Elhangzott 2026. március 20-án a Minoriták Szegeden 1726–2026 című, a Minorita Ferences Rend szegedi történetéről rendezett egyháztörténeti konferencián. Felolvasta: Serfőző Levente atya
Hadd kezdjem in medias res: 2008-ban a Szűzanya lourdes-i jelenésének ünnepén dr. Bogdan Adamcyk atya megkért, szervezzünk nemzetközi konferenciát az abban az évben 325 éve született és 300 éve pappá szentelt Kelemen Didák atya tiszteletére. Azonnal ellenkeztem, hogy két hónap alatt nem lehet ilyen nagy konferenciát szervezni. De szomorú tekintete meggyőzött az ellenkezőjéről.
Az első konferencia időpontját 2008. április 17–18-ra Német László ma már bíboros atya naptárához igazítottuk. Címe Veritatem facere in caritate volt, célja pedig, hogy felelevenítse Didák atya korát, jeles egyéniségét, ezzel elősegítve boldoggá avatási perének folyamatát. A konferencia adta meg azt a tudományos erőforrást, amellyel textológiai, történelmi, szociológiai, ipartörténeti és más szempontok szerint is megismerhettük korát és utókorát, felmutatva abban a nagy formátumú életmű máig kiható szerepét. A textológiai előadások alapjául pedig gazdag irodalmi munkássága szolgált.
A következő 2009. május 4–5 közötti, szintén kétnapos konferencia fővédnöke dr. Erdő Péter bíboros volt. Az apostoli nuncius, Juliusz Janusz pedig köszöntőlevelében így írt: „Az Egyház életében mindig is fontos szerepet töltött be a szociális kérdés és a szegények szolgálata. »Szegények mindig lesznek veletek« (Mt 26,11), éppen ezért fontos, hogy szem előtt tartsuk a szegényebb és arra rászoruló testvéreink iránti szeretet fontosságát, és magunk is gyakoroljuk azt. A Szentatya, XVI. Benedek pápa apostoli áldását küldte a Kelemen Didák atya tiszteletére, halálának 265. évfordulója alkalmából rendezett Nemzetközi Konferencia résztvevőire és nemes céljaira. Megragadom az alkalmat, hogy a magam részéről is Isten áldását és eredményes munkát kívánjak a konferencia résztvevőinek.”
P. Benvin Sebastian Madassery, a Pápai Missziós Művek nemzeti igazgatója is megnyilvánult: „Ez a konferencia egy lépéssel közelebb visz bennünket az új evangelizációhoz, hiszen olyan nagy misszionáriusokról van szó, mint Isten szolgája Kelemen Didák és Wojciech Topolinski.”
2010. április 24-én Budapesten a rákoshegyi Baptista Imaházban rendeztük meg az Állunk a határon – Stoimi na granici című konferenciát. Ezt követően Miskolcon – 2010. július 20-án a Megyei Önkormányzat hivatalának dísztermében – a Szegénység a kisebbségi létben című konferencián a helyzet értékelése után a kitörési lehetőségeket vázolták a téma szakértői, példaképül állítva Didák atyát, aki építkezett a romokon, aki megmutatta és örökségül hagyta nekünk, hogy mennyit jelent az Istenbe vetett „hit és a szeretet ereje egy koporsója előtt álló országban”.
A negyedik konferenciára 2014. április 24-én Rákoshegyen került sor S nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká? címmel. Az előadók áttekintést adtak a „közös gyökerű tölgy”, azaz a két szakrális nemzetállam történelmi eseményeiről. Döbbenetes, ahogyan Istenhez ragaszkodva nemzeti tudatát századokon át a feloszlatás idején is fenntartotta a lengyel nép. A Czestohowai Madonna csodás ikonja erőt adott ehhez az eltörlésre ítéltnek. Hiszen „nincs az a hősiesség, amire a lélek nem lenne képes a Szent Szűz segítségével” (Szent Maximilián Kolbe atya).
A független lengyel államot Jozef Pilsudski marsall teremtette meg. Lengyelország 1918. november 11-től létezett ismét. De az Újvilágban, az Egyesült Államokban már 1905-ben megalakult a Páduai Szent Antalról nevezett lengyel provincia. A XVIII. századi hitvalló Didák atya tevékenysége is ott folyt, ahol már „kétszáz éve nem járt pap”. De születtek „archaikus népi imádságok”, és érkezett, ahogyan már életében is nevezték, Kelemen Didák, a „szent ember”. Kérdésemre egyszer, hogy ismerhette-e ezeket az imádságokat, Erdélyi Zsuzsa néni így válaszolt: „Lányom, hát neki is volt nagyanyja!”
