéfalvi veszedelem után menekültek előbb Moldvába, majd a soknemzetiségű Bukovinában hozták létre magyar nyelvű és kultúrájú falvaikat. A túlnépesedés következtében több alkalommal vándoroltak ki csoportjaik, hoztak létre székely településeket szerte a Kárpát-medencében és a világban. Így jöttek létre bukovinai falvak az Al-Dunán – Székelykeve, Sándoregyháza, Hertelendyfalva –, Dél-Erdélyben – Sztrígyszentgyörgy, Csernakeresztúr és Déva – vagy épp a tengerentúlon, Kanadában és Brazíliában.

A Bukovinában maradt mintegy 14 000 fős közösség 1941-ben került Magyarországra, az akkor visszatért délvidéki területre, Bácskába. 1944-ben azonban a háború viszontagságai ismét menekülésre kényszerítették családjainkat, akik aztán 1945 tavaszán leltek új otthonra Dél-Dunántúlon, Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyékben.

A szó, „menekülés”, elválaszthatatlan tőlünk, bukovinai székelyektől. Olyan, mintha hozzánk nőtt volna. Csak ezzel együtt értelmezhető az útközben sokféle hatással gazdagodott kultúránk, de az idegen környezetben a XVIII. század óta megőrzött nyelvünk és a legarchaikusabb réteghez tartozó „keserves” dalaink is, amelyeknek fő motívuma a bujdosás, a szülőföld iránti vágyakozás.

Nem volt könnyű világ 1916-ban. Háború, nélkülözés, árulás. Eleinket erősen megpróbálta a Jóisten. De száznégy évvel ezelőtt Hajdúnánás, a hajdúnánásiak, a Hajdúság – mondhatjuk, a magyarság – kiválóan vizsgázott. Az élet talán legnehezebb tantárgyából, a szeretetből kapott csillagos ötöst. Mint ahogy elismerésre méltóan viselkedtek a menekültek is, akik nem éltek vissza a vendégszeretettel. Köszönet az elődöknek a befogadásért, a kitartásért, a maiaknak pedig az emlékezésért, hogy nem hagyják a feledés homályába veszni, nem hagyják eltörölni a múltat, amiből a jelen és a jövő sarjad.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és köszönöm, hogy itt lehetek Önökkel!

Csibi Krisztina
igazgató
Magyarság Háza