Az előadás elhangzott 2025. november 5-én Kecskeméten rendezett emlékkonferencián
„Ha lenyírják a szárnyamat – járok majd a lábamon; ha azokat is levágják, a kezemen járok; ha azokat is kitépik – hason csúszok!” (Széchenyi István: Napló, 1832. június 26.)
Kedves Diákok, Tanárok, Rokonok, Barátok! Kedves Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A MTA alapításának 200 éves emlékévében, a remény zarándokaiként méltó a legnagyobb magyar gondolatával kezdenem szavaimat. Széchenyi szavai pedagógiai hitvallást rejtenek, sőt fontos üzenetet hordoznak korunk emberének, tehát nevelőjének. Mellesleg a kommunizmus nyomorgatásának háttérzajában az atyák pontosan így tették dolgukat, végezték szolgálatukat a fiatalok és beteg-szenvedő embertársaik között! És nyújtottak remény a másik emberben fenyegetést látó és tőlük elzárkózni akaró világban. Hordozva alapító atyánk kérését, eligazítását, amelyet az igazság munkatársainak üzen: „Alázatos lelkülettel a Mindenható Istentől kell várnunk azokat a szükséges eszközöket, amelyek által az igazság alkalmas munkatársaivá tesz minket” (Kalazanci Szent József: Konstitúciók, 3.).
A piarista életforma és küldetés az egyházban született meg evangéliumi útként, a Szentlélek működése révén. A ránk bízott sajátos küldetés a gyerekek és a fiatalok evangelizálása a keresztény nevelés segítségével s ezen belül is elsőbbséget élvez a szegények nevelése. Ez pedig nem mehet végbe másként, csak úgy, hogy olyan személyes élettapasztalat a kiindulópontja, amelyet átjár az evangéliumi szegénység, alázat, türelem és szeretet. A küldetés és az élet egysége révén válhat a piarista valóban az Igazság munkatársává.
A dologba játékot, a szabadságba fegyelmet kell csillantanunk. Életünkben meg kell valósítanunk az ellentétek egymást kergető, de egymásban továbbható változatosságát – hogy kedvünk legyen élni. Seneca nyomán biztosan állíthatjuk: Animum debes mutare, non caelum: a levegőváltozás önmagában nem sokat ér, a lelkünknek kell megújulnia. Az pedig csak úgy sikerülhet, ha ki tudunk lépni önmagunkból és vállaljuk a személyes kapcsolatok kalandját, kockázatát és felelősségét – a szeretet kalandját, kockázatát és felelősségét.
Az igazság munkatársa. Szeretet = alázat; jóság = türelem; hűség = szabadság! Ha engedem, hogy ezt a képességet a természetfeletti szeretet beteljesítse, akkor Isten ajándékává válik: az igazi szabadság = a jó választása. Az ég tartja a földet színdarab, Erzsébet bizalma és hűsége; Szeg és Panni története; A herceg és Zsófi meséje.
Sas és a vak kislány (A herceg és Zsófi meséje)
A hegyi fenyők között suttogott a szél, magával vitte egy távoli világ visszhangjait. Zsófi, egy nyolcéves gyerek magányos volt. Nem a vaksága volt az egyetlen súlya, amit cipelt: elhagyták azok, akiknek meg kellett volna védeniük. Álomtakaróba burkolt apró teste minden jeges széllökéstől megremegett.
A havas csúcsok felett egy sas felderítette a tájat. Fenséges és erőteljes, látta az élet keménységét, de az a kis alak, aki egy szikla szélén ült, felkeltette a figyelmét. Mérete és élessége miatt Hercegnek nevezték a helyiek. A madár könnyű csapással Zsófiától pár méterre landolt. A kislány a szárnyában a szelet hallva elfordította a fejét. Nem mutatott félelmet.
– Ki van itt? – mormolta alig hallható hangon.
Herceg nyilvánvalóan nem tudott válaszolni, de valami közelebb hozta. A ragadozó tett néhány lépést Zsófia felé, úgy bámult rá, mintha megértené törékenységét. A kislány óvatosan nyújtotta a kezét a levegőbe, Herceg meglepő módon nem hátrált meg. Zsófi tétova mozdulattal megérintette puha tollait.
– Te egy angyal vagy? – kérdezte. Számára válasz volt a melegség, amit a sas kibocsátott.
Leszállt az éjszaka, a hideg egyre keserűbb lett. Herceg szinte ösztönös gesztussal széttárta szárnyát és finoman becsomagolta. Senki sem hitte volna, hogy lehetséges az a jelenet: egy sas véd egy vak lányt. Zsófia napok óta először biztonságban aludt el, miközben Herceg úgy vigyázott rá, mintha a kiskutyája lenne.
Hajnalban a madarak éneke felébresztette Zsófiát. Bár nem látott, de érezte, hogy él a körülötte lévő világ. Herceg megérezte szándékát, felkelt és követte, gondosan átkutatta a földet.
Nehéz volt az út, kövekkel és ágakkal teli. Zsófi gyakran megbotlott, de Herceg minden alkalommal türelmesen megállt, lágy hangot adva, mintha a folytatásra ösztönözné.
Egyszer Herceg éleset kiáltott. Fentről több sas szállt le. Úgy nézett ki, mintha segítséget kérne. Röviddel ezután egy csapat repült át a terület felett, Zsófit a völgy alja felé terelve. Órákig tartott az út, de délután Zsófi hallott valamit, amitől felgyorsult: folyó morajlását és emberi hangokat a távolban.
Amikor Zsófi a faluba ért, a lakók csodálkoztak: egy vak gyermek, akit sas vezet, majd egy csapat madár. Majdnem természetfeletti kép volt.
András, a 42 éves férfi futott felé.
– Jól vagy kicsikém? – érdeklődött.
Zsófi napok óta először mosolygott.
– Hercegnek köszönhetően jól vagyok – felelte a sasra mutatva, aki most egy közeli sziklán ült.
András ránézett a sasra, láthatóan lenyűgözte. Olyan volt, mintha az állat mindent megértett volna, ami történik. A falusiak, akik meghatódtak Zsófi történetén, úgy döntöttek, vigyáznak rá. Klára köszöntötte, egy 50 éves nő, aki évekkel ezelőtt vesztette el lányát. Clara hazahozta őt, és attól a pillanattól Zsófi nemcsak tetőt talált, hanem egy családot is, akik szerették őt.
Ahogy teltek a hónapok, Zsófi és Herceg története legendává vált. A sas továbbra is meglátogatott az ablaka előtti fán ülve, mintha megbizonyosodna róla, hogy jól van. Zsófi megtanult alkalmazkodni a vakságához. András, aki zenész volt, megtanította gitározni. Clara elolvasta a könyveit és szavakkal mesélt neki a világról.
Egy nap, miközben a falu előtt dallamot játszott, újra megjelent Herceg, és a hegyeken át visszhangzó kiáltást hallatott. Zsófi számára ez a hang nemcsak emlékeztető, hanem ígéret volt: sosem lesz egyedül. Az elhagyott gyermek a hideg hegyekben egy valószínűtlen védelmező melegére lelt és egy kis faluban minden sebét begyógyító szeretetre.
Irgalmasság és jóság: akkor világítotok, ha tetteitek igazak. Jótettek = „kala erga”, az irgalmasság cselekedetei (a jótettek és a boldogságmondások). A mi világosságunk Jézus világossága, a Világ Világosságából nyerjük fényünket. Aki megbocsát, nem vesztes, nem gyenge, ellenkezőleg, lelki nagyságáról tesz tanúbizonyságot. Bizalom: az ellenem szegülő megváltozhat. A jónak, az igazságnak a győzelméhez szükséges az erőfeszítésem, de engedj utat a kegyelemnek is.
Az olyan embert tartom Isten igaz szolgájának, akit nem zavar és nem mozdítja ki nyugalmából sem a megpróbáltatás, sem a jó sors, hanem mindig egy és ugyanaz, mint akit a szenvedély nem borít el soha (EP I. 2457.). „A helyesen megélt engedelmesség megszabadít bennünket az önzéstől és a gőgtől, és segít, hogy megtaláljuk Istent. És benne az egész világot. Az engedelmesség apró cselekedetei építik a folyamatos, készséges, boldog és teljes engedelmességet, és mint olajcseppek, táplálják Jézus lámpását, amely világít életünkben” (Teréz anya).
Mosd meg édesapád kezeit
Egy fiatalember jelentkezett állásra egy nagy cégnél. Már túl volt az első meghallgatáson és most az igazgatóval kellett találkoznia. Az igazgató átnézte a róla szóló jegyzetet, amely kiváló volt. Majd megkérdezte:
– Volt-e ösztöndíjad az iskolához?
– Nem – válaszolt a fiú.
– Édesapád fizette az iskolád?
– Igen – válaszolta.
– Mit dolgozik édesapád?
– Édesapám kovács.
Az igazgató megkérte, hogy mutassa meg a kezeit. A fiatalember megmutatta a kezeit, amelyek hibátlanok és finomak voltak.
– Segítettél valamikor szüleidnek a munkájukban?
– Sohasem, mert szüleim mindig azt akarták, hogy tanuljak és többet olvassak. Sőt még a munkájukat is jobban el tudták végezni, mint én.
Az igazgató így szólt:
– Van egy kérésem. Ma, ha majd hazaértél, mosd meg édesapád kezeit és holnap gyere vissza hozzám.
A fiatalember úgy érezte, hogy minden bizonnyal övé lesz az állás. Amikor hazaért, megkérte édesapját, hogy engedje meg, hogy megmossa kezeit. Az apa furcsán érezte magát. Boldog volt, de nagyon zavart is, ahogy megmutatta kezeit fiának. A gyermek aprólékosan megmosta kezeit. Most először figyelt fel apja kezeinek nagyon ráncos voltára és sok sebhelyére. Némely sérülése annyira érzékeny volt, hogy a bőr összerándult, amikor hozzáért.