XX. századi mártír volt Didák atya ügyének posztulátora a második világháború előtt. Fr. Wojciech Topolinski OFMConv sohasem lehetett lengyel állampolgár, hiszen 1885. április 23-án Biscupie Popowoban született, tehát porosz. Misszionáriusa akart lenni a menekülteknek az amerikai tartományban. „Az Úr Isten vezet engem a kereszt útján” – olvassuk levelében. És valóban keresztút volt az élete. 1940. április 19-én a Gestapó börtönében, Stumban fürdőkádban fojtották vízbe.
Amikor a második konferenciát már mindkettőjük tiszteletére szerveztük, csak annyit tudtunk róla, hogy 1939-ben a Egerben összegyűjtött iratokkal továbbutazott Lengyelországba. Eltűnt az iratokkal együtt egy német koncentrációs táborban.
Bogdan Adamczyk atyának szívügye volt Kelemen Didák atya boldoggá avatása. A beatifikáció folyamata halála után azonnal elkezdődött, de a századok során a történelmi események miatt több ízben elakadt. A lelkes munkája Bogdan atyának szerencsés fordulatot kapott, amikor a krakkói rendfőnöke a számtalan kis és két igen komoly veseműtéte után kutatni és gyógyulni Rómába küldte. (Zárójelben, hogy amikor a magyar minorita rend a szerzetesrendek 1950-es betiltása után újjáalakulhatott, ehhez három lengyel fiatalt – egyikük ő volt – tíz évre „kölcsön kapott”. Akkor már a tíz év lejárt, amikor súlyos betegen a papbátyja visszavitte Krakkóba.)
Levéltárakban megtalált minden dokumentumot feldolgozott a doktori értekezésében. Ez könyv alakban is megjelent 2014-ben Pozsonyban a Madách Kiadó gondozásában. Címe: Isten szolgája P. Kelemen Didák élete és tiszteletének kibontakozása. Ebben a kötetben több mint 30 oldal keretében feldolgozza Kelemen Didák boldoggá avatásának történetét is. Nem alkalmas felolvasásra, szemezgetni belőle keveset mondana.
Bogdan atya öt évvel ezelőtt, 2021. április 9-én itt Szegeden hunyt el COVID-ban. Az utolsó rendházban töltött napon még ablakon keresztül tudott beszélni Wojciech Kulig atyával, akinek már a nyáron 80 darabot odaajándékozott a lengyel nyelvű Topolinski-könyvéből.
2008-ban a nevét olvastuk Topolinski atyának Mónai Ferenc posztulátor könyvében, és annyit, hogy a ferences világi harmadrend kérésére Magyarországra is eljött. Magához vette Egerben az iratokat. Tájékoztatott Didák atya sírja felbontásának szertartási előírásairól. Ezután továbbutazott Krakkóba.
Bogdan a magyar hitvalló ügyét tartotta fontosnak, én pedig – mint tűt a szénakazalban – a posztulátorát kezdtem keresni, hátha rátalálunk az elvitt dokumentumokra is. Először a Lengyel Nemzeti Archívumban a fényképére találtunk rá, majd a nevére a krakkói kolostorban: a minorita mártírok közös emléktábláján: „o. Wojciech Topolinski na Pomorzsu”, Itt van Kolbe atya neve is.
A témában több publikációmból öt könyvem jelent meg, amelyekből Joanna Urbanska lengyel fordításkötetet állított össze. Bogdan atya is ezek után magyar és lengyel nyelven összeállított egy könyvet Adalberto Topolinski a levelek tükrében címmel. Immár a magyar hitvalló és a lengyel mártír közös boldoggá avatásáért tevékenykedtünk.
Ehhez nagyon sok segítséget kaptunk Jerzy Snopek nagykövet úrtól is, aki minden kötetünkhöz a fülszövegeket írta. Miután a mártír halálának helye az elblagi egyházmegyéhez tartozik, segített létrehozni Elblag és Szombathely testvérvárosi kapcsolatát.
Ebben a vészjósló helyzetében a világnak nagyon fontos lenne a két égi közbenjáró közös boldoggá avatása.
Már a kutatások kezdetén azt terveztük, hogy Kelet-Európa társvédőszentjeiként az „EU védőszentjei” megtisztelő címet kapják. A mártír boldoggá avatásához nincs szükség csodára, de Didák atya boldoggá avatásához a tíz évvel ezelőtt meghalt Lengyel Alfonz elmondta a vele történt csodás esetet. Ezt tanúsítja az alábbi levél, amelyet most szó szerint idézek:
„Tisztelt Altábornagy Úr!
Talán meglepődik a kérésemen, de bízom abban, hogy segítségemre tud lenni. Annál is inkább, mert úgy hallottam, hogy a miskolci minorita templom melletti, akkorában már Földes Ferenc nevét viselő gimnáziumban az én kedves barátom, Kabdebó Lóránt professzor volt az egyik tanára. Gondolom, a filológiai pontosságot, az irodalom és történelem iránti alázatos szakma iránti szeretetet és legfőként a szakmai becsületet is tőle tanulta.
Mindezt megerősítette felesége, Dobos Marianne is, amikor arra biztatott, hogy az én ügyemben hitelt érdemlő dokumentumot szerinte egyedül az Ön által vezetett intézményből, a Hadtörténeti Múzeumból kaphatok. Röviden tehát: minden bizonnyal mint Ludovika Akadémiát végzett katonatisztnek, háborús sérültnek a dokumentumaim valahol fellelhetőek az Önök archívumaiban. Szükségem lenne ezek alapján annak igazolására, hogy a Solti Hídfőben mint századparancsnok 1944. november 4-én súlyos, életveszélyes sérülést szenvedtem. Először a veszprémi, majd a szombathelyi hadikórházban ápoltak. A város evakuálásakor a hadi kórházzal együtt szállítottak Ausztriába, ahonnan 1945 nyarán még mindig mozgáskorlátozott betegként tértem haza. Hadirokkant állományba kerültem.
Az, hogy a sebesülésből felépültem, hogy az orvosi előrejelzésnek megfelelően nem haltam meg másnapra, ahogyan ezt előreláthatónak vélték és így az utolsó kenet szentségében is részesített Mindszenty József akkori veszprémi püspök a hadikórházban, számomra, testemben ma is a repeszdarabbal, csodának számít. Csodának, mely szerintem a miskolci minorita templomban nyugvó, tiszteletreméltó Kelemen Didák atya közbenjárásának köszönhető. Akinek segítségéért kértem, hogy imádkozzon az ágyam mellett virrasztó apáca.
Hatvannégy év telt el azóta. Az akkor is már szerintem vagy hatvanesztendős orvos, az apáca, akit csak azon az éjszakán láttam, hiszen az előrejelzésekre fittyet hányó isteni kegyelemből fakadóan reggelre állapotom hihetetlen, de életre ítélt javulását követően más beteg ágya mellé ültették, akik már minden bizonnyal nem élnek.
Maradt egyedül elérhetően, és remélem, el is érhetően a katonai dossziémban bizonyítéka súlyos sebesülésemnek.
Tisztelettel kérem, amennyiben ilyen dokumentum van, és annak alapján igazolni tudja súlyos sebesülésemet, azt levélben számomra, illetve a Minorita Rend Posztulátor Generálisának Rómába elküldeni mielőbb szíveskedjen. Október 21-én betöltöttem 87. életévemet. Szeretném még megélni, az ebben az évben 325 éve született és 300 éve pappá szentelt, az elkövetkező évben 265 éve elhunyt minorita szerzetes, Kelemen Didák atya több mint 250 esztendeje annyiszor, a történelem viharai miatt elakadt boldoggá avatási ügyének lezáródását. Azután megünnepelni Rómában a beatifikációját annak, aki hitem szerint nemcsak egyszerű szerzetes, de a legkiválóbb magyar hazafiak egyike volt. Aki a magyar ifjúság elé mindenkor mint példakép állítandó.
Nem kívántam Altábornagy Urat terhelni azzal, hogy miért kérem arra, nézzen utána a dokumentumoknak, de mégis úgy éreztem, meg kell magyarázzam, miért fontosak azok nekem annyira.
Tisztelettel:
Lengyel Alfonz”
A Hadtörténeti Múzeumban magam is láttam Alfonz anyagát.
Testében hordta a szilánkot egész életében.
Dobos Marianne
