Elhangzott: 1973. november 18-án
Hétszáznegyvenkét esztendeje halt meg Németországban az a szent, akinek ma az ünnepére összegyűltünk. Azóta könyvek tucatjai foglalkoztak életével. Alig van ember, akiről annyit írtak, mint róla. Magyar királylány. Annak a II. Endrének a lánya, aki mindent megtett azért, hogy király legyen. Anyja a magyar történelem szomorú alakja, Gertrúd, akit Bánk, az ország bánja meggyilkolt. Testvére Béla, a magyar Béla nevű királyok sorában a negyedik, aki végigéli a tatárjárás borzalmait 1241-ben, és utána újjáépíti az országot. Erzsébet 1207-ben született Sárospatakon. 1231-ben, huszonnégy éves korában már halott. És nem sokkal később az Egyház hivatalosan is szentté avatja. Ma szerte az egész világon tisztelik, és ő az egyetlen magyar szent, akinek a miséjét mindenütt el kell végezni. És ma Erzsébet tanítani akar minket. Ma ünnepeljük őt és jól tesszük, dicsérjük és ez is rendjén van. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Erzsébetnek a nyomába lépjünk. Hét évszázados múltból áll elénk. Egy teljesen más világ gyermeke. Teljesen más környezetben él – főurak, királyok az ismerősei. Hát van mit benne követnünk? Igen, van. Van a mai fiatalnak. Annak a fiatalnak, aki élete jó részét már nem itthon, hanem idegenben tölti el. Aki olyan környezetbe kerül be, amely egészen más, mint az itthoni megszokott. Abba a környezetbe, amely nem mindig a hitnek és erkölcsnek a hordozója. Amely nemegyszer a züllés, a lecsúszás útja. Amely a ridegség helye. Mert ahol túl sokan vannak, ott nincs idő egymással foglalkozni.
És Erzsébetünk tanít. Négyéves, amikor el kell hagynia otthonát. Az országot. Egy egészen más környezetbe megy. Idegen ajkú emberek közé, akiknek a beszédét is alig érti. Egy erkölcsileg elég züllött környezetbe. Wartburg várában állandó a mulatás. Nincs percnyi csönd a magába szállásra. Csak részeg főurak állandó duhajkodása. Teljesen idegen. Nem is szereti szinte senki apósán és jegyesén kívül. Mert már jegyben van a négyéves kislány. Akkor a királyok így csinálták. Jó kapcsolatok szerzéséért már pár hónapos gyermeküket eljegyezték sokszor. És szenved a gyermeklány a magárahagyottság miatt. Otthon más volt. Ott szerették, dédelgették. Itt idegen.
De nem lép a züllés útjára. Nappalokat és éjszakákat átmulatott emberek közt növekszik fel. De el nem durvul. Alig négy évet élt otthon, népe között, de azt soha el nem felejti. Marad annak, aminek született. És úgy ismeri ma is az egész világ: Magyarországi Szent Erzsébet. Hitét, amit hozott magával, a szent ősöknek: Istvánnak, Lászlónak, Imrének a hitét őrzi. Tudja, hogy vele van az Isten.
És nem lesz eszménye a nagy evések, ivások embere. Ő otthon négy évig másként látta. Igaz, hogy szülei nem voltak távolról sem szentek. De apja járta az országot, védte. Az ország gondja volt az első és nem a mulatás. Tőle tanulta meg azt, hogy az életben mindenkinek keményen meg kell dolgoznia és küzdenie – csak úgy viheti valamire.
És ti, Székelylengyelfalva fiataljai, ma tanuljatok Erzsébettől. Hűséget a hithez, amelyet szüleitek átadtak nektek. Ez a legnagyobb kincs. Hűséget a faluhoz, a néphez, amelynek tagjai vagytok. Bárhova is vet a sors, ehhez a néphez ragaszkodni. Hagyományait őrizni. Nyelvét beszélni. És az itthoni élet, szüleitek példája szerint mindig lelkiismeretesen dolgozni. Az élet nem állandó dínomdánom. Lehet ritkán az is, kell a szórakozás is, de a hétköznapok a munka napjai. Példaadó munkás, dolgos emberekké kell válnotok mind a gyárban, mind más munkahelyen. És ha azt érzitek, hogy nagyon egyedül vagytok az életben, senki meg nem ért – mert fogjátok érezni –, akkor tudjátok, hogy Isten veletek van.
Erzsébet tanítja a házastársakat is. Alig húszéves, amikor egy háború alkalmával a férje, Lajos ragályos betegségben meghal. Alig pár évet éltek, de az aztán igazán mintaházasság volt. Körülöttük vádaskodott az irigység. De ők bíztak egymásban. Bizalmatlanokká nem lettek. És szerették egymást. A tizenéves fiatalasszony mindent megtett, hogy férje jól érezze magát. És Lajos, a gróf, mint szeme fényét, úgy szerette őt.
A legendák sejtetik, hogy néha-néha előfordult nézeteltérés, mert Erzsébet sokat segítette a szegényeket, és a rokonok azzal vádolták, hogy így mindent elpazarol. De a nap aligha nyugodott le haragjuk felett. Ez abból is látszik, hogy mikor meghal Lajos, Erzsébet így zokog fel: „Ó, Istenem, rám nézve mindennek vége, a világ már semmi nekem. Ó, Uram, te tudod, szívesen éltem volna vele együtt akár nyomorban is… és szívesen koldultam volna vele házról házra, csakhogy együtt maradhassak…” Igen, mert a boldog, kiegyensúlyozott, egymást megértő házastársak élete öröm. És ez kell, hogy legyen a ti életetek is. Öröm. A házasságnak ez a célja. Egymás segítése, egymás boldoggá tevése. Férfi hivatása a család védelme, a biztonságot adó jóság. Asszony feladata, hogy legyen a család szíve, amely állandóan a meleget árasztja. Házastársak feladata az együtt maradás egy életen át. Az együtt mindent vállalás. Nézeteltérések előfordulnak, de ezeken felül kell emelkednie mindig a megbocsátó jóságnak.
És tanítja a szülőket is Erzsébet. Tanítja a gyermek szeretetére. Ő négy gyermek anyja. És a gyermekek a szeme fényei. Vállalja őket. Férje halála után rokonai kiüldözik a várból és ő négy gyermekével indul a bizonytalanságba. A legkisebbik még karon ülő csupán. De viszi magával, mert tudja, hogy az anyai szeretetet nem tudja pótolni semmi a gyermeknél. Szülők vállalják és szeressék a gyermeket. Ne csak az egyet. A többet is. Annyit, amennyit diktál keresztény lelkiismeretük és emberi felelősségérzetük. Szent édesanyák és szent édesapák neveljék és szeressék a gyermeket, és jobb lesz a jövő. És szeressétek nagy gyermekeiteket is. Ők is nagyon várják a szeretetet. Talán senki sincs, aki annyira vágyna a szeretetre, mint a nagy fiú és nagy lány. És a megértésre. Igyekezzetek megérteni őket.
És Erzsébet tanítja a szenvedőket is. Ha valaki szenvedett, hát Erzsébet igen. Gondoljunk csak arra, hogy a négyéves lánynak el kell hagynia édesanyját, mindenkit szinte, akit ismer. Népét, országát. Micsoda hallatlan szenvedés lehetett ez számára. Aztán hatéves korában, 1213-ban meggyilkolják édesanyját. Egy kisfiút ismerek, akinek így halt meg édesanyja. És azóta nem lehet lelket verni a gyermekbe. Húszéves, négy gyermek anyja, amikor meghal a férje, Lajos. És mennyi szenvedést jelentett neki az élet ezután. Amikor a csikorgó télben ki kell mennie Wartburg várából. Négy apró gyermekével. A legnagyobb is csak négyéves. És nem fogadja be senki. Egy istállóban húzza meg magát. Ő, Európa egyik leghatalmasabb királyának a lánya. Mennyi lelki és fizikai kín. Mennyi emésztő gond. Mennyi sírás. Mennyi nyomor. Micsoda szenvedés egy édesanyának látnia, hogy gyermeke mellette éhezik. Hogy gyermeke szenved. Fázik. És Erzsébetnek mindezt látnia, megélnie kellett. Hogyan viselte el? Úgy, hogy bízott az Istenben. Tudta azt, ami Szent Pálnak is erőt adott: „Az Istent szeretőknek minden javára szolgál.” És érezte ugyancsak Pál meggyőződését: Kiegészítem azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből. Érezte azt, amit később Charles de Foucauld így mond ki: „Tudjon sokat szenvedni, hogy sokakat megválthasson” (Guérin atyának, Afrika helynőkének). Ezért énekel Te Deumot azon az éjszakán, amikor el kell hagynia koldusszegényen Wartburgot. Ezért imádkozik így, amikor megtudja, hogy férje meghalt: „Ráhagyom magam a Te akaratodra, ó, én Istenem. És ha tudnám, hogy csak egy hajszálamba kerülne megváltani az ő (férje) életét a Te akaratod ellenére, nem tenném meg.”
Íme, a szenvedőknek ezt üzeni Erzsébet. Megnyugodni az Isten akaratában. Rábízni magunkat egészen az Istenre. És közben a türelmes szenvedéssel megváltani sokakat. Családot, falut, mindenkit, aki csak az én szenvedésem nyomán üdvözülhet.
Testvéreim, ugye meghallgatjátok Erzsébet tanítását? Ő már évszázadok óta tanít titeket. De bizonyára szükség van arra, hogy ma újra tanítson. Vizsgáljátok meg magatokat. És ahol változtatni kell, ott változtassatok. Legyetek minél inkább Erzsébet követői. Ti is, fiatalok, ti is, férjek és feleségek, ti is, szülők, ti is, öregek és szenvedők. És akkor hiszem, hogy Szent Erzsébet faluja boldog lesz.
Forrás: Pálfi Géza: Alkalmi szentbeszédek – A Pálfi Géza születésének 70. évfordulója alkalmából megjelent trilógia harmadik kötete, Kairosz Kiadó, Budapest, 2011, 108–111. old.
A festmények Simon M. Veronika alkotásai