Most értette meg, mit jelentett a munka ezeknek a kezeknek, hogy fizethessék iskoláját. A kéz sérülései volt az ára tanulmányainak és jövőjének. Miután megmosta apja kezeit, a fiatalember egy darabig szótlanul állt, majd elkezdett rendet rakni a műhelyben és kitakarítani azt. Ezen az éjszakán sokáig beszélgettek egymással.
Másnap visszament az igazgatóhoz, aki felfigyelt a könnycseppre a szemében, amikor megkérdezte tőle:
– Mit csináltál és tanultál meg tegnap este?
– Megmostam apám kezeit, és miután végeztem vele, kitakarítottam a műhelyt. Most már tudom, mit jelent értékelni szüleimet, és hogy nélkülük nem lennék az, aki ma vagyok. Miközben segítettem édesapámnak, rájöttem, hogy csak önmagunkra hagyatkozva mennyire nehéz bármit is tenni. Felismertem, hogy milyen sokat jelent a család és hogy mennyire fontos egymás segítése.
– Pontosan erre van szükség a munkásaim között is – mondta az igazgató. – Olyan valakit akartam alkalmazni, aki fontosnak tartja egymás segítését, aki elismeri a másik kemény munkáját és akinek nem a pénz jelenti az egyedüli életcélt.
Legyenek vágyaink, legyen elképzelésünk arról, hogy mit szeretnénk, bármi lehet ez a vágy, például elérni valami fontos dolgot, meggyógyulni. Isten mellettem áll, bármit teszek, velem van! De én ott vagyok-e a tenyerén.
Bruno Ferrero: A hercegnő
Egy királynak volt egy gyönyörű és nagyon okos leánya. Sajnos egy ismeretlen betegség gyötörte. Ahogyan növekedett, úgy gyengült keze és lába, látása és hallása is csökkent. Egy öreg bölcs ember jelentkezett, hogy meggyógyítja a hercegnőt, mert ő ismeri az élet minden titkát. Az idős bölcs adott a királylánynak egy fedeles fűzfakosarat.
– Vigyázz rá és meggyógyulsz! – hangzott az ígéret.
A hercegnő nagyon örült, és várakozástól fűtve nyitotta ki a kosár fedelét. Amit látott, nem volt megnyugtató, sokkal fájdalmasabb volt, mint az ő esete. A kosárban ugyanis egy csecsemő feküdt fekélyes kiütésekkel, szinte reménytelen helyzetben.
A hercegnő szívében a részvét a gyerek iránt annyira megerősödött, hogy nagy elhatározásra jutott: gondozni fogja a csecsemőt és embert nevel belőle. Ápolta, gondozta, ringatta és kényeztette. Minden figyelmével elhalmozta és mosolyogva öltöztette mindennap. Lázas betegségében ápolta és éjjel-nappal mellette volt. Mindez nem volt egyszerű, mert ő is hamar elfáradt.
Hét esztendő múlva valami hihetetlen dolog történt. Egy szép reggel a gyermek nevetve ébredt és elkezdett járni is. A hercegnő ölébe vette, énekelt, táncolt és nevetett örömében. Szinte megszépülve tartotta a meggyógyult gyereket a kezében. Észre sem vette, hogy ő is meggyógyult.
Az önzetlen szeretet és gondoskodás képes csodákat tenni, és mind a segítő, mind a segített számára gyógyító hatással bírhat. Kell a napunkban olyan idő, amik csak arról szólnak, hogy jelen vagyunk Isten számára és töltekezünk. Azért, hogy amikor a feladatok és mások igényei sokfelé indítanak és szétszórnának minket, képesek legyünk megőrizni a fókuszt és élő maradjon a kapcsolatunk Jézussal és az Atyával.
A szolgálat nem az önlealázás útja, hanem a másik ember megismerésének, megszeretésének és elfogadásának legbiztosabb módja. A szolgálat nem az érvényesülés útja, hanem az igazi nagyság elérésének lehetősége. Aki szolgál, nem nézi azt, hogy kit szolgál, mert nem előnyöket akar szerezni a maga számára. A cél nem valami olyasféle dolog, amit szolgálatunk által el akarunk érni, hanem a másik ember megismerése, elfogadása, befogadása.
Hölgyeim és Uraim!
„Romba döntöttél, hogy te épülj föl bennem. A szégyen és a kudarc az enyém, de már szüntelen látlak téged. Istenem, legyőztél, hogy magadhoz magasztalj” – jegyzi be naplójába Bálint Sándor. Ez a megértés útja.
Carlo Acutis „pillantása az égre, a csillagokra, a napra irányult, ahogy azt testvére, Ferenc tanította neki. Carlo is magasztos célokra törekedett, ahogy arra csak az álmodozók és a költők képesek. Számára a magasba tekintés azt jelenti, hogy meglátja a szépséget minden emberben, minden teremtményben és a természetben, de legfőképp azt, hogy szemléli az Eucharisztiát”, és így már itt, a földi életben Krisztus jelenlétébe burkolódzik.
És ekkor beteljesedik az ígéret: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12,3).
Fotó: Varga Gabriella
Kapcsolódó tartalmak:
