Budapest után 2025. december 11-én, csütörtökön este Bécsben a Pázmáneum kápolnájában ünnepelt szentmisét követően a díszteremben szintén megismerhette az Egy magyar papnevelő intézet az idők viharában – A bécsi Pazmaneum 400 éve 1623–2023 című ünnepi kötetet a nagyszámú közönség. Az alkotók mellett itt Vencser László is szólt a jelenlévőkhöz, nem csupán a könyvbe belelapozva, hanem az intézethez fűződő személyes emlékeit is felelevenítve. A következőkben az ő elhangzott beszédét idézzük.
Vencser László beszéde
Tisztelt Emlékezők! Szeretettel köszöntöm házigazdánkat, Varga János rektor atyát, együtt szerzőtársaival, akiknek a nevét az imént hallottuk (Fazekas István, Vertel Beatrix és Püspöki Apor). Köszönöm Rektor atyának a felkérést, hogy mutassam be a Pázmáneum 400 éves jubileumára készült ünnepi kötetet. „Egy magyar papnevelő intézet az idők viharában – A bécsi Pazmaneum 400 éve 1623–2023” – olvasható a címben.
A kötet tartalmának a bemutatása előtt legyen szabad ma az itt jelen lévőkkel néhány személyes élményt megosztanom. Bécsi munkahelyem révén az elmúlt évtizedekben, amikor az Osztrák Katolikus Püspöki Konferencia néhány hivatala itt bérelt irodákat ebben az épületben, az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció igazgatóságának is itt volt az irodája. Ennek a hivatalnak voltam az igazgatója (húsz éven át). Hosszú éveken keresztül minden hét csütörtökén a déli órában a hivatalok munkatársaival közösen az itteni kápolnában ünnepeltük az Eucharisztiát. Ekkor szívódott belém a Pázmáneum lelkisége. Itt látogattam rendszeresen Valentiny Géza prelátust, az egykori pazmanitát, az Europäischer Hilfsfonds Magyarországi Projektek vezetőjét. És itt találkoztam nem csupán a jelenlegi rektor atyával, hanem elődeivel: Veres Árpáddal és Csordás Eörssel is. Ezek a találkozások és a kávé mellett eltöltött beszélgetések feltöltöttek és bekapcsoltak a kollégium életének légkörébe. És hogy milyen volt ebben a házban a kispapok élete, azt igazán az egykori pazmanita, a későbbi erdélyi püspök életrajzából ismertem meg. Ő Mailáth Gusztáv Károly, aki 1883–1887 között lakott itt, még a régi épületben, nem a mostaniban. Negyven évig volt Erdély püspöke, 1936-ig. A pazmaniták azokban az időkben itt nagy szegénységben éltek. Valószínű hasonlított azokhoz az életkörülményekhez, amelyekben mi a gyulafehérvári szemináriumban az 1960-as években éltük kispapi életünket. Mailáth édesanyja karácsonykor mindig süteményt hozott ide Bécsbe, hogy azzal is szebbé tegye az itt lakók ünnepét.
Azt szokás mondani, hogy ha valahol harminc éven át lehet papneveléssel foglalkozni, megéri felépíteni egy épületet, amely ezt a célt szolgálja. Jelen esetben négyszáz évről olvashatunk ebben a könyvben. Figyelemre méltó az, amiről Erdő Péter bíboros-érsek úr ír a köszöntőszavaiban: „Az elmúlt 400 évben több mint 4300 kispap tanult a Pázmáneum falai között”, majd így folytatja: „Nélkülük a magyar egyház nem maradhatott volna talpon a nehéz időkben”. Tizenkilenc év híján közel 340 éven át folyt itt papképzés, az 1960-as évek közepéig.
Ezt a négyszáz éves (1623–2023) történetet tárja elénk a történész alaposságával Fazekas István. Itt találjuk az intézet alapításának (1619, 1623) leírását, az Élet a szemináriumban fejezetben a Pázmáneum jezsuiták által vezetett korszakát, amikor a kollégium előbb az Annagasséban, majd a Postgasséban működött egészen 1900 őszéig, amikor is átköltözött az új épületbe, a Boltzmanngasse 14. szám alá. A kötetben olvashatunk a jezsuita korszak végéről (1761), amikor az új esztergomi érsek elrendelte a Pázmáneum áttelepítését Nagyszombatba. Hirtelen halála ebben megakadályozta, és Mária Teréziánál a székeskáptalan elérte, hogy a Zágrábi Egyházmegye, amely megvásárolta a Pázmáneum épületét, visszabocsássa azt az eredeti tulajdonosnak. Így öt évvel később, 1766-ban a rektor és a kispapok visszatérhettek eredeti helyükre.
1784-ben másodszor is bezárták a kollégiumot, a kispapok Pozsonyba költöztek. A „nemlét” állapota hála Istennek csak tizenkilenc évig tartott. A kispapok a rektorral együtt visszatértek Bécsbe a visszakapott épületbe.
A Pázmáneum XIX. századi történetéről olvasva betekintést nyerünk a XX. század eseményeibe is, amelynek egyik része már a jelenlegi épületben zajlott. 1945 után új korszakkal találkozunk. Az államosítástól tartva a Szentszék 1953. február 26-án az intézet felügyeletét a bécsi érsekre bízta. Ez az állapot 2001. december 29-ig tartott, a Szentszék ekkor a Pázmáneumot visszahelyezte az esztergom-budapesti érsekség hatáskörébe.
A XX. század kiemelkedő eseménye, hogy 1971. október 23-tól 1975. május 6-án bekövetkezett haláláig itt lakott a száműzött Mindszenty József bíboros. Erről olvashatunk Varga János rektor atya írásában a Mindszenty József a Pázmáneumban cím alatt. Írását jelentőséggel bíró megállapítással zárja: „A Pázmáneum őrzi Mindszenty bíboros emlékét.” Ennek mi mindnyájan tanúi vagyunk. Ezt Neked, kedves Janó, külön köszönjük!
De térjünk vissza még egy kis időre Fazekas István történész írásaira, amelyek tovább bővítik Pázmáneummal kapcsolatos ismereteinket. Számomra – én is voltam szeminarista Gyulafehérváron (1965–1970), Rómában (1970–1975) és voltam Gyulafehérváron tanár, elöljáró (1975–1991), ezért – érdekes részt jelentett, amikor a Pázmáneum elöljáróiról olvastam, akiknek a megbízatásuk hasonló volt, mint Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricum esetében. Ott szintén a jezsuiták voltak és ma is ők az elöljárók, ők vezetik az intézetet, és jelenleg magyar a spirituálisuk, a korábbi jezsuita tartományfőnök, az erdélyi származású Vízi Elemér. A növendékekről szóló részben számadatokkal is találkozunk, például a XVII. század utolsó évtizedében hetven körül mozgott a pazmaniták száma. A XX. század elejétől a költségek emelkedése miatt csökkent a létszám (1907: 22; 1950: 20), az 1960-as évek közepére pedig a növendékek lassan elfogytak. Mintha a mai jelenségek hasonlítanának az akkori helyzethez: 1970–1975 között, amikor Rómában tanultam, a Collegium Germanicum et Hungaricumban 110-en voltunk különféle nemzetiségűek. Ma 30-an vannak. Gyulafehérváron a szemináriumban 1980-ban a négy egyházmegyéből (Gyulafehérvár, Temesvár, Nagyvárad, Szatmár) 180-an tanultak. A mai létszám: 30. Itt Ausztriában szintén drámaian zuhan a kispapok száma, és ugyanez a helyzet Magyarországon is a latin és a görög szertartású katolikusok között.
Olvashatunk a kötetben pazmanitákról, akik vértanúhalált haltak. Közöttük találjuk az 1919-ben meggyilkolt Kucsera Ferencet (1892–1919) vagy a román kommunisták börtönében elhunyt Boga Alajost (1886–1954). Olvashatunk pazmanitákról, akik bíborosok, érsekek, püspökök lettek, illetve ott találjuk Valentiny Géza prelátus urat és a ma is élő Pintér Gábor szentszéki diplomatát.
A Tanulmányok és nevelés című rész arról tesz tanúságot, hogy a Pázmáneumban komoly szellemi és lelki élet folyt. A kispapok filozófiai és teológiai kurzusokat hallgattak az egyetemen, így készültek jövendő papi életükre. Működött a Magyar Egyházirodalmi Iskola, a Magyar Iskola, a Szociális Kör és a Dalárda. A kötetben részletesen olvashatunk a napi programról is. Ez is hasonlított a mi egykori kispapi életünk programjához.
Nagyon lenyűgöző az új épületről szóló rész, amelyet már „modern” körülmények jellemeznek. Aki meg akarja ismerni részleteiben a mai épület beosztását, az a kötetben erre is választ kap: a szerzők bemutatják a rektorátust, a kápolnát, a könyvtárat.
A könyv végén találunk kronológiát az intézetről, irodalomjegyzéket, rövidítések jegyzékét, a képek és iratok (172 db) forrásainak felsorolását, valamint névmutatót.
Külön említésre méltó a kápolnában a tabernákulum új kulcsának (2023) fényképfelvétele a 168. oldalon és az ehhez kapcsolódó fotó, amelyen Fábry Kornél püspök látható, amint az új kulcsot a tabernákulum zárában elhelyezi 2023. szeptember 20-án a 400 éves jubileumi szentmisén. A könyvet olvasva érdemes elidőzni a pazmaniták fotócsarnokánál, a csoportképeknél és a korabeli dokumentumoknál. A könyv címlapján a kápolna bejárati ajtajának kilincse, a hátsó borítón pedig az aulában lévő Szent Péter-szobor látható. Köszönjük Fazekas Istvánnak, Varga Jánosnak, Vertel Beatrixnak és Püspöki Apornak ezt a szemet is gyönyörködtető kötetet!
Ezek után úgy érzem, hogy ez az este, ez a könyvbemutató Varga János rektor atyának szóló külön kiemelt köszönőszavak nélkül nem lenne teljes. Elnézést kérek a már említett szerzőtársaitól, de ezt meg kell tennem. A Pázmáneum közelmúltja, jelene és reményeim szerint jövője szorosan kapcsolódik Varga János nevéhez. Kedves Janó! Az előszóban azt írtad, hogy „nem magunkat ünnepeljük”. Engedd meg, hogy ma egy kicsit Veled ünnepeljünk. Az, ami ma a Pázmáneumban történik – lásd az általad jegyzett felsorolást a 13. oldalon –, Neked köszönhető. Azokat Te mind megálmodtad és nagyon sok jó ember segítségével, egyéb munkáid mellett meg is valósítottad. Álmodd tovább a jövőt, és találj a munkádhoz továbbra is jó embereket. Kívánom, hogy a Pázmáneum legyen a jövőben is olyan magyar sziget itt Bécsben, ahol összefutnak a magyar lelki és kulturális élet szálai. Legyen a Pázmáneum olyan központ, amilyen volt a 400 éves történelmében. Ad multos annos! Hajrá Pázmáneum, Hajrá Bécsi Magyarok, Hajrá Ausztriai Magyarok!
Kapcsolódó tartalom:
